Pesti Hírlap, 1902. augusztus (24. évfolyam, 209-239. szám)
1902-08-06 / 214. szám
Borostyány Nándor f. (1848—1902.) Meghalt ma Párizsban egy kedves régi munkatársunk, Borostyány Nándor, a Pesti Hírlap „párizsi leveleinek“ írója, a sokat tudó, tudását és tapasztalatait a magyar közélet és társadalom javára hasznosító, szellemes és gazdag tartalmú tárcaíró. Minket, akik pár heti betegségének kezdete óta aggódva vártuk a híreket állapota felől, mélyen megrendített a halálhír, mert csak legutóbb annak a tudósításnak örvendtünk, hogy a festett beteg állapota javult s életét megmentik. Az örömet gyorsan váltotta fel a bánat. A Pesti Hírlap olvasói a legutóbbi hetekig, amikor a betegség ágyba döntötte, gyakran találkoztak e lap hasábjain Borostyány Nándor szellemes dolgozataival. Itt megismerkedhettek vele és megszerethették, mert az ő nagy szeretete az emberek és a társas élet iránt minden sorából kisugárzott és nemes lelkének kincseit a már 54 éves író bőven osztotta. Igazi hivatott újságíró és író volt. Akik régebbre emlékeznek, Borostyáni Nándort a Pesti Hírlap belső munkatársa, vezérszelleme gyanánt is ismerték. Míg ezelőtt tíz évvel Párizsba nem ment, tíz évet töltött a lap szerkesztőségében, csodálatos munkaerejével és tudásával napról-napra gazdagítva a lap tartalmát és emelve népszerűségét, mert úgy publicisztikai, mint szépirodalmi dolgozatai a legbecsesebbek közé tartoztak. Párizsban sem szűnt meg hazája javáért munkálkodni. Míg a Pesti Hírlapnak és Pester Lloydnak hűségesen küldte az odavaló eseményekről,társadalmi és politikai mozgalmakról az ismertetéseket, a párizsi lapokban is szorgalmasan dolgozott és felvilágosító, okos cikkeivel nagyon sokat tett arra, hogy a magyar állam tekintélyét és megbízhatóságát, a magyar nemzet jeles tulajdonait a külfölddel megismertesse. Életét, épúgy mint itthon, a külföldön is a magyar szellem nemesítésének szentelte. Erre szolgált hosszú és nehéz zsurnalisztikai munkálkodása és egész irodalmi működése, finom ízlésével és rendkívüli széles hatáskörének felhasználásával. Az idegenben sokan megfeledkeztek róla, de idehaza becsülőinek és tisztelőinek sorából egy hű gárda folyton érdeklődött a finom lelkű, becsületes, már őszülő író, Borostyány Nándor munkálkodása iránt. Nem azok közül való volt, akik munkásságukból más hasznot keresnek, nem járt állások és sinekurák után. Ő csak olvasóit akarta oktatni és gyönyörködtetni. Hát szegényen költözött el a munkás újságíró egyetlen pihenő helyére, a sír ölébe. Derék jó barátunk azonban betegségében a távol idegenben is hű ápolóra talált nővére, Kempf Józsefné született Borostyány Irma fővárosi tanítónő és írónő személyében, mert e szintén poéta lelkű hölgy a betegség első hírének hallatára Párizsba sietett és el nem mozdult bátyja ágya mellől. A beteget a nyakán keletkezett mérges kelevény ölte meg, amit az operáció nem tudott veszélytelenné tenni. Amikor most a halála hírét tudatják, az elhunyt nővére az ő utolsó kívánságát is közli, hogy itthon hazai földben, az ő szép Budapestjének temetőkertjében helyezzék nyugalomra. Hogy e kívánsága teljesülhet-e, még nem bizonyos, mert a hazaszállítás sok akadályba ütközik. Ám a magyar olvasóközönség iránta való hálája a távolba is elhat, a meleg részvét szeretettel kíséri utolsó útján. Mi pedig mély meghatottsággal kívánunk zaklatott földi pályája után csendes nyugodalmat kihűlt porainak. * * * Borostyány Nándor, hirlapiró, szül. Szegeden 1848. jan. Tanulmányait a szegedi gimnáziumban és a budapesti egyetem jogi és bölcsészeti karán végezte. Irodalmi dolgozatokkal már 1865 óta foglalkozott. 