Pesti Hírlap, 1902. július (24. évfolyam, 178-208. szám)
1902-07-01 / 178. szám
2 FESTI id 1 KLAF íyá. július 1., kedd, volt valóságban és minden furfangosságtól menten megismerkednie a helyzettel és tűrhetetlennek találta, hogy a békés megoldás elé akadályokat gördítsenek. Ezután következett Körber osztrák miniszterelnöknek a meghívása, majd pedig a két miniszterelnöknek és Goluchowski külügyminiszternek a király elnöklésével való három és félóráig tartó tanácskozása. Rendkívüli esemény volt ez, melynek híre már a kora esti órákban Budapestre is elérkezett és különböző kommentárok keletkeztek a nyomában. Hivatalos értesítések is érkeztek eközben a Budapesten időző magyar miniszterekhez, akik itt is maradtak még, hogy megvárják Széll visszaérkezését, miután arról kaptak tudósítást, hogy a miniszterelnök, mielőtt Rátótra menne, most előbb Budapestre jön. Továbbá pedig Lukács László pénzügyminiszterhez, Láng Lajos kereskedelemügyi miniszterhez és Darányi Ignác földmivelésügyi miniszterhez értesítés érkezett, hogy részletkérdések megbeszélése végett szükség van az ő jelenlétükre. A hírek lényege abban összpontosult, hogy Bécsben a király kibékítette a két miniszterelnököt és sikerült hidat verni az ellentétek között és ezen a hídon Magyarország és Ausztria úgy közeledhetik egymáshoz, hogy nemcsak a kereskedelmi szerződéseket köthetik meg együttes elhatározással, hanem a kiegyezés elől is elhárítják az akadályokat. Ez az a bécsi híd, melynek alkotó részeit most szögezik. Csak az a kérdés, hogy nem fog-e az esküjérmnek a sorsára jutni, mely akkor csúszik meg, amikor legbiztosabbnak látszik ? Záporpróba, kémek. Mégis illik a színházat komolyabban venni, mert valóban komoly közérdek. Minálunk a specifikus politika mellett az egyetlen komoly. Se könyvről, se piktúráról a nagy közvélemény nem vesz tudomást, a színházi előadás az egyetlen művészi produktum, amely a mi közönségünkre állandó és nagy befolyást gyakorol. A budapesti színihárc a mai nappal véget ért. A záporpróba végigfossa a színpadot, a színházak lezárták az év aktáit s ki-ki többkevesebb őszintésséggel számol be az év eseményeiről és eredményéről. Részletekbe ezúttal és e helyen nem akarunk bocsátkozni. De viszszatekintve a lefolyt színházi évre, a közérdek szempontjából van egy és más megjegyezni valónk. Elsősorban előáll a tény, hogy színházainkat — teljes jóhiszeműséget tételezve föl az igazgatókról — majdnem egyesegyedül a közgazdasági intézetek szempontja vezette. Ha voltak is magasabb művészi törekvések, ezek a törekvések is a közkereseti tendenciát domborították ki. Hogy egyebet ne mondjunk: minden színház abban látta legnagyobb sikerét, hogy darabjait minél többször és minél sűrűbben vigye jubiláris előadásokra. A darabok megérdemlik, de a sikernek a színház részéről az előadások számához való fűzése nem művészi gondolkodásra vall. Igaz, külföldön mindenütt ez a rendszer járja, de a külföldön a színház nem is áll egyedül mint a publikumra ható kulturális tényező. Ott az irodalomnak is, a képzőművészetnek is megvan a maga közönsége, itt a színház parciális kulturmunkát végez s igy több joga van, hogy csak magának éljen. S külföldön a színház, mely ilyen kassza-sikerekre dolgozik,, nem is más, mint vállalkozás ; amely pedig — mint a mi Nemzeti színházunk — komoly múzsa-templom tekintélyére tart igényt, az legfölebb Don Juan hatszázadik előadását jubilálja, de nem törekszik arra, hogy egy-egy darabból annyi estét sajtoljon ki, amennyi csak lehetséges. Az ilyen rendszer s ez — különösen, az idén — általános volt színházainknál a színházat nem a közönség vezetőjévé, hanem szolgájává teszi. Annak van sikere, ami a nagy közönségnek tetszik, aszinház tehát tanulmányozza a közönség ízlését s azután a kielégítésére törekszik. Eredménye a stagnáció s mivel a nagy átlagnak való hízelgés túlzásra iscsábít, a hanyatlás. Nem beszélünk most a francia bohózatnak egymásra való licitálásáról, ebben a tekintetben legalább quantitative javulást látunk. De a legalantosabb műfaj, melynek darabjai néhány évvel ezelőtt még színházi képtelenségképen a kánikulai saisonban a színkörökben jártak, ma már magától értetődően komoly művészi igényekkel szerepelnek az operette-szin- padokon. A komoly kritikának derogál ezekkel a művekkel komolyan foglalkozni s épen, mert oly mélyen alatta állnak a kritikai műveknek, hódítanak tért és közönséget, háborítatlanul és az abszurditásig fölbátorodva. Nem disztingválunk a Nemzeti színház és a magánszínházak között, mert az állami szubvenció nem művészi megkülönböztetés, ilyent pedig a lefolyt fesaisonban a Nemzeti színház nem produkált. Kasszasikerekre törekedett a Nemzeti színház