Pesti Hírlap, 1896. december (18. évfolyam, 331-360. szám)

1896-12-20 / 350. szám

1896. december 20. _P E 811 1 I B L A P__ _______________________15 _ Az amazon halála. Nedves, nyirkos, szomorú köd ereszkedett alá az utcákra. Az aszfalt síkos volt és gyászosan fe­kete — és az egész világ olyan kedvetlennek, élet­untnak látszott, mintha szinte kívánta volna azt az átláthatlan sötét szemfedőt, amelyet az alászakadó, mogorva téli alkony borított föléje. A lámpa ernyője a szobát is homályba vonta, és feketéknek, még fe­ketébbeknek látszottak annak a párisi újságnak a betűi, amelyben hosszasan le volt írva báró Rot­­schild Gusztáv leányának, a szerencsétlen, szép Leo­­nino bár­ónénak a végzetes halála. Hiába voltak ágyánál a francia főváros legki­válóbb szakférfiai, jeles, tapasztalt orvosok és nem ért semmit a szülők szívszakgató jajveszékelése — és nem millióik, amelynek árán olyan szívesen, olyan nagyon szívesen megvásárolták volna az életet szere­tett gyermeküknek. A szép asszony lova megijedt, el­kezdett vágtatni, és odavágta egy fához az asszonyt, atót halántékon ért a borzasztó ütés. Eszméletlenül t­erült el — és nem is ébredt föl többé, mert a le­­thargiát a halál örökös nagy álma váltotta föl. Meghalt, mint egy csodálatosan szép, magyar származású német hercegasszony, akinek végzetes sze­rencsétlensége jutott eszembe, mialatt Leonino bárónő nekrológját olvastam. Van a szobámban egy régi, ébenfából készült hatfiókos keskeny szekrény, fölül márvány lappal, és vésett, réz intarzói Boule modorára emlékeztetnek. Régi jószág már, innen-onnan az ötödik generációt szolgálja. Egyik fiókjában, szépen összecsomagolva, megfakult szalagokkal átkötve, ott vannak a nagy­mama kedves emlékei. A késő aggkorában is olyan élénk szellemű, olyan bájosan ,szép öregasszony úgy el tudta nézni ezeket az emlékeket és apróra elmondta a histó­riájukat. Ez a táncrend, egyszerű, vékony velinlapra nyomtatva, arról a pozsonyi, koronációs bálról való, amelyen a reichstadti herceggel táncolta a menuette á la reinet, azt a maradó tollas, elefántcsont legyezőt akkor viselte, mikor a péceli Ráday kastélyban a pesti nagy árvíz károsultjai javára rendeztek a kör­nyékbeli urak pikniket, és valahányszor kezébe vette, mindig hozátette: — Oh, de szép is volt az én jó Eszterem azon az estén, . . . Aztán kissé kokett mosolylyal tette hozzá — őtet, Kapy Málit, meg engemet a há­rom gráciának nevezett el Wenckheim Béla. Teleki Eszter gróf Ráday Gedeon, Kapy Máli pedig Gyürky Pál neje volt, hires szép asszonyok ab­ban az időben. De minden emlékei közt legjobban szeretett a nagymama egy elefántcsontra festett, madonnaszerű arcképet. Valahányszor ezt kivette a hat fisókos szek­rényből, mindig könybe lábadt a szeme és sokáig, hosszan elnézte a kép sarkára írt ajánlást: t.A ma trés­ekére Jeanette, de la fidele amié — Claudine. Franciául volt írva, mint többnyire a zöldbár­sonyba kötött Stammbuch szomorufűzfás sírral ékí­tett emléklapjai és gróf Rhédey Claudine irta, Erdély egyik leghíresebb szépsége, a huszas évek vége felé. A kolozsvári redut báljain, a marosvásár­helyi jalba sziget nyári mulatságain tündökölt Rhédey Claudine és szépségre versengtek vele gróf Teleki Ferenc szintén híres szép lányai: Lilla, Ágnes és Róza. Víg élet volt, kivált ha Maros-Vásárhelyen voltak, a gróf Tholdalagi Zsigmond házánál