Pesti Hírlap, 1902. július (24. évfolyam, 178-208. szám)

1902-07-01 / 178. szám

2 FESTI id 1 K­L­A­F íy­á. július 1., kedd, volt valóságban és minden furfangosságtól menten megismerkednie a helyzettel és tűr­hetetlennek találta, hogy a békés megoldás elé akadályokat gördítsenek. Ezután következett Körber osztrák miniszterelnöknek a meghívása, majd pedig a két miniszterelnöknek és Golu­­chowski külügyminiszternek a király elnöklésé­vel való három és félóráig tartó tanácskozása. Rendkívüli esemény volt ez, melynek híre már a kora esti órákban Budapestre is elérkezett és különböző kommentárok keletkez­tek a nyomában. Hivatalos értesítések is ér­keztek eközben a Budapesten időző magyar miniszterekhez, akik itt is maradtak még, hogy megvárják Széll visszaérkezését, miután arról kaptak tudósítást, hogy a miniszterelnök, mielőtt Rátótra menne, most előbb Budapestre jön. Továbbá pedig Lukács László pénzügyminisz­terhez, Láng Lajos kereskedelemügyi miniszterhez és Darányi Ignác földmivelésügyi miniszterhez értesítés érkezett, hogy részletkérdések megbe­szélése végett szükség van az ő jelenlétükre. A hírek lényege abban összpontosult, hogy Bécsben a király kibékítette a két minisz­terelnököt és sikerült hidat verni az ellentétek között és ezen a hídon Magyarország és Ausz­tria úgy közeledhetik egymáshoz, hogy nem­csak a kereskedelmi szerződéseket köthetik meg együttes elhatározással, hanem a kiegyezés elől is elhárítják az akadályokat. Ez az a bécsi híd, melynek alkotó ré­szeit most szögezik. Csak az a kérdés, hogy nem fog-e az esküjérmnek a sorsára jutni, mely akkor csúszik meg, amikor legbiztosabbnak látszik ? Záporpróba, kémek. Mégis illik a színházat komolyabban venni, mert valóban komoly közérdek. Miná­lunk a specifikus politika mellett az egyetlen komoly. Se könyvről, se piktúráról a nagy köz­vélemény nem vesz tudomást, a színházi elő­adás az egyetlen művészi produktum, amely a mi közönségünkre állandó és nagy befolyást gyakorol. A budapesti színihárc­ a mai nappal vé­get ért. A záporpróba végig­­fossa a színpadot, a színházak lezárták az év aktáit s ki-ki több­kevesebb őszintésséggel számol be az év ese­ményeiről és eredményéről. Részletekbe ezúttal és e helyen nem akarunk bocsátkozni. De visz­­szatekintve a lefolyt színházi évre, a közérdek szempontjából van egy és más megjegyezni valónk. Első­sorban előáll a tény, hogy színhá­zainkat — teljes jóhiszeműséget tételezve föl az igazgatókról — majdnem egyesegyedül a köz­­gazdasági intézetek szempontja vezette. Ha vol­tak is magasabb művészi törekvések, ezek a törekvések is a közkereseti tendenciát dombo­rították ki. Hogy egyebet ne mondjunk: minden­­ színház abban látta legnagyobb sikerét, hogy darabjait minél többször és minél sűrűbben vigye jubiláris előadásokra. A darabok megér­demlik, de a sikernek a színház részéről az előadások számához való fűzése nem művészi gondolkodásra vall. Igaz, külföldön mindenütt ez a rendszer járja, de a külföldön a színház nem is áll egyedül mint a publikumra ható kulturális tényező. Ott az irodalomnak is, a képzőművészetnek is megvan a maga közönsége, itt a színház parciális kulturmunkát végez s igy több joga van, hogy csak magának éljen. S külföldön a színház, mely ilyen kassza-sikerekre dolgozik,, nem is más, mint vállalkozás ; amely pedig — mint a mi Nemzeti színházunk —­ komoly múzsa-templom tekintélyére tart igényt, az legfölebb Don Juan hatszázadik elő­adását jubilálja, de nem törekszik arra, hogy egy-egy darabból annyi estét sajtoljon ki, amennyi csak lehetséges. Az ilyen rendszer s ez — különösen, az idén — általános volt színházainknál a szín­házat nem a közönség vezetőjévé, hanem szol­gájává teszi. Annak van sikere, ami a nagy kö­zönségnek tetszik, a­­szinház tehát tanulmá­­­nyozza a közönség ízlését s azután a kielégí­tésére törekszik. Eredménye a stagnáció s mi­vel a nagy átlagnak való hízelgés túlzásra is­­csábít, a hanyatlás. Nem beszélünk most a­ francia bohózatnak egymásra való­ licitálásáról,­ ebben a tekintetben legalább quantitative javu­­­lást látunk. De a legalantosabb műfaj, melynek darabjai néhány évvel ezelőtt még színházi képte­lenségképen a kánikulai saisonban a színkörökben jártak, ma már magától értetődően komoly művészi igényekkel szerepelnek az operette-szin-­ padokon. A komoly kritikának derogál ezekkel a művekkel komolyan foglalkozni s épen, mert oly mélyen alatta állnak a kritikai műveknek,­ hódítanak tért és közönséget, háborítatlanul és az abszurditásig fölbátorodva. Nem disztingválunk a Nemzeti színház és a magánszínházak között, mert az­­ állami szubvenció nem művészi megkülönböztetés, ilyent pedig a lefolyt fesaisonban a Nemzeti színház nem produkált. Kasszasikerekre töreke­dett a Nemzeti színház