1869-ben a Csernátoni Lajos alapította Ellenőr szerkesztőségébe lépett s csakhamar a lap egyik vezércikkírója lett. Az 1870-iki német-francia bábor kitörésekor, mint a Hon tudósítója Párizsba utazott; félév múlva visszatért s ujra belépett az Ellenőr szerkesztőségébe. A fuzió után a nagy lapoktól megválva 1874—78-ig a Vasárnapi Ujsák állandó és kedvelt tárcaíróa és a Politikai Újdonságok segédszerkesztője volt; 1876 szeptembertől 1877 júniusig a régebbi Bp. Napilapot, 1878 kezdetétől Lukács Bélával együtt a Közvélemény pofit. napilapot szerkesztette, az utóbbit 1879-től 1880. közepéig egyedül; 1881—1885. a Pesti Hírlap főszerkesztője volt és egyúttal felelős szerkesztője 1883—84. Mikszáthtal együtt a M Magyarország és a Nagyvilágnak. Azonkívül még több lap szerkesztésében is részt vett és nagyszámú politikai, társadalmi, szépirodalmi cikkeket és tárcákat irt; dolgozott német és francia lapokba is. Riadó (1878) és A polgárháború (1885) politikai és társadalmi röpiratai és Utazás a Duna vegén (1884) c. regénye külön is megjelentek. A Don Juanok c. tréfáját előadták a Nemzeti színházban (1891-ben.) Egyéb munkái: Magyarország útirajzokban, a magyar koronához tartozó országok leírása turistái szempontból (többek közreműködésével), Bpest, 1891; Három világrészben, rajzok a Keletről (u. o. 1891); Mindszenti Katalin, történeti elbeszélés (Budapest, 1902. M. Szalon.) 1893-ban Párizsba költözött s mig francia napilapokba és folyóiratokba cikkeket irt, szorgalmasan levelezett a Pesti Hírlap és P. Lloyd részére, mely lapok sűrűn közölték tartalmas és népszerű tárcáit, mig csak a halál ki nem ütötte kezéből az iratallat. PESTI HÍRLAP 1902. augusztus 6., szerda. — Esti levél. — Borostyáni Nándor. — Borostyáni Nándort személyében alig ismertem. Kevés szót váltottunk a bemutatáskor is, aztán még kevesebbet. Szinte bizonyos, hogy ő idegenkedett tőlem, én meg húzódoztam őtőle. Ennek oka legfőképpen korunk különbsége volt. Csekély különbség, alig egy, semmi ma, két egyformán őszbecsavarodott hajú embernek, de sok ezelőtt tizenöt évvel. A korán öregedett Borostyáni szörnyen fitymálta bennem a tacskót, főképpen azt a tacskót, aki harmincadik esztendeje körül is csak tacskó. Különben sem szerette a legifjabb nemzedéket; hát még azt, amelyik konokul a legifjabb marad ! A külsőségekben is erősen különböztünk. Ő igen komoly, kimért, angolosan hideg viseletű úr volt. Arra született, hogy egy nagy világjáró hajó avagy egyéb cosmopilisi fogadó tahié de’Ause-jának amaz alakja legyen, akit a társaság hallgatagon szeretve tisztelt elnökének ismer el, noha soha sem szól egy hangos szót sem, de kávés kanállal eszi a narancsot. Bocsáttassák meg nekem, hogy a szegény párizsi halott egyszerű ágya fölött ilyen léha beszédet folytatok. De ez a külsőség, azt hiszem, mélyen hat, befelé. Meg az a másik is, hogy Borostyáni Nándor — mint egy könyvében meg is vallotta — báró Podmaniczky Frigyest ítélte Magyarország egyetlen „aesthetikai módon“ öltözködő emberének. Ideálját híven követte a ruházkodás terén. Fehér kürtőkalap, kockás nadrág, örökös redingote és még örökösebb világos bokavédő, — így járt Borostyáni Nándor Budapesten — másodmagával. És feltűnt. Azért, mert csak egy Podmaniczky és egy Borostyáni volt a városban. Párizsban, Londonban észre sem veszszük az ilyen igazán úriasan öltöző urakat, annyian vannak, sőt előáll az a bolond csalódásunk, hogy ott tulajdonképpen mindenki