Pesti Hírlap, 1893. május (15. évfolyam, 119-148. szám)

1893-05-01 / 119. szám

2 PESTI HÍRLAP 1893. május 1. Az uj államtitkár beköszöntője. Vasárnap délelőtt tisztelgett Miklós Ödön újon­­nan kinevezett földművelési államtitkárnál a földműve­lési minisztérium tisztikara. A nagyteremben egybe­­gyült tisztikar nevében, mely az államtitkárt belépte­­kor harsány éljenzéssel fogadta, Lipthay István mi­niszteri tanácsos a következő beszédet intézte hozzá: Méltóságos uram! Midőn méltóságodat a csá­szári és apostoli királyi felsége kegyelméből és szere­tett miniszterünk őszinte bizalmából államtitkárrá tör­tént, kineveztetése alkalmából, a földművelési m. kir. minisztérium tisztikara élén és annak nevében tiszte­letteljesen üdvözölni van szerencsém, méltóztassék meggyőződve lenni arról, hogy jövő fontos működési körében tiszttársaimmal együtt, őszinte teljes odaadás­sal fogjuk támogatni. (Éljenzés.) Méltóztassék meg­győződve lenni arról, hogy kötelességeink teljesítésé­ben, meleg hazafiságban, buzgó ügyszeretetben és szí­vünk mélyéből fakadó kötelességérzettel kívánjuk mél­tóságodnak nagyra becsült bizalmát magunk számára biztosítani. Méltóságodat, kinek a magyar földműve­lés ügye iránti érdeklődését, az ezen a téren kifejtett tevékenységét, sok­oldalú tapasztalatait, képzettsé­gét ismerjük, szeretettel bizalommal tiszteljük élünkön s arra kérjük, vezéreljen bennünket a közügyek szol­gálatában nemes tulajdonaival, az ész és tudás fegy­vereivel, az igazság hatalmával s a jóság áldásával. Isten hozta méltóságodat körünkbe! Isten éltesse! (Lelkes éljenzés.) Miklós Ödön államtitkár erre következőleg válaszolt: Kedves jó barátom! Mélyen tisztelt uraim! Ama őszinte szívből fakadt szavak, a­melyekkel t. barátom, ki az én múltamat, ha nem csalódom, talán már két évtized óta figyelemmel kisérhette és ismeri, itt önök előtt üdvözölni szíves volt, szívemig hatottak és miután egész életemen át soha oly gondolat nem vezetett, a­melynek e szív ellen mondott volna, ne vegyék tőlem rossz néven, ha ebben az ünnepélyes pillanatban én is emberi érzéseimnek fogok első­sor­ban kifejezést adni. Engem, mélyen­­, uraim és bará­taim, ha szabad önöket most már így szólítanom, nem az üres becsvágy, nem az egyéni hiúság állított e térre, de a­mint t. barátom szíves volt megjegyezni, az önként megnyilatkozott bizalom kifolyása, a­me­lyet szeretve tisztelt miniszterünk irántam tanúsít és a­melylyel a legfőbb királyi kegy, az első magyar ember, felséges urunk engem kitüntetni kegyes volt. Meglepetésszámba ment, ez előttem és kétszeres kö­telességet ró énreám. Én egész életemet a nemesítő polgári munkának szenteltem és mindig abból indul­tam ki, hogy az emberi társadalomban csak úgy fo­gunk hasznosat alkothatni, ha az önmagunk érdeke mindig az utolsó marad és ha a közügy érdekében képesek vagyunk föláldozni mindent,, azt is, a­mit a jogosult önérdek talán előtérbe tol. Én úgy vagyok meggyőződve és mindig tisztelettel hajoltam meg a magyar tisztviselői kar előtt, hogy ugyanaz az ön­zetlenség és a közügy iránti szeretet és ragaszkodás irányítja önöket, a­mely irányítja az egész magyar tisztviselői kart és én, a­ki eddig nem lehettem oly­­ szerencsés, hogy a magyar államnak, mint annak a tisztviselője, csak egy óráig is szolgálhassak, büszkén kell, hogy magamat e tisztviselői kar tagjának valljam. Engem, mélyen t­ uraim ne tekintsenek az ál­lás, a méltóság képviselőjének e helyen, de