vendég­ségben, és a kolozsvári fiatalság tenyerén hordta­­Tholdalagi Katinkát meg Esztert, akik vidámságukkal m­inden mulatságot kétszeresen kedvessé tettek. Az erdei lányok — mert igy mondják a Királyhágón túl nagyon szerették a magyarországi lánykát, a nagy­bányámat, akit egy nagynénje vitt oda atyafi látoga­tásra — és mikor a víg mulatságok elmúltak, és a vendégek hazamentek Magyarországra, minden lány adott valami emléket a nagymamának. Rhédey Claudine egy arcképét adta­. Drága és értékes portéka volt ez akkoriban még nagyon. Nem­sokára rá férjhez ment Rhédey Claudine a würtena­­bergi herceghez, és áradozó leveleket irt leánykori­­barátnőinek, hogy milyen boldog. A würtem­bergi herceg imádta bájos nejét és egy pillanatig sem tudott nélküle lenni. Rhédey Clau­­dianak még a katonai szemléken is ott kellett lenni, és ilyenkor pompás angol ménen, lobogó uszályos szoknyában, katonadolmányban nyargalva férje olda­lán, az arcvonal előtt, olyan vert, mint egy második Rozgonyi Cecilia, mint egy asszony, akinek őse csak­ugyan viselte a fejedelmi süveget. Egy alkalommal, — számos fejedelem is vett részt ezen a nagy revűen, — Rhédey Claudine ismét ott léptetett férje oldalán, a huszárok kivont kardja csil­logott a napfényben és a tisztek meghajtották kardju­kat a bájos hercegasszony előtt. Már vége felé volt a szemle, a sorok tömött rendben álltak és a trombita szavára vágtatva indult meg a huszárság. Néhány éllel előre a herceg vágtatott nejével. A nemes, angol mén repült, mint a szél, de egy­szerre valamitől megijedve, nagyot horkantott, meg­torpant és oldalt szökött egy kissé. Rhédey Claudine kitűnő lovas volt, de a nagy ugrás meglazította a hevedert és az amazon nyergestől fordult le a ló hátáról. A herceg, halottsápadtan fölemelte kardját és hátrakiáltott a vágtató lovasságnak — de hasztalan volt . . . hangját is elnyelte a szél, de még lehetet­len is volt a száguldó paripákat visszatartani; a her­ceg maga is alig volt képes oldalt ugratni lovát — sarkában volt már egészen a huszárság. És ekkor rettenetes látvány következett. Az egész lovasság átvágtatott a fenyéren eszméletlenül fekvő hercegnőn és mire a vad futás véget ért, a bájos Rhédey Claudine helyett, akit kortársai zengő liliomhoz, viruló rózsához hasonlítottak, csak egy alaktalan, össze-vissza taposott, vérző tömeg hevert már a mezőn. » Rhédey Claudine után egy fiú maradt, a mai Teck herceg. A herceg leánya May hercegnő pedig, Anglia jövendő királynéja, és tovalevőleg minden al­kalommal örömest emlékezik meg arról, hogy erei­ben magyar vér is, a hős Rhédeyek vére foly­t . * A lámpa ernyője homályba vonta a szobát és még feketébbnek látszottak az újság betűi, és min­den. Csak egyetlen fehérség látszott, egy tenyérnyi folt, mintha felhőből lett volna szőve, vagy puha, hullatag almafavirágból — az elefántcsontra festett kép, amelyet kivettem a hatfiókos szekrényből, a nagymama emlékei közül. Most is mosolygott. Épen úgy, mint a kolozsvári redutt-bálokon , a marosvá­sárhelyi Elbaszigeten, amint mosolygott halála óráján, mikor harsogott a trombita, dübörgött a föld és a huszárlovak patkói összetaposták liliomszin arcát, pa­tyolat kebelét. D’Artagnan. Vegyes.