Pesti Hírlap, 1903. július (25. évfolyam, 177-191. szám)

1903-07-01 / 177. szám

Vissza! (V. 7.) Ott állott a horvát kényúr és előkelő nyugalommal fölolvasta „trónbeszédét.“ Az ellenzéken zúgott a vihar. Az elaltatott lel­kiismeret föltámadt. Szégyen, harag, keserűség tört ki a lelkekből. Az emberek varázsütésre kigyógyultak a politikai bölcseség elbutultságá­­ból és a józan, a természetes ösztön világos­ságánál elborzadva néztek le a mély szaka­dékba, amelynek szélén eddig naiv örömmel győzelmi csokorba virágokat szedtek. Magyarország miniszterelnöki székében ime ott terpeszkedik a mindenre kész, nagyra­vágyó tehetetlenség. A politikai erő, kiválóság, szellem polcát lefoglalja az álnokság és erő­szak embere. Ahol a magyar léleknek kellene kibontania szárnyait, ott kínlódik, vergődik a felemás politikus, aki húsz esztendeje távol élt mitőlünk és támogató papiros nélkül magyar beszédet sem képes tartani. Eszméje, gondolata, ötlete, lendülete nincs. Semmi sem képesíti arra, hogy országot vezessen és mégis nya­kunkra akar ülni. Ott áll a viharban, mint közéleti süllye­­­désünk élő szobra. Akikkel meghitt körben­­parolázott, akiknek még nem­ született miniszterelnök, akivel jó barátságba jutni ne igyekeztek volna, szépen tisztára söpörték útját. Túlordították a lelkiismeretet. Le akarták ütni az ellenállókat. Mit fecsegnek a rakoncátlanok? Hiszen minden rendben van. Khuen magyar zászlós úr, a főrendiház tagja,, tehát jussa van a hatalomra. Récsey Ádámnak is jussa volt, mert ő is zászlós úr vola. Jellasicsnak is, mert l ő is főrend volt. És mindenkinek jussa van, akit Bécs küld nekünk. És aztán mire tanít a tör­ténelem ? Windischgrätz mondotta: „Mit Rebel­len unterhandle ich nicht!“ De a rebellisek sohasem mondták, hogy ők nem tárgyalnak .. . És mégis hasztalan volt a leglabancabb kurucok munkája. Az utolsó pillanatban bevonult a Házba a magyar nép lelke. Zengett, viharzott, mint vészharang. Hangjára új erő szállott a csüggedt táborba. A harcosok szilaj haraggal kapták föl gúlába rakott fegyvereiket. Mint a meggyalázott, kigúnyolt, megcsúfolt ember ret­tenetes hörgése, úgy hangzott a nemzeti ellen­állás kipróbált harcosainak csatakiáltása. A kényúr pedig ott állott és nyugodtan olvasta tovább „trónbeszédét“. Egy arcizma­­sem rándult meg. Kiejtésén nem látszott semmi indulat.. Hideg maradt szemének fénye. Ez nem Széll Kálmán, akinek finom idegzete minden támadásra megrezdül; akit bánt, ha közbeszó­lás szakítja meg gondolatainak röptét; aki a szellemi mérkőzést komolyan veszi és megbe­csüli ; akinek érzékeny lelke, ha félreismerik, belül sírja el a könyeit. Gróf Khuen nem szentimentális. Az erkölcsi és szellemi fegyve­rek élét nem érzi. Szürke, mint az ólom­golyó, hideg, mint a szuronyok acéla. Ki olvashat lelkében ? Ki érti, milyen gon­dolatok cikáztak benne, mikor körülötte tom­bolt a harag? Aki ismeri múltját és rendszerét, irgalmatlan erőszakosságát, szörnyű hoszúállá­­sát. Aki, tudja, hogy az igazi kényúr nem tom­bol, nem ordít, nem dühöng, hanem hideg, mint a bilincs. Miért izgulna? Hadd ugráljanak, te­, porzékoljanak ellenfelei. Hiába! Már övé a ha­talom. Övé a rendőr, csendőr, katonaság, köz­­igazgatás. Csak türelem. Az ostor nyele nincs még egészen a kezében. Várjatok csak, majd le­suhint a féktelenkedőkre. Ártatlan arccal, mint rózsás arcú gyer­mek, mondja el, hogy a katonai javaslatok tár­gyalását egyelőre felfüggesztette, de a létszám­­emeléshez ragaszkodik. Szelíd hangon tárja fel, hogy az 1899:30. t.