igyekezze­nek munkásságomban megbecsülve, azt a rokonszen­­vet, azt a bizalmat, azt a barátságot előlegezni ne­kem, a­melylyel önök részemről már­is bírnak. Én azt hiszem, hogy üdvös közös munkánk csak akkor lesz, ha minket a közös ügyszeretet lángja vezérel oda, a­hova jutni szükségünk van, hogy a haza föld­­mivelő népének érdekeit szolgálva, milliók sorsát eny­hítsük és százezrek kényeit letöröljük. (Élénk tetszés és éljenzés.) Én ennél nemesebb, ennél szebb fel­adatot e hazában férfiúra nem ismerek. Engem becs­vágy, engem egyéni hiúság talán terelhetett volna más irányba is, de én nem tértem ki soha az elöl, a­hova a közügy állított, de mondhatom, hogy nagyobb szeretettel, nagyobb buzgósággal kormányzati felada­tot nem volnék képes betölteni, mint most, hogy kö­rükben működhetem. (Élénk éljenzés.) Én ebben a körben az utolsó munkás akarok lenni. Ismerem a nép legalsó rétegeitől kezdve népünknek azon fáj­dalmait, melyek mint égő seb, itt kívánnak tőlünk és mi büszkeséggel tekinthetünk majd vissza arra, ha ezen égő sebet gyógyíthatjuk. Nekünk a máról holnapra való megélhetés biztos talaján kell állatnunk és nem szabad elkalandoznunk oly eszmények után való erőfecsérlésben, a­melyek a főt talán elkábítják, de a lábat a járásra, a biztos előhaladásra erőssé nem teszik. (Élénk tetszés és éljenzés.) Én a felada­tok nagyságát, a­mint előttünk állanak, ismerem, azt hiszem, átértettem a múltban és érezni fogom a jö­vőben is. De e nagy feladatokat nem tekintem leküzd­­hetetleneknek. A­mit csak társadalmi, emberi vezérlő erő, ve­zérlő elme alkotott, miért ne tudja ebből megint mindazt, a­mi meg nem felelő, emberi elme, emberi akarat, férfias jellem, kitartás, rokonszenves működés meg is másítani, jobbá, hasznosabbá tenni? Én te­hát emberi akadályokat e földön nem ismerve, er­kölcsi akadályokat pedig fel nem tételezve, arra ké­rem, tisztelt barátaim, hogy a legközvetlenebb után, az egyenesség, a nyíltság, a közvetlenség útján érint­kezzünk egymással mindig, ne keressük a kibúvókat, ne keressük az eltérő utakat. Nincs érzés, a­mely közelebb fakad a szívhez, mint az, amely a szeretet­­ben gyökerezik. Ezt a rokonszenvet, ezt a barátságot, ezt a magyar jellemben gyökerező férfias nyíltságot hozom ide önöknek, ezt feltételezem önökben s tu­dom, meg is fogom találni. Ha a mi munkánk sike­res lesz, a hazánkban lakó minden polgár érezni fogja, hogy gondozásban részesül a magyar földmíve­­lés ügye, a­mely ránk bízatott, s azt hiszem, hogy azok a kezdeményezések, a­melyeket e minisztérium rövid önálló működése óta már­is gyakorolt, üdvösek lesznek és maradandóbb alkotásokra fognak vezetni, ha minket ez a közös érzés egyesít. Én ezért a ba­rátságért esedezem önök előtt, mélyen tisztelt uraim, ezt a rokonszenvet akarom kivívni, a­midőn kérem, hogy a munkában legyenek szívesek engem támo­gatni , és mint a­ki a társadalomban való együttélést mindig úgy fogtam föl, hogy embertársaink hibái iránt elnézők, érdemeik iránt méltányosak és igazságosak­­ legyünk, arra kérem önöket, hogy velem szemben is ezt gyakorolják. Bárkinek, bármi közölni, mon­dani­valója, bármily kifogásai, megjegyzései vol­nának, barátságos jóindulattal forduljanak hoz­zám, mondják meg nekem nyíltan: én eb­ből magamra nézve a legbecsesebb anyagot fogom gyűjteni oly irányban, hogy mindig igaz férfiú mód­jára viselkedhessem. (Élénk tetszés és helyeslés.