­ ­ (Elektrokultura.) Ezzel a névvel ruház­ták föl azokat a legújabb keletű kísérleteket, melye­ket a növények fejlődésének és termékenységének előmozdítására a villamossággal tettek. A legelső kí­sérletezők egyike volt Siemens William, ki földbirto­kán, Tunbridge Wellsben, már 1879-ben megállapí­totta, hogy a fény épúgy, mint a napfény klorofilt képez a levelekben és azok növését előmozdítja. Más kutatók a villamosságnak az elvetett magja , és a ter­mőföldre gyakorolt hatásával experimentáltak és bár oly pozitív eredményt, mint Siemens, nem érhettek is el, mégis konstatálhatták, hogy a tápláló növények termésében nagyobb mennyiségben rakodnak le a villamosság behatása alatt a tápláló anyagok. Paulin pedig vegyelemezés útján azt is kiderítette, hogy a villamossággal kezelt szőlőtőkékből eredő mustban több a cukor és alkohol, mint az olyan mustban, melyet a rendes után termelt szőlőből készítettek. A­­ burgonya amidontartalmát is növelte az elektro­kultúra. Narkevits Jodko, orosz tanár, kétféleképen al­kalmazta az elektrokultúrát a földmivelés szolgálatá­ban. Az egyik a légköri villamosság levezetése a ter­mőföldbe. Az e célra alkalmazott készülék nagyon egyszerű: 8.5--10.5 méter hosszú fapóznák, melyek felső végén egy vagy több nikkellel bevont, elszige­telt rézta van, amelyektől négy sodrony fut a földbe eresztett cinklapokhoz. Egy nektár földbe összesen 10—15 ilyen póznára van szükség, melyeknek elő­állítási költsége legfölebb 30 forint. A másik módszer egyszerű galván elemek alkalmazásából áll. Megha­tározott távolságban egy fém és egy cinklapot sü­­lyesztenek a talajba, melyeket a föld fölött sodrony­nyal kötnek össze. A kénsavat a talaj nedvessége­­pó­tolja. Mind a két módszer villamos áramot vezet a ter­mőföldbe, mely kémikus, után, föloldja és­ a növé­nyekre nézve megközelíthetőbbé teszi a földben levő növénytápláló anyagokat. A töme­smozgás által pedig­ a villamos áram a föld is részecskéit meglazítja és a­ földet porhanyóssá teszi. De csak jó talajban válik be az elektrokultúra, rossz talajban inkább ártal­massá válik. Narkovits­ Jodko tanár három év óta experimentál: rozsot, zabot, árpát, burgonyát és ken­­dert kezelt villamossággal és azt tapasztalta, hogy az elektrokultúra a növények termékenységét minden kö­rülmények közt kisebb-nagyobb mértékben előmoz­dítja.­­ (Egy király, aki nem fizet.) A fitelezők pokla Korea, hol még maga a király se fizeti ponto­san az adósságait. A legutóbbi china-japáni háborúig egy chinai kereskedő lakott Szöulban, Korea főváro­sában, ki udvari szállítója volt a királynak és 12,000 yent követelt a koreai felségtől, amikor a háború elől hazaszökött Chinába, de nem tudta behajtani a szö­kés előtt a királyon adósságát. A háború után a chinai visszatért és újból fölhívta adóssága kifizeté­sére a királyt, de ez azt felelte, hogy most sem tili fizetni. A chinai erre kiegyezést ajánlott 50 percentre, mire­ a király Brownhoz küldte, az ország főpénztára­­­sához, hogy fizettesse ott ki magának a kiegyezésül elfogadott összeget. Brown azt követelte a dunaitól, hogy mutassa föl a király sajátkezű aláírásával ellá­tott " adósságlevelet. A d­inainak nem volt adósság­­levele, de ravaszul hallgatott, eltávozott és megvesz­tegetve egy udvari hivatalnokot, megszerezte a király, időközben megújított régi pecsétjét. Ennek segélyével hamisított adósságlevelet fabrikált, de Brown a fő­pénztáros, felismerte a hamisítványt és vallomásra kényszerítette a király hitelezőjét, aki a király adós­’­ságának másik felét is elengedte, csakhogy ép bőrrel szabadulhasson.