Pesti Hírlap, 1903. május (25. évfolyam, 133-148. szám)

1903-05-16 / 133. szám

­ó________________,_________________ Emlékezünk Szilágyi Dezsőre, aki Pozson a koronával szemben alkut nem ismerő rideg­­séggel óvta meg a parlament szuverén jogát. Ha vele esik meg, hogy nem szól hozzá a király? nem kér lovagias elégtételt. Ha észreveszi, hogy a király elmellőzte, nem várja a hegy elkésett sugarát, hanem sarkon fordul és otthagyja az udvari bált, a díszmenteket, a generálisokat, a főhercegeket és a lakájokat. De nem mond le, hanem megáll dacosan, mert ezzel tartozik mél­tóságának, az alkotmánynak, a nemzet szuvere­nitásának. Apponyi balesete tehát nem érinti a par­lamentet. A parlamentnek egészen közömbös, hogy szereti vagy nem szereti a király. Az al­kotmány alapja nem a szeretet, hanem a jog és a kötelesség. Aki más felfogást vall, az a duodec-fejedelemségek szellemét akarja közjo­gunkba becsempészni. Ez nem Reiss-Schleitz- Greitz, hanem Magyarország. Apponyi személyes ügyéből csak a közjog sérelmére lehet nemzeti ügyet gyártani. A királyi kegy elvonása csak Apponyi hatalmi aspirációi­nak állja útját, de az elnöki méltóság független­ségét nem érinti. Miért mellőzte a király Apponyi szemé­lyét? Ezt, őszintén szólva,nem értjük. A katonai­­javaslatok miatt alig volt oka az elégedetlen­ségre. Ha megszólítja a Ház elnökét, ezt mond­hatta volna: „Kedves gróf, ön sokat haladt. Nemzed követeléseit óhajtásokká lágyította és borítékba pecsételte. Az ex-lex gyilkos levegőjét felébb nem bírták ki idegei és ime, most az ex­­ilex dacára pompás az egészsége. Mad­e puer, sic itur ad astra.* Apponyi a megszólítást megérdemelte volna. Hiszen elvégre is ő nélküle régen megbukott volna a katonai javaslat. Elfelejtette múltját, el­temette nemzeti vágyait és a fehér hattyú ví­gan beleúszott az ex-lex homályos vizébe, az edzett szabadelvű kacsák közé. Mit akarnak még? Az a kis kacérkodás a nemzeti ügygyel,­­a küldöttségek fogadása, az elnöki pártatlanság és a rokonszenves mosoly: mind csak pehely szemben a mázsás szolgálatokkal. Hiszen a ka­­cérság a szerelem csemegéje, a hűtlenség lát­szata, hogy a hűség annál édesebb legyen. Szomorú az eset, de sohasem lesz belőle nemzeti vértanuság. Apponyi a nemzeti ügyet lényegében föladta és most egyik küzdőfélnek sem kell. Kétfejű sas nem akart lenni, de tu­rulnak sem akart látszani, így lett belőle két­fejű turul. De a nagy csatában nem használt a hadicsel. Az egyik szárnyát kitépte a turul, a másikat a kétfejű sas. És most „áll magában, egy teleknek a lábjában.“ ORSZÁGGYŰLÉS. 1. A képviselőház mai üléséről a figyelmet el­vonták az Apponyi ügyében a folyosón és mi­niszteri szobákban tartott konferenciák, ame­lyekről más helyen számolunk be. Maga az ülés pedig több figyelmet érde­melt volna. Például Pichler Győzőnek a napi­rend előtt a horvát zavargások kérdésében mondott beszéde rendkívül tartalmas, alapos és ötletes volt, érveinek súlya meggyőző hatást gyakorolt a szabadelvű pártra is. A quota-bizottság kiküldésére vonatkozó javaslathoz Hellebronth Géza szólott ellenzéki részről, hatásosan emelve ki a kormány elleni bizalmatlanság okait. Az ülést a szokottnál korábban, már há­romnegyed két órakor berekesztették, mert a türelmetlen hangulatban lehetetlen volt a kép­viselőket tovább együtt tartani. II. A képviselőház ülése május 15-én. Elnö­­ : Tallián Béla. Jegyzők : Nyegre László, gr. Teleki Sándor, Trubinyi János. A mi­niszterek közül jelen vannak: Széll Kálmán, Lukács László, báró Fejérváry Géza, gróf Széchényi Gyula, Wlassics Gyula, Plósz Sándor, Darányi Ignác, Cseh Ervin. Ülés kezdete délelőtt 10 órakor. A horvát zavargások. " * 1 Kubik Béla: És a kormányelnök gratulált Tomasichnak. Szol­ár Jenő : Mert azt mondta, hogy zavar­gások vannak és a kormány nem felelős ezekért. Pichler Győző: Tomasich beszélt a magyar nemzeti hadseregről s ennek fölállítását helyeselte, de ravasz fordulattal azzal fejezte be a végpasszust, hogy csak akkor, ha húsz millió magyar lesz e ha­zában. (Nagy zaj a bal- és szélsőbalon.) Zboray Miklós: