Pesti Hírlap, 1902. október (24. évfolyam, 269-299. szám)
1902-10-01 / 269. szám
2 PESTI HÍRLAP 1902. október 1., szerda, hasznára és hiúságára kiaknázza a népet. Darabokra tördelve hevernek a hamis bálványok visszataszító meztelenségében áll előttünk a leleplezett hazugság. Megismertette az embert önmagával, szétzúzta a hamis bálványokat és azután tollat ragadott, hogy hirdesse az evangéliumot, Isten parancsát. A „Termékenység® a tiszta szerelmet és a családi boldogságot dicsőíti. Legyen a nép erős, szép és boldog, mert mindannyiunknak elegendő gyümölcsöt terem a föld. És a „Munka® rajongó képzelettel festi ki a jövőt, mikor az ember ura lesz a természetnek; munkája fölszabadul és meghozza igazi jutalmát; mikor mindenki dolgozik és mindenki emberi sorsban, boldogan él. A szabad ember volt Zola ideálja. Szabad nemes érzelmeiben, szabad munkájában. Az volt meggyőződése, hogy az embert csak mesterséges, önmaga által alkotott gátak választják el a boldogságtól. És mint próféta hirdette a kort, mikor az Isten képére teremtett ember állati sorából kiemelkedik. A „naturalista“ nagy álmok álmodója volt. Minden sor írásán a boldogabb jövendő sóvár, rajongó vágyakozása vonul végig. Az a cél bevítette, ami az Észak prófétai ihlettel megáldott gondolkodóját, Tolsztojt. Zola azt hitte, hogy az organizáció a jövendő útja, a felszabadult erők és nemes vágyak természetes szervezése. Evangeliumában a szocialista társadalom hírnöke, prófétaszerű agitátora, Tolsztoj álma más. Azt hirdeti, hogy az embernek kell megtisztulnia, az első keresztények lemondásával, szeretetével és békességével megtelnie, akkor az erkölcseiben „feltámadott“ új ember organizáció nélkül is megtalálja a megváltás ösvényét. Zolát a buta, megvásárolt tömeg lehurrogta. Tolsztojt egyháza kiátkozta. A próféták sorsa ez. De örökké élnek ők, az igazság lángjai, a hazugság felperzselői. Irkáló hullaférgek, hiába rágódtok! Ti elenyésztek, de az igazságon nem fog az enyészet, kikerülni soha ? A lelke sejteti ezt vele, a szive, mely tele van szeretettel, aggodalommal. Hiszen oda csak azok kerülnek, akiknek senkijük nincs, akik összeesnek az utcán és eltakarítani kell őket. Miért nem maradhat otthon, miért nem gondozhatja az ő két keze. Nem tudta sehogyse megérteni. Az orvos azt mondta neki: — Verné, az Isten áldja meg magukat, ne féljenek attól a kórháztól, nem halottaskamra az. Az asszony összekulcsolta a két kezét és azt mondta: — De az, tekintetes úr, az . . . — Itt nem lehet meggyógyítani, hát mit akarnak! — Az életit . . . Jaj nekünk . . . — Azt akarják, hogy három nap alatt elvérezzen ? Az asszony tekintete megmeredt. — No ? . . . így lesz . . . Négy nap múlva a földbe tehetik. — Hát viszem . . . Beviszem szegényt ■— nyöszörgött az asszony és haza se ment az orvostól. Megfordult a kocsival, nekieredt a negyedfél órás hosszú útnak, mely a tanyák közül vezet be a városba. Egy örökkévalóság most ez az út. A lelkében pedig egyik kép a másikat váltja föl. Oly sokféle alakban látja ezt a halállal vívódó embert, hogy el se tudja hinni a bajt, a szerencsétlenséget és azt, hogy a dolgos, a soha nem henyélő erős ember itt fekszik a háta mögött tehetetlenül, vérvesztetten, sápadtan s a napsugár mintha búcsúzni akarna tőle, körülcsókdossa az arcát, a homlokát . .. Három nap előtt még fúrt, faragott. Barkácsolt ezt, amazt, ami előfordult a háznál, meg ami emberkézre szorult. Mintha most