Pesti Hírlap, 1900. október (22. évfolyam, 270-300. szám)

1900-10-06 / 275. szám

IB ____P­ESTI HÍRLAP 1900. október 6., szombat. A macska meg az egér. Szerafina Alexandrovna a kertben egy hin­taszéken ült és ringatta magát. Konstantin Mi­h­ailovics vele szemben egy alacsony padon ült. Mind a ketten körülbelül egykorúak lehet­tek, tizenhét vagy tizennyolc évesek. A fiú arca komor, mint az őszi éjszaka; a leány vidám, mint egy kedves májusi reggel. — Erről a dombról nagyszerű tájat lehet látni, — szólt a fiú, — de én tudok még szebb kilátást is. Ott fönt a meredek szélén, ahol azt a tölgyet kettéhasította villám, sokkal szebb a kilátás. Ha akarja, oda kisérem . .. Úgyis már régóta akarok magával beszélni . . . Minden áron meg kell valamit mondanom. A leány kíváncsian néz rá s alig észre­vehetően mosolyog. — Meg kell mondania? . . . Minden áron? . . . Akkor miért nem mondja meg most, mindjárt? A fiú arca megváltozik, mintha meg volna ijedve: — Most? . . . Most nem mondhatom meg . . . Most lehetetlen. — úgy ? . . . Miért lehetetlen, ha olyan fontos dologról van szó ? ... Ha annyira nehe­zére esik a beszéd, akkor inkább elfordulok, vagy behúnyom a szemeimet, jó lesz ? S mindezt meg is teszi, — elfordul s az­tán behúnyja a szemét. A hálátlan fiúnak azon­ban nincs érzéke ennyi jóság iránt, — sőt el­­lenkezőleg, még jobban elkomorodik. • — Gúnyolódik, Szerafina Alexandrovna — szól szemrehányólag. — Azt akarja talán, hogy a titkomat, legdrágább kincsemet az egész világ elé kitárjam? Ott ül a terraszon a mamája, a nővére minden pillanatban idejöhet, s minden bokorban rejtőzhetik valaki. — Ah, most már kezdem érteni! Azt szeretné tehát, hogy a hold szelíd fényével el­­áraszsza a néma tájat, hogy fülemile zengjen a bokorban, csillagok ragyogjanak az égen, s vi­dáman csobogjon a patak vize ? — Mindenesetre kívánatos volna, ha . . . — Talán azt is szeretné, ha enyhe szellő játszadoznék a fa lombjával? — Az se ártana! — És hogy a virágok egymásnak illatos meséket mondanának el? — Szeretem a virágok titokzatos suttogá­sát hallani. — Az igazán nagyon mulatságos lehet. Ki gondolta volna, hogy ön ilyen rajongó em­ber? Ön kétségkívül költő is? — Az vagyok. — A dolog kétségkívül érdekes kezd lenni. Én, mint fiatal leány, félek ugyan az ön titkának borzalmasságától, de nem tudok ellen­­állani a kíváncsiságomnak, — tudni akarom a titkát s hajlandó vagyok a villámsujtotta tölgy­fához elmenni. — Boldoggá fog tenni, ha eljön. — És a készségem jutalmául legalább ne feszítse kínpadra a kíváncsiságomat, hanem leg­alább csak úgy futólagosan említse, hogy miről akar beszélni ? — Nem tehetem. — Mivel azonban most már fölizgatta a kíváncsiságomat, beszélnie kell . . . Tehát mit akar mondani ? — Sok mindent. . . . — És e sok dolog közül? . . . — Azt, hogy magát szeretem . . . — Mit nem mond! . . . Azt hiszem, nem jól értettem . . . Ismételje csak! . . . — Szeretem magát! — Ó ! . . . Mindent vártam volna, csak ezt nem! . . Talán megörült? — Talán igen, mert hiszen a szerelem úgyis őrültség. — Mindig új, meg új dolgokat fedezek föl! Ön, úgy látom, nemcsak költő, hanem bölcs is! —­ Én meg azt fedezem föl, hogy ön bor­zasztóan gúnyolódó és kegyetlen . . . Maga, aki szép és olyan jó . . . — Elég! . . . Ez a hízelgés azt bizo­nyítja, hogy ön korántsem olyan ártalmatlan, mint gondoltam, hanem ellenkezőleg, veszedel­mes ember, aki előtt az embernek vigyáznia kell . . De mondja csak, miért szeretett belém ? — Micsoda kérdés! Mintha nem tudná, hogy milyen hatalmas, milyen ellenállhatatlan varázst gyakorol mindenkire ! — Még eddig semmit sem tudtam róla, de ezután majd gondolkozom róla. És miért, miből gondolta, hogy hajlandó leszek