szakasztott olyan gúnyában jár, mint szegény magunk. De hát csak azt akartam mindezzel mondani, hogy Borostyáni Nándor megdönthetetlenül erős európai magyar volt, s ebben érintkezett vele az én óhajtó lelkem. Azt hiszem, így vénségünkre igen megszerettük volna egymást, mi csak a külső dolgában ellenséges két atyafi. S ő, a zárkózott ember, talán megbocsátotta volna nekem megbocsáthatatlan cigányságomat is. Mert cigány volt tulajdonképen ő is , de komoly cigány, amilyenek azok a tiszteletreméltó nagybőgősök, akiknek cigányságát emlegetni se merjük. Hasonló vola sokban az életünk is ; két örökké kószáló, országfutó újságíró szomorú és mégis gyönyörű élete. Ma a tengeren, holnap a csatatéren, a jövő héten léghajón, tíz nap múlva pedig a szerkesztőség minden hivatalénál keményebb fegyelmében, mely a mi időnkben még egyaránt követelt azon egy este vezércikkírást és csirízszagu telegrammfordítást. S ezt mi kalandos nép egy kedvvel és egy buzgalommal cselekedtük. Még a sztambuli dohányt szívtuk és fejünk tele volt a keleti ég vagy az óceán kékségével, mikor Árpád nyelvén kellett kifejeznünk, hogy mi az a Hanfalau. S még csak nem is éreztük, mekkora tragikum vagyon ebben a bágyadt kenderben. De ellátogatott hozzánk egy kis múzsa, a tárcaírás múzsája. Modern kisasszony, hát vasúton jött. De a sín pókháló, a lokomotív mogyoróhéj s a tűz csak a cigarettából kipattant szikra benne. Üdvözlégy, szent Feuilletonia ! Magamról tudom vagy legalább sejtem, hogy édes volt ez a találkozás. Borostyáni Nándor mindezt sokkal mélyebben érezhette, mert sokkal, nagyon sokkal több erő adatott neki, mint énnekem. A magyar tárcaírás egyik alapvető mestere ő, és tanítónk, példánk abban, hogy ezt a könnyű genreet ne kicsinyeljük legalább mink, a művelői, mert, haj, nehéz az és nagy arisztokrata, aranyhímes ruhában akar járni mindig és irgalmatlanul megköveteli a legnagyobb luxust: a gondolatot. Borostyáni Nándor gyűlölte a fecsegést és az úgynevezett elmésséget. Minden tárcájában egyesült a tartalom és a forma ereje. Csodálatos véletlen : épp a múlt héten olvasgattam a Fővárosi Lapok harminc év előtti köteteiben azokat a ma is friss tárcaleveleket, amelyekben ő, a régi pesti ember, a régi Pest éjjeli életének rejtelmeit tárta föl; abban a finom újságban, abban a félénkhangú korszakban bátor realizmussal, de igazi művészetével az ízlésnek. Könyvbe kellene gyűjteni ez igen értékes darabokat, a magyar tárcaírás kezdetének emlékeit, írójuk haladt a korral. Borostyáni párizsi levelei, melyekre most a veszteség bánatával gondolunk, mások, a művészet dolgában. De az ember akkor is az volt, aki megmaradt mindhalálig: a nagyműveltségű, az európai ember, az erős szemlélő és a kedves író. Isten hozzád, jó tanítónk, derék munkás, a mai hatalmas sajtó egyik legerősebb, bár az idegenben szinte elfeledett megalkotója. Részed van tudásunkban, mert példád megpirított és ösztönzött. Megtanultuk tőled, hogy tanulni kell. Külföldön idegen nyelven is ékes tollad szolgálta a magyart; itthon segítettél bennünket Európa felé. Ideálod az enyim : a villamos világítású Nagy-Szalonta volt. SZÍNHÁZ és zene. * (A fővárosi nyári színházban) ma ismét beállították a „lámpát az ablakba.“ A bűvös lámpa fényére pedig ezúttal Fáy Flóra helyett, aki szabadságra ment, egy új Helén jelent meg Markovics Margit személyében, aki a kalandszomjas menyecske ábrázolásával kezdte meg vendégszereplését. A kisasszonnyt már jól ismeri a budapesti közönség, amely élétt már sokszor játszott. Néhány éven át vidéken