­ En­gem a rokonszenvnek, a barátságnak irántam való fel-fellobbanása soha munkámban vezetni nem fog; engem rendkívüli, mondhatnám, törhetetlen erély fog vezetni abban az irányban, hogy önfeláldozással se­gíteni tudjak a haza sorsán az önök közreműkö­désével. Sikertelen lesz a munkám akkor, ha azt látom, hogy nem tudtam fölgerjeszteni önökben azt a bizal­mat, a­melyre egyéniségemnek talán igénye van. Én soha azon korlátokat, a­melyeket elém állás- és rang­különbség szabtak, túllépni nem fogom; soha meg nem engedett becsvágy elragadni nem fog; maradja­nak meg önök is abban a körben, a­melyben működ­nek, azon ügyszeretettel, a­mely önöket eddig is jel­lemezte és akkor bízvást sikereket fogunk felmutat­hatni. Én mondom, a jó barát nyíltszivüségével jöt­tem ide. Ezt a nyíltszivüséget megtartottam mindenütt, életem egész folyamán, bárhol működtem; ezt a nyíltszivüséget kérem önöktől is. (Éljenzés.) Nem szabad azonban megelégednünk az ön­­maguktól előtérbe toluló mindennapi feladatok meg­oldásával, hanem törekednünk kell az egész földmű­­velés ügyét felölelő oly nagyszabású s maradandó in­tézmények alkotására, a­melyek földművelési érde­keink érvényre jutását biztosítva, világos tanúságot tesznek arról, hogy hazánkban ezen ősfoglalkozás a kellő gondozásban is részesül. Ily irányú törekvése­inkben azonban egy pillanatra se téveszszük szem elől, hogy „quidquid agis, prudenter agas et respice fi­­nem !“ Olyat alkossunk, a­mi végeredményében és végrehajtásában tényleg meg is szüli áldást hozó gyümölcseit. Egész társadalmunkat át kell hogy hassa azon öntudat, hogy az e haza földjét mivelők jólété­től függ a magyar állam jólétének gyarapodása és ezen a téren kell leraknunk a fejlődésnek azon maradandó becsű alapjait, a­melyek a magyar nemzet jövő ez­redévét biztosítják. Kicsinyes eszközökkel ezt elérni nem lehet, de igenis öntudatosan előkészített, a hazai viszonyokban gyökeredző, az egész társadalmat át­ható intézményekkel és alkotásokkal! Szerintem az államkormány feladata nem az uralkodás minden viszonyok felett, hanem az irányí­tás a helyes vezetés, a segédkezés az önérdekek ál­tal tömörített érdekközösség törekvéseiben. Életre kel­teni és fejleszteni, gondosan, istápolni ezen belső erő­ket, ez legyen egyik fő feladatunk! Az egyesek ereje az állam ereje, az összeség gyöngesége a haza ve­szélye ! A magyar társadalomban meg­van a kellő erő, meg­van a szívósság, hiszen az egész magyar föld­birtokos-osztály múltja fényesen igazolja, hogy ezen osztály tényleg olyan, mint a nemes pálma, minél nagyobb teher alatt áll, annál ellentállóbb, annál életképesebb! Méltányoljuk e nemes tulajdonságot, fejleszszük e becses erőt a közjó érdekében. Még egyre kell, hogy az önök figyelmét fel­hívjam. Habár működésemben akadályokat nem is­merek is, egy dolog van mégis, a­melyre figyelem­ A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Boitelle. — Guy de Maupassant. — Boitelle Antoine apónak az egész vidé­ken az volt a különlegessége, hogy ő végezte a kellemetlen dolgokat. Valahányszor árkot kellett tisztítani, szemétládát, szennygödröt kiseperni, félreeső helyet, trágyafogót kiüríteni, hozzá fordultak. Eljött a szerszámjával, szemétlapátjával, jött sáros facipőjében és végezte mesterségét. És ha megkérdezték, miért adta magát az ilyen csúnya foglalkozásra, önmegadással felelt: — Hát a gyermekeimért. Fel­ kell őket nevelnem. Ez pedig többet hajt, mint más munka. Tényleg volt tizennégy gyermeke. Ha meg­kérdezték, mi lesz