­­ (Sakk és szerelem.) Charkovban igen eredeti módot választott két rivális annak az eldön­tésére, hogy melyikük nyerje feleségül a szeretett nőt. Elővettek egy sakk-táblát és ünnepélyes fogadalmat­ tettek, hogy az, aki veszít, rögtön elhagyja a várost.] Lázas izgalommal játszottak két napig, mindegyikök a végsőig védte érdekét. A második nap estéjén a játszma remisvel végződött. A két szerelmes hosszas­ gondolkozás után elhatározta, hogy még egy játszmá-­ val próbál szerencsét. Az ellenfelek mindegyike ag­ A­gódó figyelemmel vigyázott, nehogy ismét eldöntetlen maradjon a fogadás, de a harmadik napon a­ szerelmesek kétségbeesésére a játszma megint re-a misvel végződöttt. Épen azon tanakodtak, hogy koc­­káztassanak-e meg még egy partit, amikor arról ér­tesültek, hogy szívók bálványa időközben egy har­madik úrral váltott jegyet.­­ (Megszegett házassági ígéret.) Duncan Mabel, a londoni Daly színház tagja, tízezer font star­,­lingnyi kártérítést követel Crabbe Binghamm Arthur kapitánytól, aki megszegte a neki tett házassági ígére­tet. A per végtárgyalását ma kezdték meg. Missz Duncan igen csinos leány, minthogy kisasszony, a bíróság előtt a nagyanyja fogja képviselni. Lesz drága dolga Crabbe uramnak. * (Kivágott ruha.) Van-e joga a színigazga­tónak arra, hogy oly jelmez felöltésére kényszerítse­ a színésznőt, amelyet ez nagyon is „könnyűnek“ tart­ és amelyben nem akar a közönség előtt mutatkozni ? Ezzel a kérdéssel foglalkozott a párisi törvényszék, amelyhez Bonheur Alice, az Eldorádó színésznője fordult panaszszal. A bíróság arra utalt ítéletében, hogy Bonheur Alicet 1200 frankos havi fizetéssel operette-énekesnőnek szerződtették. Az a szerep, ame­lyet Marchand igazgató reá akart kényszeríteni, nem felelt meg sem tehetségének, sem fizetésének. Mert azt kívánták, hogy nyílt színen vetkőződjék, mi­köz­ben frivol dalt énekeljen. Ilyen szerepet Bonheur kisasszonynak nem kell eljátszania, olyan jelmezek­ben nem kell mutatkoznia és azért joggal követel­heti, hogy szerződése felbontassék, fölbontás esetében pedig megilleti a megállapított kötbér. — (Boyer hibernok,) bourges i érsek, meg­halt. Az egyházfejedelem igen szegény családból származott. Atyja ácsmester volt. De épen­­nem res­­telte származását és biborneki címerébe két gyalut alkalmaztatott. 1829. jul. 27-én született és a semuri szemináriumban végezte tanulmányait.­­ (Pro és kontra Zola.) Mint minden nagy író, Zola a modern naturalista­ stil mestere is külön irodalomnak lett okozója, mely kizárólag csak az ő műveivel foglalkozik. A sok dicsérő irat közt persze megakad olyan is, mely Zolát gyalázza, így legutóbb M. Laporte kiadta egybegyűjtve a legmerészebb he­lyek szemelvényét Zola műveiből, állítólag azért, hogy ezzel irányának ocsmányságát bebizonyítsa. Az erény­­díj helyett azonban, amelyre talán számított a »szerző«, a bírósággal gyűlik meg a baja az írói tulajdonjog megsértése miatt. Vigasztalásul ez ormótlansággal szemben Member tanár »Zola classique” című mű­vében Zola regényeiből a legszebb helyeket kapta ki, hogy azokat megvilágítsa. Egy harmadik könyv, mely szintén Zoláról szól, dr Toulouse ismert orvos könyve, ki Lombroso nyomdokait követve, azt mutatja ki,­ hogy Zola tulajdonképen beteg, lá egész Zola: ez a betegsége.

Next