is, egyes fölkapott darabokat nyalgatott az is, a kassza szempontjából válogatta meg a külföldi darabokat is. Az igazgató-változás változtatott ezen a rendszeren is, de hasznát majd csak a jövő sorson fogja látni. A külföldi irodalmat bemutatni, az eredetit kultiválni e mellett a rendszer mellett teljesen lehetetlen. Arról meg épenséggel nem lehet szó, hogy az irodalom nemzeti jellege kidomborodjék. Valóságos oázis a Vígszínház magyar ciklusa a színházi üzlet fő sivársága közepette. Megdöbbentő, hogy mennyi művészi qualitást váltott ki a száz magyar előadás a magyar irodalomból is, a színészetből is. Színészek akiket már csukott szemmel is ismertünk, új feladathoz jutva, egészen új qualitásokat fejtettek ki s ámulva tapasztaltuk, hogy menyi (r.) A színház minálunk Magyarországon rovatba való intézmény, olyan, amelynek eseményeiről tudomást veszünk, azután nem törődünk vele. Mint közügy egyszer évenként kerül szóba, a belügyi tárca költségvetésénél ; mint kulturális faktor csak a vidéki színigazgatók folyamodásaiban szerepel, amikor szubvenciót nem princesse. De ha az volna is. Inkább megfoghatatlan, hogy nem szeret. — Megesik az ilyesmi más emberen is — mondta a csizmadia zavartan, kedvetlenül. — Én rajtam nem szabad megesnie . . . — Te persze kivételes lény vagy — vágott közbe Apró uram gúnyosan, mert már nem tűrhette a nagy pöffeszkedést. — Logikával beszélj, barátja az erénynek, vagy hagyjuk abba! — Hiszen épen a logika — ellenvető Kolowozki. — Akit én utáltam eddig, az engem is mind utált, ha már most aztán beleszerettem valakibe, annak is belém kell szeretnie. — No persze! Majd az csak úgy megy! Elégedj meg azzal, hogy Kati egyelőre senkibe sem szerelmes. — Bizonyosan tudja? — kérdé mohón. A csizmadia vállat vont. — Én legalább semmit sem vettem észre. — Pedig mégis alighanem itt van a bibé — hörögte Kolowotki sötéten s még a porcellán csehpipa is kiesett a szájából ijedtében e gondolatra. — Megölöm azt a gazembert, megölöm. És fenyegetően emelte fel az ökleit, meglóbázva azokat a levegőben. — Láthatatlan árnyékokkal csak a molnárok hadonásznak és a poéták. Ne fáraszd az ökleidet ok nélkül. — Majd kikutatom én, hogy kicsoda. Kinyitom a szememet, szimatolok, mint egy detektív és a végére járok. — Hát azt okosan teszed, ha van ilyen. De ha nincs, akkor csak várj türelmesen, én azt a tanácsot adom. Az idő, Kolowotki, az idő a fő, az idő segít mindenen. — Ej, menjen a pokolba az idővel! ■— fakadt ki Kolowotki keserűen. Mit utasít engem az időhöz? Az idő nem apja a Katinak, az idő nem üzlettársam, még csak nem is csizmadia, hát szeretném tudni, mért segítene engem ? Hanem maga a leány apja, maga az üzlettársam, hát maga beszéljen a leányával, el akarom venni, punktum, vagy pedig megyek el innen a világba, amerre a két szemem visz. Nem maradt tehát más hátra, mint sarkára állani Apró uramnak, ha van farka s hatalmi szóval élni, de a leány váltig ellenszegült, úgy, hogy Kolowotkit folyton csak a reménység Szent János-kenyerén tartotta. — Nos, hogy leszünk, „öreg ház“ *) ? — kérdezte Kolowotki majdnem mindennap újra és újra. — Bízzál az időben — ismételte Apró minduntalan. És az idő csakugyan segített, de megfordítva, t. i. Kolowotki lett szerelmesebb a leányba. Nem is szerelem volt már az, hanem delirium féltékenységgel vegyítve. Egészen elfoglalta ez az érzés. Több szeme lett, mint Árgusnak, mindenkire gyanakodott, aki csak szóba állt a Katival, a cifra urakra. *) Kedélyes német megszólítás „Altes Haus“ , öreg cimbora helyett, akik mértéket jöttek vétetni a boltba s fecsegni próbáltak vele, a legényekre, akik a bolt hátterében dolgoztak, a diákokra, akik kívülről üvegen át nyalták a mézet, sőt gyanakodott még Máli nénire is, aki gyakran vitte magával a Katit, majd átdöfte a szemével, hátha a Máli néni is valami asszonyruhába öltözött udvarló, — ami nem is volt valami ostoba föltevés, mert Máli néni orra alatt csakugyan tenyészett némi bajuszféle. Minden jelt megfigyelt s építette belőlük a hidakat vagy a paradicsomba, vagy a pokolba; úgy estek a jelek, mintha a leány közömbös lenne mindenki iránt, sőt néha úgy tetszett neki, hogy a szemei gyöngéden pihennek meg ő rajta (t. i. Kolowotkin), máskor ellenben gyűlöletet olvasott ki azokból. Bolondos számvetés a szerelem, ahol a számjelekből mindig másmás eredmény jön ki a hangulat szerint. Mily megnyugtató volt, ha Kati ott ülvén a varrógépnél, bélelve a topánokat, a gép egyenletesen berregett, mint az egészséges ember ütere, egyetlen tempót sem hagyva ki. Ifjú urak jöttek-mentek és a gép csak egyre berregett. Ilyenkor hátra se fordult Kolowozki. Minden rendben van. A gép azt mondja: nincsen semmi baj. (Folyt. köv.)