is látná, amint a múlt hét végén ült a faragószéken a nagy eperfa alatt és igazgatta a baltafokba az akácfanyelet. Olyan volt, mint egy sas, erős, bátor tekintem, csupa mosoly, csupa élet. Még jókedvűen mondta: — Ezt is elkászolítom, hogy ne kínlódjatok a rossz nyéllel. — Hát mi ez? — sóhajtja az asszony, föl a felhők felé tekintve — Nagy Isten, hát lehetséges ez ! ? . . . Persze, hogy lehetséges. El is oszlik nyomban ez a pillanatnyi kétkedése az asszonynak, amidőn elébe tárul a szomorú sötét kép, amit soha nem fog elfelejteni. Mint szellőtől a füst, úgy oszlik széjjel a hitetlenkedés szürkesége és feltűnik az estalkonyat, mely piros fénynyel festette be a sárgába hajló mezőt, a fák mögé pedig árnyék gyanánt fekete vonalakat rajzolt a gyepes földre. Vasárnap volt. Valahonnan (alighanem Szentkutról) búcsúról jöttek haza. Csak épen hogy leszálltak a kocsiról. Ő előre ment a házba a gyerekekkel, hogy levetkőzzenek. Vér András pedig kint maradt, hogy rendbe hozza a kocsit, lovakat. Az asszony aközben a kenyeret is az asztalra készítette már, meg valamennyi almát, egy-két fej szőlőt, új diót, hogy majd esznek. András nem jött. Hol marad ez az ember, tűnődött később az asszony és kiment. A gyerekek is belefogaztak a szoknyájába. Sötétes volt. Az istálló felől hallatszott a szó: — Jaj . . . ■— András ! — szólt az asszony. — Jaj . . . — Szent Isten, mi lelte ezt az embert! ? Felismerte a hangjáról. — András, merre vagy? Az istálló előtt feküdt eszméletlenül. A szájából csurgott a meleg vér. A föld már nedves és fekete volt tőle. Rávetette magát az asszony és jajgatott fönhangon, kétségbeesetten. Úgy jöttek azután az első szomszédból, azok bevitték a fiatal gazdát, fölfektettek a nyoszdára és vizes ruhát tettek a mellére . . . " Erre nem igen emlékszik Vér Andrásné. Csak onnan kezd tisztábban emlékezni, mikor a gyerekekkel együtt a nyöszörgő ember ágya elé került és imádkozott. Hogy addig mi történt, azt a jó Isten tudja . . . Elsötétedik ilyenkor az ember előtt a világ és nem tudja él-e, hal-e. Akkor, az imádkozás után, kezdte faggatni az emberét is: — Mi lett, ki bántott, mi történt veled? — A Csinos. — Megrugott? — Meg . . . Itt, a mellemen. — Megütötted? Dehogy tudja ezt az ember. Meg ha tudná is, egyre megy az most már . . . Pedig nem ütötte meg. Kifogta őket, azután kicsapta a herésbe, gondolta : hadd legelészszenek, míg ő odabent elvégzi a dolgát. Azonban a lóban is van akarat, meg valamennyi dac is s talán azért, mert víz helyett füvet akart nekik adni a gazdájuk, a Csinos, a fiatalabb, a tüzesebb ló rúgással fizetett. Mellberúgta Vér Andrást olyan formán, hogy az többet nem hajtja ki őket a hereföldre. És ezzel megsemmisült egy élet . . . Öszszedött a legigazabb boldogság senki által nem A kiráily és a kiegyezés. — A bécsi tanácskozások. — A kiegyezés ügyében Bécsben folyó tanácskozások kedden oly fordulathoz jutottak, hogy most már a két kormány tagjai közt a tárgyalások teljes befejezésére van kilátás. Tudniillik a tanácskozások vezetését az uralkodó vette kezébe és most már ő irányítja ismét a megegyezés felé nemcsak a miniszterelnököket, hanem a szakminisztereket is. Ma már a két kabinet tagjai külön nem is tanácskoztak egymással, hanem délelőtt tíz órakor Széll Kálmán magyar miniszterelnök, Körber osztrák miniszterelnök, Lukács László magyar pénzügyminiszter és Böhm Bawerk osztrák pénzügyminiszter a Burgba hajtattak, ahol