Pesti Hírlap, 1895. március (17. évfolyam, 60-89. szám)

1895-03-01 / 60. szám

1895. már­cius 1. PESTI HÍRLAP az ország, hogy mire való a sok szó ? Hát nem fejezte-e ki más­ unalomig bizalmatlanságát az ellenzék, mely akkor is bizalmatlan volna bár­mely kormány irányában, míg ő maga nincs kormányon, ha az csupa buzgóságból a feje tetejére állana is ? És nem lett volna már elég a bizalomból is és nem lenne már legfőbb ideje valami érdemleges munkára, valami közhasznú alkotásra térni át? Vietoris Miklós, a mai nap első szónoka, okolta meg azt, miért nem bocsátkozik a sza­badelvű párt sűrűbben a vitába, mert számba­­vehető, komoly támadás nem történt, hát mi ellen védekezzenek? Ez is igaz. De még na­gyobb igazságot mond, ha őszintén bevallja, hogy legalább a szabadelvű párt nem akar hoz­zájárulni az időfecsérléshez. Ezenkívül beszélt a katholikus autonómiáról, melynek megalkotásá­nál arra fektetendő a fősúly, hogy a világi elem túlsúlyban legyen, és beszélt arról a naiv ma­gyarázatról, melyet Fongrácz Károly gróf a sza­badkőművességről adott, úgy állítva elő azt, mint valami állam- és vallás­bontó intézményt, valami ördöngös boszorkánytörtét, holott célja a jótékonyságnak titokban való gyakorlása és a különféle társadalmi állású egyéneknek legalább egy időre való igaz testvérisülése, mert ott a szabadkőművesek páholyaiban a király is test­vérül tekinti a legigénytelenebb szabómestert, ha tisztességes ember. Csak a tisztesség az egyet­len kvalifikáció ottan. S ez lenne olyan veszé­lyes dolog, gróf úr? Szacsvay Sándor beszélt ezután a szélső­baloldalról: melyik frakciójából való, azt hama­rosan nem tudhatni. Igen kisszabásu szónokla­tában oda lyukadt ki, hogy rendszerváltoztatás kell és mivel ilyent az ő kedvéért nem inaugu­­rálnak, hát nem szavazza meg a költségvetési törvényt. Terényi Lajos erre a szabadelvű párt akcióképességét bizonyítgatta, melynek csak az ellenzék a megakadályozója. A „néppártot“ is kellőleg jellemezte. Csak a fanatizmusra apellál, csak vallási türelmetlenséget szít. Nem elég, hogy hat-hét nemzetiség áll egymással szemben, még a felekezeteket is egymás ellen akarja uszí­tani, a közös haza romlására. Lelke rajta! Perczel Dezső belügyminiszter szólalt föl most, aki egyszerű, de igaz szavakban adta elő a Csáktornyai választás történetét. Mikép izga­tott ott dr. Prémus és mikép kellett őt, a hor­­vátot, ezért haza toloncoltatni. Szólt az egyház­­politikai törvényekről is, melyeket a kormány még ez évben okvetlenül életbe fog léptetni, mert csak ezáltal reméli elérni, hogy a fölzak­latott kedélyek csillapodjanak és mert a köz­­igazgatási reform művét nyugodtan kívánja tár­gyalás alá vétetni már a jövő tavaszszal. Szólt a néppártról is, melynek egyedüli fogható Prog­ramm pontja az egyházpolitikai törvények reví­ziója s azért is minél előbb életbe kell léptetni azokat, hogy a „revizióálmok örökre elrepüljenek“, halad Lajos király, Rozgonyi és sok más lovag. Tompán dübörgő, remekül hangszerelt gyász­induló szólal meg a zenekarban, az induló úgy mint az egész jelenet a „Siegfried halála“ ze­nekép mintájára készült. (Különösen a király és Toldi párbeszédében az összes motívumok rekapitulálása emlékeztet a haldokló Siegfried utolsó jelenetére). A király a halni kész Toldit új tettekre, új harci dicsőségre buzdítja („be­­szuld meg vélem Endre fivérem“) és Toldi rááll: „míg életemnek napja tart, tied e szív, e kard“ — az összes kar pedig rákezd egy ha­talmas, lendületteljes hymnuszra: „nagy Isten, védd meg a magyart“ (Mihálovich korábban készült királyhymnuszának ügyesen hangszerelt átirata) és ezzel az egész műnek impozáns be­fejezését adja. A többi, a­mit hirdet a néppárt — mely tulaj­donképen „arisztokraták és papok egyesült pártja a nép szenvedélyeinek kiaknázására“ — az mind csupán csalóka fény és majd bekövet­kezik az idő, midőn a vezérek a saját közkato­náik ellen az ő, a belügyminiszter védelmét fog­ják igénybe venni . . . A miniszter után Vajay István beszélt. Jó­formán csak ő maga hallgatta magát, mivel az ő bölcseségére senki sem szokott kiváncsi lenni. A Vajay beszéde után rendelte el Szilágyi az öt percnyi szünetet, mi­által a megtisztel­tetés jellegének utolsó árnyékát is elvette a legutóbb is oly nagy vehemenciával követelt „öt perctől.