elmenni a vil­lámsuj­totta tölgyfához ? — Hiszen megígérte! — Az imént, néhány perccel ezelőtt igen ; most azonban, miután önt jobban ismerem, meg­fontolom a dolgot. — Szavát adta, s ez nekem elég. — Nem valami nemes dolog használni egy olyan sikert, amit csak meglepetéssel csi­kart ki az ember. De jól van, — ha már sza­vamat adtam, meg is tartom. — Mikor me­gyünk tehát? — A maga dolga ezt a kérdést eldönteni, nem az enyém. — Ön nagyon tapintatos ember és ez olyan jó tulajdonság, amely elismerést is érdemel. Jöjjön el hozzánk holnap és pontban este hét órakor elmegyünk a tölgyfához. (Elhallgat s aztán hir­telen igy szól): De milyen feledékeny vagyok ! Megígértem Nesumovnak, hogy holnap este vele fogok csónakázni. Talán holnapután kimehet­nénk a tölgyfához ? — Amint tetszik. — Ön nagyon szeretetreméltó .... de most jut eszembe, hogy holnapután meg Al­­berttel együtt kirándulunk a hegyekbe. Várjon csak, kérem. Talán csütörtökön . . . Nem, csü­törtökön Nikolaj Antonovia el akarja beszélni megtört szívének fájdalmát, s ez, azt hiszem, kissé sokáig fog tartani. . . — Tehát pénteken, — szól közbe Konstan­tin Mih­ailovics kissé türelmetlenül. — Pénteken bál lesz, s a négyes alatt Kresztov valami fontos dolgot akar elmon­dani ... és ön tudja, hogy én milyen kiváncsi vagyok! Szombaton a mamával együtt látoga­tóba megyünk, s vasárnap lehetetlenség el­mennem, hétfőn pedig itt lesz a nagybátyám, aki egy percre se tágít mellőlem és ked­den . . . Itt elhallgat a leány , a fiú kérőleg néz rá, s aztán néhány pillanat múlva így szól: — Tehát mikor? A leány ránéz, s aztán még mindig gú­nyosan mosolyogva így szól: — Beszéljen a mamával. — Talán engedelmet kérjek tőle arra, hogy magával kisétálhassak a villámsújtotta tölgyhöz ? — Miért ne? Ha szeret, ha nőül akar venni, akkor beszélnie kell a mamával. Hogy előbb vagy később beszél-e vele, az úgyis mindegy. — Mindenesetre, de most, amikor még a tanulmányaimmal foglalkozom ... — Ah, tehát még iskolába jár ? — Azaz, hogy — szól a fiú sértődve­­— egy év múlva már egyetemi hallgató leszek. — Nos, nem akarom túlságosan kemény próbára tenni a türelmét s nem követelem, hogy államtanácsos legyen a vőlegényem, mert akkorra mind a ketten megöregednénk. Mivel azonban igazán jószívű­ vagyok, megelégszem csupán azzal, hogy az egyetem elvégzése után tisztességes hivatalban legyen a vőlegényem. Ha tehát nyolc vagy tíz év múlva is kedve lesz hozzá, akkor majd találunk olyan napot, ame­lyen kimehetünk a villámsújtott tölgyhöz. De hogy én addig várok önre, azt most persze nem ígérhetem meg. Ha azonban addig nem akad senki, aki ellenállhatatlan varázsom ha­talma előtt meghajol, akkor meglehet, hogy önhöz megyek nőül, hogy legalább vén leány ne maradjak . . . Aztán mosolyogva bólintott a fiúnak és fölsietett a terraszra. Konstantin Mih­ailovics ko­moran nézett utána s aztán elment, hogy soha többé vissza ne térjen. A. Gruzinski: Vegyes. — (Az Írógép) mindjobban hódit. Nálunk is meglehetősen gyorsan terjed és az összes közhivata­lokban befogadásra talált. Sokkal nagyobb szerepet játszik azonban angol földön és Amerikában. A type­writer kisasszonyok száma tízezrekre megy és igen sok magánember is már csak gépen intézi el inni­­valóját. Elég könnyű mesterség a gép kezelése, de aki nem nevel, még könnyebben ejt hibákat. Elvéti az apró betűt a nagygyal, belekever számokat és írásjeleket a betük helyére, stb. Az ily gépírókat figurázza ki egy angol élclap egy versikében, amely hevenyészett fordításban így hangzik: Dal az iroGépről. Tan érmé­ken iró géne,m Iga­zi Yostfa Ta, aZom ir lok jaj Be zsépem, ÖRöm iRmi rajta­,. MiN2nek téntak,a totl.A tock, SsiveM rég mefunta. Hu génemén kopigfatolk, Gyorsabbzan