belőlük, bizonyos közömbös­séggel válaszolt: — Nincsenek már otthon, csak nyolcan. Egyik szolgál, öten megfeleségesedtek. Ha azt akarták tudni, várjon jól házasod­tak-e, élénken felelt: — Én bizony nem voltam útjukban, sem­miben sem akadályoztam őket. Úgy nősültek, a­mint akartak. Nem kell elfojtani az ízlésüket, nem visz az jóra. Ha most ilyen piszkos va­gyok, azért van, mert a szüleim ellenezték a gusztusomat. Annélkül én olyan gazdává lettem volna, mint a többiek. Tessék meghallgatni, miért ellenezték szü­lei a választását.* * * Katona volt. Havreben töltötte ki az ide­jét , nem volt sem ostobább, sem okosabb a többieknél, legfeljebb kissé naivnak mondhatták. Szabad óráiban az volt legnagyobb öröme, hogy elsétált a rakparton, hol a madárkereskedők sá­toroztak. Hol egymagában, hol egy földijével el­haladt lassan a kalitok hosszában. Voltak ott zöld hátú, sárga fejű amazonok, szürke hátú, piros fejű, szenegál-papagályok, óriási indus hollók, melyek az ő virágos tollaikkal, tarajukkal és kócsagukkal olyanoknak látszottak, mintha mes­terségesen tenyésztették volna őket; voltak ott mindenfajta kajdácsok, melyek azt a benyomást tették, mintha valami miniatűrfestő gondosságá­val színezték volna szárnyaikat, aztán voltak piros, sárga, kék és tarka, egészen kicsiny, ug­ráló madarak, melyek sikongó hangokat vegyítet­tek a rakpart zajába, a rakodó hajók, utasok, kocsik lármájába, abba a hatalmas zsibongásba, éles, kiálló, siketítő zajba. Boitelie megállt, tágra nyílt szemmel, tátott szájjal, nevetve, gyönyörködve mutogatva fogát a fogoly kakaduknak, melyek fehér vagy sárga bóbitájukkal üdvözölték nadrágjának rikító pi­­rosságát és az övén levő rezet. Ha észrevette, hogy egyik-másik madár beszélni tud, kérdése­ket intézett hozzá és ha az állatnak épen kedve volt felelni és diskurált vele, ez tetőpontra emelte örömét és elégü­ltségét. A majmok szem­lélésében is rengeteg öröme telt; nem is képzelt gazdag ember számára nagyobb fényűzést, mint azt, hogy ilyen állatai lehetnek, meg macskái és kutyái. Ez a kedvtelése, az exotikus dolgok sze­­retete vérében volt, mint másoknak a vadászat, az gyógyítás, a lelkészkedés. Nem tudott ellent­­állni a vágynak és a mint megnyíltak a kaszár­nyák kapui, sietett a rakparthoz, a­hova szive vonzotta. Egy napon, a mint szinte extázisba me­rülve egy rengeteg ararakát szemlélt, mely fel­borzolta tollazatát, bókolt meg ismét felegyene­sedett, mintha papagály módra udvarolt volna, meglátta, hogy a madarász üzletével szomszédos kis kávéház ajtaja megnyílt és kilépett rajta egy piros kendős fiatal négerleány, a­ki elsöpörte a helyiség mellől a szemetet és a homokot. Boitelie figyelme azonnal megoszlott az ál­lat és a nő között és igazán nem tudta volna megmondani, melyik tölti el több csodálattal és örömmel. A négerleány eltakarítva a kávéház szen­­­nyét, feltekintett és maga részéről a katona egyenruháján csodálkozott el. Megállt a vitézzel szemközt, kezében fogva a söprőt, mintha fegy­vere lett volna, míg az akarata folytatta a haj­­longást. Néhány pillanat múlva a figyelem meg­zavarta e legényt és azért távozott, de csak lassú léptekkel, hogy ne higyjék, mintha meg­futamították volna. De visszatért. Majdnem mindennap elsétált a Kolónia­­kávéház előtt és az ablakon át gyakran láthatta a feketebőrű kisleányt, ki a tengerészeknek ki­szolgálta a sört meg a pálinkát. Sokszor a leány is kijött és meglátta. Csakhamar mosolyogtak

Next