“ Szünet után Tisza István szólt. Az ap­­propriacionális vitának eddig ez volt a legki­emelkedőbb szónoklata. Kimutatta, hogy az egyházpolitikai törvényeket nem a szabadelvű párt találta föl, hanem a szélsőbaloldal és Ap­­ponyi Albert gróf készítette elő, a­ki most el­lenzi. Azután kifejtette Ugron Gábor ama the­­óriájának tarthatatlanságát, hogy a pártvezér­nek és a kormány fejének két személynek kell lennie. Mivel a szabadelvű párt elveket szolgál és nem személyeket, azért támogatni fogja az új kormányt is, mely ugyanazon elveket követi, mint elődje, habár a párt is fájlalja, hogy en­nek le kellett lépnie a küzdtérről diadala tető­pontján. Különös sikerrel bizonyítgatta a köz­jogi egyezés megbolygatásának veszedelmét és azt a kétes szerepet, melyet az u. n. nemzeti párt ennek kiszélesítésében játszik. A fúzió te­hát csak akkor lesz lehetséges, ha a nemzeti párt az 1867-iki egyezséget nem­ bolygatja és a napirendről leveszi. Akkor őszintén, utógon­dolat nélkül lehet vele egyesülni, de addig a szabadelvű párt egyedül fog haladni biztos cél­jai felé, mire elég erősnek is érzi magát. Amily mértékben nem tetszett e beszéd az ellenzéknek, annál­ jobban tetszett a szabad­elvű pártnak. Szinte fölvillanyozta és bátorsá­got, erőt kölcsönzött neki a jövőre. Volt is taps és éljenzés, midőn Tisza István befejezte. Még Bethlen Gábor gróf szólt, aki minden alkalommal speciális nehézményekkel, helyi ér­dekű gyanúsításokkal áll elő, Ma a szászokat szidta. Ezzel ugyan sokat használ, különösen szűkebb hazájának, Erdélynek! Holnap folytatják a vitát. Az ország köz­véleménye abban a nézetben van, hogy nem folytatni, hanem lefejezni kellene. II. A képviselőház február hó 23-ai ülése. Elnök : Szilágyi Dezső, 10 órakor nyitja meg­­­az ülést. Jeg­yzők: Molnár Antal, Esterházy Kálmán gróf, Papp Elek. A kormány részéről jelen vannak: Bánffy De­zső báró, Perczel Dezső, Dániel Ernő, Lukács László. A múlt ülés jegyzőkönyvét hitelesítik. Következik a napirend!­mr. Az 1895. évi appropriatonális törvényjavaslat tár­­gyalása. Elsőnek szól Viktoris Miklós. Egy napilap azt a szemrehányást teszi a sza* badelvü°pártnak, hogy tagjai nem vesznek részt szá­mosabban a vitában. Ezt a szemrehányást nem tartja igazságosnak, mert csak a miniszterek óhaját követik, ha a tárgynál maradnak és nem szólnak akkor, mi­dőn annak helye nincsen. Különben is az igaz ügyet megvédeni könnyű és kellemes. Az ellenzék, már­mint az egyházpolitikai ellen­­zék, voltaképpen csak arra használja föl az appro­­priációs vitát, hogy látszólagos felvonulásokkal és tá­madásokkal pozíciójának gyöngeségét leplezze. Komoly támadásra azonban eddig nem vállalkozott és így a szabadelvű tábornak komoly védekezésre sem kellett gondolnia. Sombaton a helyzet kissé megváltozott, mert akkor szóba hozták a katholikus auto­nómia kérdését is. Erre nézve tehát az állásfoglalás kötelező. Kijelenti, hogy azért fogadta el az egyházpoli­tikai javaslatokat , mivel azok törvénybe iktatását, a magyar államiság és nemzeti egység megszilárdítására szükségesnek tartja. Az autonómia kérdésére áttérve, kijelenti, hogy olyan autonómiát tart szükségesnek, a­melyben a vi­lági elemnek jut a nagyobb befolyás. Erre nemcsak az állam, de az egyház szempontjából is szükség van, mert sehol sincsen nagyobb anarchia, mint az alsóbb papság körében. Polemizál gróf Pongrácz Károlylyal és egyrészt egyszerűen konstatálta, hogy törvényeinek nem engedék meg a szabadkőművességet, ha annak trónbontó vagy egyházromboló tendenciája volna, más­részt pedig, ha a szabadkőművességnek ilyen titkos célja lehetne, annál kevésbbé volna szabad a kor­mányt szabadkőműves-tendenciákkal vádolni, mert azt csak nem szabad föltenni, hogy a király olyan mi­nisztereket nevez ki, akik a trónt meg akarják bon­tani és hogy az apostoli felség olyan férfiakra ru­házza