Mit szólsz ehez, soviniszta Vészi ? Gál Sándor: Mit mond erről az angol közjog? Pichler Győző: Oly hirtelen használta tegnap a horvát képviselő e ravasz fordulatot, hogy rögtön nem is tudta visszautasítani ezt a merényletet a ma­gyarság ellen. Statisztikai adatokkal bizonyítja, hogy Horvátországban csak 1.478.000 horvát van, szerb 610.909 van ott. Josipovich Imre: Csak valláskülönbség van közöttük. Ugron Gábor: Ez nem áll. A horvátországi szerbek nemcsak szerb vallásúak, hanem szerb nem­zetiségűek is. Pichler Győző : Nem hiszi, hogy csak vallás­kérdés választaná el a horvátokat a szerbektől, mert különben nem lettek volna oly véres tüntetések a szerbek ellen. (Úgy van­ a szélsőbalon.) Egyéb nem­zetiség van a Dráván túl 67,000, magyar 90,000, né­met 134,000 van s kisebb számmal rutén és tót. Ezekből az adatokból az tűnik ki, hogy a horvátok, tekintve kis számukat a többi nemzetiségekkel szem­ben, csak a magyar állam fenhatósága alatt él­hetnek meg és virágozhatnak föl. (Helyeslés a szél­sőbalon.) Számszerűen igazolja, hogy Ausztriában is kisszámuak a horvátok s a németek is alig érik el ozt a hét milliót. Kérdi tehát, mi jogon van a horvá­­toknak horvát katonai vezényletük s mi jogon né­metnyelvű a közös hadsereg, amikor a horvátok is, németek is sokkal kisebb számmal vannak a monar­chiában, mint a magyarok. Tomasich fölszólalása, amikor tudja, hogy mily hatalmas alkotmányt kapott az a kis horvát nemzet tőlünk, nem volt egyéb nagy­zási hóbortnál. Josipovich Imre: Tessék a törvényt olvasni. Pichler Győző: Ismeri a törvényeket. Ezzel szemben rámutat Lengyelország sorsára, ahol tűz­­zel-vassal nemetesít mindent Németország. S íme, nálunk egy maroknyi nép képviselője, kegyesen meg­engedi a nagy magyar nemzetnek, hogy érvényesül­jön, ha húsz millió tőből fog állani. Kubik Béla: Ez nem lojális politika. Több őszinteséget kérünk. Pichler Győző: Kiemeli, hogy a Horvátorszá­got velünk összekötő kapocs, amelyre Deák Fe­renc is hivatkozott, nem oly erős; bizonyítja ezt, hogy 1848-ban még csak rokonszenvet sem tanúsí­tottak velünk szemben a horvátok. A horvátokkal szemben az igazság és a hagyomány megbénításával mégis nagylelkű volt a magyar nemzet, alkotmányt adott nekik, állami hivatalos nyelvük minden ma­­gyar-horvát közös ügyben horvát, van külön honvéd­ségük, vezényleti nyelvük horvát s­ime, mindezért hálából, amikor az osztrák-magyar közös ügyben a magyarság jogainak az érvényesüléséért küzd, a her­thestiális ölelkezést, a féktelen tivornyát, az iszo­­gatást a rogyásig. Szent­ Pétervár építésekor Péter azt mondta, hogy Oroszországnak ablakot vágott nyugat felé. Igaza volt. A régi székvárosok: az ős Kiev, az­­orosz fejedelemség bölcsője, minden orosz város anyja, a szent Moszkva, ahol a faj vérben és karakterben megalakult, mélyen benn feküdtek az orosz puszták ölén, Európának akkor szinte­­megközelíthetetlenül. A vasutak előtt a nemzet­közi forgalmat a vízi­ utak közvetítették. Ez­­volt az egyik döntő szempont, hogy Péter biro­dalma új fővárosát a Néva mocsarai között építse föl. De más okok is játszottak közre. A XVII. században északon a svéd volt még a legnagyobb hatalmasság s vezére és protektora volt annak a fél Európának, amely protestáns­nak vallotta magát. A nyugatra vágott ablakból Péter tehát nemcsak Európát, de egyetlen szám­­bavehető szomszédját, egyetlen félelmes vetély­­társát is szemmel tarthatta. Rövid időn a svéd nagyhatalom másodrendű hatalmassággá zsugo­rodott s félszázadnál csak valamivel hosszabb­­idő kellett arra, hogy Oroszország porosz és osztrák segítséggel elnyelje és megsemmisítse Lengyelországot is. Sőt még egyéb oka is volt Péternek, hogy birodalma fővárosát az igazi orosz zónán kívül építse föl. Politikájának egyik sark­pontja az volt, hogy nemzetét európaivá teszi. Ez a hatalmas vállalkozás a legtermésze­tesebb módon úgy sülhetett nyélbe, ha az állami és társadalmi fő ütő­ér kívül fekszik, kívül dol­gozik azon a területen, amelyhez a táji, a nem­zeti szokások és hagyományok emlékezete kap­csolódott. A jegyzőkönyv