is, egyes fölkapott da­rabokat nyalgatott az is, a kassza szempont­jából válogatta meg a külföldi darabokat is. Az igazgató-változás változtatott ezen a rendsze­ren is, de hasznát majd csak a jövő sorson fogja látni. A külföldi irodalmat bemutatni, az ere­detit kultiválni e mellett a rendszer mellett tel­jesen lehetetlen. Arról meg épenséggel nem le­het szó, hogy az irodalom nemzeti jellege ki­domborodjék. Valóságos oázis a Vígszínház ma­gyar ciklusa a színházi üzlet fő sivársága­ köze­pette. Megdöbbentő, hogy mennyi művészi qua­­litást váltott ki a száz magyar előadás a ma­gyar irodalomból is, a színészetből is. Színészek akiket már csukott szemmel is ismertünk, új feladathoz jutva, egészen új qualitásokat fejtettek ki s ámulva tapasztaltuk, hogy meny­i (­r.) A színház minálunk Magyarorszá­gon rovatba való intézmény, olyan, amelynek eseményeiről tudomást veszünk, azután nem törődünk vele. Mint közügy egyszer évenként kerül szóba, a belügyi tárca költségvetésénél ; mint kulturális faktor csak a vidéki színigazga­tók folyamodásaiban szerepel, amikor szubvenciót nem princesse. De ha az volna is. Inkább meg­foghatatlan, hogy nem szeret. — Megesik az ilyesmi más emberen is — mondta a csizmadia zavartan, kedvetlenül. — Én rajtam nem szabad megesnie . . . — Te persze kivételes lény vagy — vá­gott közbe Apró uram gúnyosan, mert már nem tűrhette a nagy pöffeszkedést. — Logiká­val beszélj, barátja az erénynek, vagy hagyjuk abba! — Hiszen épen a logika — ellenvető Ko­­lowozki. —­ Akit én utáltam eddig, az engem is mind utált, ha már most aztán beleszerettem valakibe, annak is belém kell szeretnie. — No persze! Majd az csak úgy megy! Elégedj meg azzal, hogy Kati egyelőre senkibe sem szerelmes. — Bizonyosan tudja? — kérdé mohón. A csizmadia vállat vont. — Én legalább semmit sem vettem észre. — Pedig mégis alighanem itt van a bibé — hörögte Kolowotki sötéten s még a porcel­lán csehpipa is kiesett a szájából ijedtében e gondolatra. — Megölöm azt a gazembert, meg­ölöm. És fenyegetően emelte fel az ökleit, meg­­lóbázva azokat a levegőben. — Láthatatlan árnyékokkal csak a molnárok hadonásznak és a poéták. Ne fáraszd az ökleidet ok nélkül. — Majd kikutatom én, hogy kicsoda. Ki­nyitom a szememet, szimatolok, mint egy detek­­tív és a végére járok. — Hát azt okosan teszed, ha van ilyen. De ha nincs, akkor csak várj türelmesen, én azt a tanácsot adom. Az idő, Kolowotki, az idő a fő, az idő segít mindenen. — Ej, menjen a pokolba az idővel! ■— fakadt ki Kolowotki keserűen. Mit utasít engem az időhöz? Az idő nem apja a Katinak, az idő nem üzlettársam, még csak nem is csizmadia, hát szeretném tudni, mért segítene engem ? Ha­nem maga a leány apja, maga az üzlettársam, hát maga beszéljen a leányával, el akarom venni, punktum, vagy pedig megyek el innen a világba, amerre a két szemem visz. Nem maradt tehát más hátra, mint sar­kára állani Apró uramnak, ha van farka s hatalmi szóval élni, de a leány váltig ellensze­gült, úgy, hogy Kolowotkit folyton csak a re­ménység Szent­ János-kenyerén tartotta. — Nos, hogy leszünk, „öreg ház“ *) ? — kérdezte Kolowotki majdnem mindennap újra és újra. — Bízzál az időben — ismételte Apró minduntalan. És az idő csakugyan segített, de megfor­dítva, t. i. Kolowotki lett szerelmesebb a le­ányba. Nem is szerelem volt már az, hanem delirium féltékenységgel vegyítve. Egészen elfoglalta ez az érzés. Több szeme lett, mint Árgusnak, mindenkire gyanakodott, aki csak szóba állt a Katival, a cifra urakra. *) Kedélyes német megszólítás „Altes Haus“ , öreg cimbora helyett, akik mértéket jöttek vétetni a boltba s fecsegni próbáltak vele, a legényekre, akik a bolt hátterében dolgoztak, a diákokra, akik kívülről üvegen át nyalták a mézet, sőt gyanakodott még Máli nénire is, aki gyakran vitte magával a Katit, majd átdöfte a szemével, hátha a Máli néni is valami asszonyruhába öltözött udvarló, —­ ami nem is volt valami ostoba föltevés, mert Máli néni orra alatt csakugyan tenyészett némi bajuszféle. Minden jelt megfigyelt s építette belőlük a hidakat vagy a paradicsomba, vagy a pokolba; úgy estek a jelek, mintha a leány közömbös lenne mindenki iránt, sőt néha úgy tetszett neki, hogy a szemei gyöngéden pihennek meg ő rajta (t. i. Kolowotkin), máskor ellenben gyű­löletet olvasott ki azokból. Bolondos számvetés a szerelem, ahol a számjelekből mindig más­más eredmény jön ki a hangulat szerint. Mily megnyugtató volt, ha Kati ott ülvén a varrógépnél, bélelve a topánokat, a gép egyen­letesen berregett, mint az egészséges em­ber ütere, egyetlen tempót sem hagyva ki. Ifjú urak jöttek-mentek és a gép csak egyre berregett. Ilyenkor hátra se fordult Kolowozki. Minden rendben van. A gép azt mondja: nin­­­csen semmi baj. (Folyt. köv.)

Next