a hataimat, akik az egyházat le akarják rom­bolni. Pongrácz vádja tehát épen olyan naiv, mint amilyen képtelen. Beöthy Ákos: Pongrácz nincs itt. (Halljuk! Halljuk!) Vietorisz Miklós: Meg van róla győződve, hogy a kormány szabadelvű, másodszor, hogy mind­azt, a­mit programmjába fölvett, igazán teljesíteni óhajtja és azért a költségvetést elfogadja. (Helyeslés jobbfelől.) Szacsvay Sándor: A kormányt közgazdasági politikáját a legszo­­morúbb világításba helyezi az a súlyos válság, mely nemcsak a gazdasági életben, hanem az ipar terén is dúl. De nemcsak a kormány gazdasági politikája iránt nem viseltetik bizalommal, hanem mint a közjogi ellenzéknek tagja, nem viseltetik bizalommal a kor­mány közjogi politikája iránt sem. Gyökeres rendszer­változtatásra volna szükség s minden bajnak az oka a mostani szabadelvű rendszer. Azért a költségvetési törvényt nem fogadja el, hanem csatlakozik Ugron Gábor határozati javaslatához. (Helyeslés a szélsőbal­oldalon.) * 4 * A Toldi a mai reprise alkalmával fényes külső sikert aratott, a szerzőt a főbb szerep­lőkkel minden felvonás után ismételten hívták a függöny elé, intimebb tisztelői, továbbá a ze­neakadémia tanártestülete és a műbarátok köre babérkoszorúval tüntették ki — szóval az elis­merés külső jeleiben nem volt hiány. Az előa­dást végig hallgatta a bécsi udvari operaház igazgatója is, Jaliu, Wondra irodaigazgató tár­saságában. Az előadást sok tekintetben kifogás ér­heti, föltétlen dicséretet csakis a két főszerep személ­vesí­tője érdemel: Szilágyi Bella és Fe­rotli, akik énekben, játékban egyaránt remekel­tek , különösen Perotti ma este valósággal bá­mulatba ejtett temperamentumos művészi játéká­val, hangja is ismét a régi fényben ragyogott és mindvégig teljesen megfelelt a horribilis szerep összes követ élményeinek. Beck eléggé jellemzete­­sen adta az allattomos, rossz lelkű Tar Lőrincet, de énekben sokkal adós maradt és szerencsét­len maszkjával lerontott minden illúziót. Várad­i a beteg Takács helyett „beugrott“ Lajos király­nak, e bátorság dicséretet érdemel, noha az igyekezet nem járt sikerrel. Kaczér Margit ked­ves Erzse volt, de e szerep korábbi személyesí­­tője, Bárdossy Hana asszony mögött messze el­maradt. Veress karmestere egy nagy bajnak, a hamis éneklésnek mestere volt, a­miben eléggé híven szekundált neki Béla, I. Lórántfi apró szerepében. Szendrey méltóságteljes Roz­gonyi volt, mélységes orgánuma a sextettnek és a nagy ötösnek nyugodt és biztos alapot adott. — Az énekkarok, különösen az első fölvonás első vegyes kara, valamint a finálé üdvéneke, továbbá az apácák kara és a hymnus karéneke veszedelmesen ingadozott, egy pár próba még ráfért volna. A színpadi harsonák pedig állandó derültségben tartották a közönséget — bizonyára nem a szerző intenciójából. Dr. Béleli Izor. ~10 Művészet és anyagi gondok. — Két közlemény. — N­ Élesdiek a magyar művészet testén. Illúziók — és anyagi gondok! Hogyan ülik el össze? Hogyan képzeljük azt, hogy fütetlen műte­remben, korgó gyomorral és hitelbe vásárolt festékkel műremeket alkothasson egy művész ? Hogy ihlettel és lelkesedéssel merüljön valamelyik históriai tárgy tanulmányozásába és megörökítésébe, mikor a lelké­ben kigyult szikra első lobbanását az ajtaján zörgető hitelező kétes mosolya fojtja el. Olyan ez a rideg számon kérés, mint a várat­lanul beállt fagy, mely talán azokat a rügyeket for­rázta le, a miből a legszebb gyümölcs termett volna. És ha a fagy ellen védekezünk miért ne kí­sértenék meg a művészet virágait is megmenteni a káros külső befolyásoktól, a rossz hajlamú élősdiektől s azoktól a bacillusoktól, melyeket négyszemközt hi­telezőknek, nyilvánosan pedig anyagi gondoknak nevezünk. Kétségtelen, hogy a művészet alkotásai nem sorozhatók a hétköznapi szellemi táplálékok közé, de az igenis kívánatos, hogy minél több család vasár­napi étlapján ott találjuk. Az olcsón élő közönség sa­ját erejéből sohasem viheti annyira, hogy művészeti csemegékből lakmározhasson, sajnos, még nagyon is a vagyonos osztály kiváltsága ez, de arra való az ár­

Next