a király elnöklete mellett volt a tanácskozás. Ez a konferencia délelőtt tíz órától délután háromnegyed két óráig tartott. Ezúttal a királynál folyt tanácskozáson Goluchowszki külügyminiszter nem vett részt, minthogy most leginkább arról volt szó, hogy miképen lehetne úgy Magyarországon, mint Ausztriában a kigyezési javaslatokat a parlament és a Reichsrath által elfogadtatni. Megerősítik azt a hírt, hogy a közeledést azon az alapon létesítik, hogy a monarchia nagyhatalmi érdekeinek szolgálatot kell hozni és az osztrákok részére az eddiginél kedvezőbb kiegyezést a Reichsrath pártjai a nemzetiségi kérdéstől eltekintve, el fogják fogadni. De a királynál való tanácskozások nemcsak ezekre a kérdésekre terjednek ki, hanem az uralkodó részt vesz a vitás kérdéseiknél a kiegyenlítés munkájában is. Ezért történt, hogy tervezett vadászati kirándulásáról lemondva Bécsben maradt az uralkodó és nemcsak a miniszterelnököket, de a szakminisztereket is a Burgba idézi. Egyik hírforrás azt jelenti, hogy a kiegyezéssel kapcsolatos kérdésekre nézve a két kormány már teljesen megállapodott. De a részleteknél és különösen a vámtarifa tételeiben több differenciát kell még kiegyenlíteni. A Neue Freie Presse fölemlíti, hogy az autonóm vámtarifával s elsősorban a pénzügyi vámokkal kapcsolatosan azt állítják, hogy Magyarország a petróleum vámjának leszállítását és a kávévám fölemelését követelte, de ez a kérdés nem fog nehézségeket okozni, mert szerinte e követelések teljesítését egyrészt az osztrák parlamenti viszonyok, másrészt a petróleumvám tekintetében a lengyelek álláspontja, a kávévám tekintetében pedig a közös terhek méltányos felosztása kizárja. Ugyanezen forrás szerint a járadékadó, a szállítási adó és üzleti raktárak megadóztatásának kérdése már teljesen szabályozva van és még csak néhány részletet kell elintézni. A cukortermelés kontingentálásának ügye úgy Magyarországon, mint Ausztriában csak lazán függ össze a kiegyezéssel s habár ezt a kérdést is bevonták az eddigi tanácskozás keretébe, a döntést mégis későbbre tartották fenn. Azt állítják, hogy Magyarország a cukorkonvencióhoz való hozzájárulását annak idején a cukortermelés kontingentálásának koncessziójától tette függővé és már most a kontingentálás módozatainak megállapításáról lesz szó. Minthogy most a Magyarország és Ausztria közt függőben lévő összes gazdasági kérdések szőnyegre kerülnek, szóba fog kerülni a valutareform befejezése is. Ez a reform most már annyira előrehaladt stádiumban van, hogy tanácskozás tárgyává tehetik a készfizetés fölvételének idejét és módozatait. Szerdára a király elnöklete mellett újabb tanácskozás van kitűzve s ez alkalommal a király előtt valószínűleg megjelenik a két kereskedelemügyi miniszter is. A tanácskozások során az összes kiegyezési kérdések megvitatás alá kerülnek, ezek közül valók elsősorban az autonóm vámtarifa egyes tételeire vonatkozólag még mindig nagyszámban fenforgó eltérések, ide tartozik továbbá a kereskedelemügyi és vasútpolitikai viszonynak a vám és kereskedelmi szövetségben kontemplált szabályozása. A magyar miniszterek elutazásának ideje még nincs megállapítva s a további rendelkezésig a szakelőadók is Bécsben maradnak. Osztrák politikai körökben azonban azt hiszik, hogy a királynál való tanácskozásokat csütörtökön be fogják fejezni. Egy másik tudósítónk a következőket jelenti Bécsből: Szerdán délelőtt 10 órakor a két minisz