fily a Mmua-ka(;, És habér a bikkenytűket Méha el is bérem, lóm­­utatja a nbetüket Az ém i­rójépen. Ssebb ixxrÁst 3e,mber nem láthát, S Ha vé??gére *-rek, kilabitom a hibákat, bKis co-Ru-Zát kérek. — (A megszökés művésze.) Szinte hihetet­len mutatványok színhelye volt a minap a berlini rendőrigazgatóság tanácsterme abból az alkalomból, hogy az amerikai Harry Houdini, mielőtt a Winter­­gartenben fellépne, a rendőrfőnök és a magasabb tisztviselők előtt próbaelőadást tartott a kiszabadu­lásból. A rendőrséget ugyanis fölötte érdekli az, hogy meddig terjedhet az ember ügyessége zárak és vaslakatok kinyitásában anélkül, hogy valami szer­számot vagy külsőleg észrevehető erőszakot alkal­mazna. Valamely bűntett megítélésére vagy a nyo­mozás irányára az ilyesmi gyakran igen nagy fon­tossággal bírhat és ennélfogva Houdini előadása rop­pant tanulságos volt a rendőrtisztekre nézve. A »mű­vész«, miután egy szál nadrágra levetkőzött, a rend­őrség békáival vasra verette magát. Lábait összekö­tötték, karjait hátán öt duplabilincsesei fűzték össze és ujjait szorosan lezárták. Száját kendővel kötötték be, hogy azzal se dolgozhasson, és ezután egy nagy ponyvával borították le tetőtől talpig. Hat perc múlva Hondini jelt adott, a takarót elvették és ő minden bilincs, béka és kötéltől megszabadulva állt a bá­muló nézők előtt, szíves mosolylyal az összes szer­számokat sértetlenül az asztalra téve. Amerikában egy jól elzárt szobából, ahol vasraverve őrizték, szö­kött meg anélkül, hogy valami készüléket használt vagy a bókokban és lakatokban kárt csinált volna. Hogy már most miképen viszi­k mindezeket véghez, az az ő üzleti titkát képezi, amelyet nem árulhat el,, mert különben vége volna a t. c. publikum kíváncsi­ságának. Erre pedig úgy neki, mint még inkább a direktorának, nagy szüksége van. Könnyen érthető okból persze a rendőrség sem hozhatja nyilvános­ságra a megszökés praktikáját, mert csak nem tanít­hatja meg azt a sok, egyelőre még szabadon futkosó jómadarat arra, hogy hogyan kell a kalitkából kire­pülni. Houdininek egy másik mutatványa, amely már kevésb­é vág a büntetési szakmába, a következőt lenyel egy pár varrótűt és egy gombolyag cérnát, hogy kis­vártatva aztán a befűzött tűket hozza a felszínre. Mindezeket csakis izmainak mesés ügyes­sége által produkálja és még több oly dolgot visz véghez, amelyet holmi spiritiszták csakis a »szelle­mek« segítségével bírnának megcsinálni.­­ (Galvestoni borzalmak.) Azok, akik a galvestoni katasztrófát átélték és megmenekültek, az elemek e páratlan pusztításairól mint szemtanuk iszonyú részleteket adnak elő: »Ép lakásunkban vol­tunk« beszéli egy fiatal hölgy, a parttól jó messze, amikor fölhangzott a vészkiáltás: »Jön a víz!« Az ablakokhoz rohanva piszkos áradatot láttunk az utcán hömpölyögni, az orkán rettentő erővel söpört maga előtt mindent. Apa parancsára rögtön bezártunk ajtót, ablakot, de egyszerre megingott a ház és mintha körbe forgott volna, az ár kiemelte alapjából. A víz egyre magasabbra hágott és már a második emeletet is elérte. A padlásszobákba és végre magára a tetőre menekültünk, hol kötelekkel erősítettük meg egymást, mert különben a tornádó biztosan elvitt volna. Az orkán olyan erővel csapkodta az esőt az arcunkba, hogy csakhamar valamennyien véreztünk. Persze mindjárt észrevettük, hogy száz más család épen úgy járt. Házunkat a víz egy pár méternyire elvitte és végre egy ócska gunyhónál megakadt. Ott maradtunk egész éjjel, miközben a szél a ruhát tes­tünkön rongyokká tépte. Egyik házat a másik után vitte el az ár, sok száz ember a szemünk láttára halt meg. Toronymagas hullámok egymásra csapkodtak be a városba, a házak összeomlottak és a lakókat

Next