hitelesítése és a jelentések be­mutatása után elnök jelenti, hogy napirend előtt Pichler Győző kért szót. Pichler Győző: Reflektál —félreértett szavai­nak helyreigazítása címén — Tomasich Miklós teg­napi beszédére. A horvát képviselő foglalkozott a szóló legutóbbi felszólalásával s épen ezért kéri a Házat, hogy hosszabban felelhessen neki. (He­lyeslés.) Elnök : A Ház ezt megengedi. Fiedler Győző: Tomasich egész igyekezete az volt, hogy jó hazafi színtben tűnjék föl, de hogy egyúttal otthon se rontsa el senkivel a dolgát. Toma­sich beszéde nem száll szembe a horvátországi ese­ményekkel, hanem ezekre magyarázatokat, exkuzáció­­kat keres és ezzel a magyar nemzet, a magyar állam, a magyar kormány ellen, semmint a horvát zavargá­sok ellen foglal állást. Az alkalmat Szent-Pétervár építésére az a körülmény adta meg, hogy Péter elég hosszan­tartó, véres hadjáratban a svédeket megverte és elfoglalta Nienschantz nevű kis erőssé­güket. Kezdetben talán csak arra gondolt, hogy a svéd­ vár helyén orosz erődöt emel ; a nyu­­lak szigetén azon a helyen, ahol Szent­ Péter és Pál erőd a kathedrálissal áll, a mai Szen­t-Pé­­tervár szívében. Bizony a kezdet nem sok re­ménynyel kecsegtetett. A talaj merőben víz , min­dent pilótára kellett építeni, akárcsak Velencé­ben vagy Amsterdamban. Aztán hiányzott min­den az építéshez szükséges anyag: a kő, a fa, a vas; mindezt nagy távolságból, az akkori köz­lekedési eszközök mellett roppant költséggel és fáradsággal kellett szállítani. A makacs akarat azonban legyőzött, elhárított minden gátat. 1703 tavasza óta, amikor a mai Szent-Pé­tervár helyén megtették az első kapa­vágást, maga a cár vezette a munkát szinte szakadat­lanul. Tervét azonban maga is csak a pultavai győztes csata után tartotta bizonyosnak és va­lóságnak. Még a csatatérről írta 1709 július 9- én Apraxinnak: „Most már Isten segítségével letettem Pétervár alapkövét.“ A város alapítás idejére építtetett magának egy kis faházat, he­lyén ma kápolna áll és napestig sarkában volt munkásainak, akiket erőszakosan fogdo­­sott össze a roppant birodalom sokféle, tarka népességéből. Nem lehetetlen, hogy a bibliai Bábel építése óta munkások nem beszéltek any­­nyiféle zagyva nyelven, mint azok, akik lerak­ták a mai orosz főváros talpköveit. A szegény muzsikák ásó és kapa hiányában bottal és kö­römmel vájták a földet és kaftánjaik szárnyában -..........- 1­­................ ...... -ra talicskázták el. A terület őslakossága, az néhány halász, aki ott tengődött, hasztalanul figyelmeztette a cárt, hogy az egész terület át­tér, hogy minden tíz esztendőben egyszer ok­vetlenül víz alá kerül. Pétert nem riasztotta vissza ez sem, ámbár csakhamar a kelleténél is jobban meggyőződhetett róla, hogy a vizár nem üres fenyegetés. A Néva, amely finn nyel­ven mocsarat és pocsolyát jelent, az ekkor még vadonat­új Nevszki-prospektről egy ízben csaknem magával ragadta a cárt, kicsiben múlt, hogy nem fuladt a piszkos áradatba. Ötven esztendő alatt, 1728-tól 1777-ig, a Néva ötször öntötte el a várost s az utolsó kiöntés­kor leírhatatlan pusztítást vitt véghez. És nem csupán az árvíz, amely szigorúan meg nem szabott időközökben okvetetlenül megláto­gatja, ellensége a városnak és az életnek. Levegője is gyilkos. Szent-Péterváron az európai városok között legnagyobb a ha­landóság, nagyobb talán, mint Kazánban is. Az esztendő kétharmad részében vastag, nehéz, nyirkos köd borít mindent; a köd tömör kö­penyegén ritkán és gyéren tör át a halovány,­ a hideg napsugár. A Névát szinte hét hónapon át, középszámítással átlag száznegyvenhat napon át borítja jégpáncél, novembertől úgy áprlis vé­géig. Az iszonyú hideget a rövid és erős nyár folyamán, átmenet nélkül, égető forróság váltja fel ; a hőmérő évszakok szerint a zéruson fölül és alul gyakran mutat negyven fokot. Ezt a sa­nyarú és szeszélyes klímát nemcsak az ember sínyli meg, de az épületek is. Az életet a gü­­mőkór s a tüdősorvadás dézsmálja módtalanul. A szinte állandó nedvesség, a roppant hideg s­ z­ín 5 T­i­il 111 n­ A c­ímvű. május 16., szuujutcu.

Next