-c. egyetlen vívmányát, mely szerint a külfölddel kötendő kereskedelmi szerződések tárgyalásainak megindítása előtt új autonóm vámtarifának kell készülnie, el akarja ejteni, tehát az önálló vámterületnek lehetőségét is ki akarja zárni. Közben beszél jogról, igazság­ról, szabadelvűségről, mint a megtestesült sze­retet, béke és égi malaszt. Csak most az egyszer menjen bele a csap­dába az ellenzék és akkor kezdődik a zágrábi­dal. Csak legyen indemnitás, majd megérzik glacé-keztyűbe dugott vasöklét. Kisöpri a sza­badelvű pártot, hogy csupa olyan hű embere legyen, mint Tomasics. Az ellenzéken pedig kiirtja az ellenzéket. Csak azok kapnak kegyel­met, akik „európai“ magaslaton állanak, akik megértik, hogy az ellenzéknek egyetlen hivatása, hogy biztosan funkcionáló, udvarias kisebbség legyen. A csapda készen állott. A kormánypárton nincs ellenállás. A nagy szabadelvű párt fogait csikorgatva Kimen lábai előtt hever. Érzi, hogy ostora lesz, mert nem felejthette el az 1894. évi kudarcot. De fatalizmussal belenyugszik sor­­sába. Vezéri pajzsra emeli azt, akit a párt leg­nagyobb része személyesen nem is ismer. Egyesek szolgálatkészen felugrálnak, testőri szol­gálatra ajánlkoznak, hogy a nagy választási Bertalan-éjszakán kegyelmet kapjanak. A nem­zetieknek nem fáj Tomasics és az elsőnemzeti­ Térfélén forradalom. — A Pesti Hírlap eredeti tárnája. — Kara Györgye unokája I. Péter néven el­foglalta Szerbia trónját a trón­foglalás megszo­kott, sablonos formaságaival. Alattvalói hódol­tak és hűséget esküdtek ; ő megesküdött az al­kotmányra­­ tartott díszszemlét, amelyen a híres hatodik ezredet a még híresebb Missies Péter defil­roztatta; a színházban végignézett egy­­dísz­komédiát, amelyben mindenki és minden a­­karagyorgyevicsek­ dicsőségéről szólott. A kül-­i hatalmasságok képviselőit nem fogadhatta, azok­­szépen megugrottak Belgrádból; a trónfoglalás­­iná­l csak Ausztria-Magyarország és Oroszország képviselői asszisztáltak. A mészárlás belügye Szerbiának ; a gyilkos­ urak nemzeti hősök, akik csakhogy bért nem kérnek a remek taglózásért, ,de akiknek egy hajukszála sem görbül meg ; Péter király pedig trónra ül Isten kegyelméből és népe akaratából. Higgye a pici, hogy az is­teni kegyelmen, a szerb nemzet akaratán kívül semmi más faktor sem játszott közre az imént lezajlott király-gyilkosságban, amelyet Péter ki­rály isten kegyelmének s a szerb nemzet aka­ratának deklarált. Hogy politikának milyen a Péter király okoskodása, azt nem feszegetjük, bár még Macchiavelliből sem lehetne politiká­ját megokolni; mert Macchiavelli azt tanítja, hogy az erőszak eszközeit több okból is el kell ■tenni a láb alól, de morálnak — szó nélkül —­­gyönyörü morál. Arról már beszéltünk ép e lap hasábjain, A belgrádi király-dráma címen írt tárcánkban, hogy a dinasztiáknak tömeges, ir-magostul való kiirtása ellen a dinasztiáknak és a nemzeteknek együttesen kellene óvást emel­niük; de ha nekik Hekuba a trón változás e modus procedendi-­e, hadd legyen Hekuba ne­künk is. Annyi bizonyos, hogy az ember majom természete miatt, kivált hasonló bátorítás mellett, nem soká fog páratlanul állani a históriában Missies Péter és társai vállalata. Az is bizo­nyos, hogy a hekatombá­ra nem volt semmi szükség. Péter király isten kegyelméből és nemzete akaratából anélkül is elfoglalhatta volna harmadik szerb királyként azt a trónt, amelyben apja és nagyapja, mint fejedelmek ültek. Voltak már radikális forradalmak, amelyben nem tag­lóztak és mégis tiszta, sikeres és állandó mun­kát végeztek. Egy ilyen példát mondunk el az alábbiakban. Nagy Péter orosz cár halála, a XVIII. század első negyedének a végén, 1725-ben halt meg, meglehetős zavarokat támasztott az orosz trónöröklés rendjében. Fia nem volt; az első házasságából született egyetlen fia, Elek, mai napig titokzatos körülmények között pusztult el még apja életében, a második házasságából született fiuk pedig csecsemő­korukban haltak el. Nem volt tehát egyenes trónörökös s a trón­hoz mégis sokan formáltak jogot. A fiú örökö­södés rendjén Elek fiának, a még akkor egészen gyermek II. Péternek volt a legtöbb, a legvitat­hatatlanabb joga a koronára. Jogot tartottak az orosz mad­ovája sapká­ra, ahogy az orosz ko­ronát hívják, az elhúnyt nagy cár özvegye, I. Ka­talin, a litván ex-konyhaszolgáló, katonák volt sze­retője, erkölcstelen, ízléstelen, de geniális asszony, aki meg tudta fékezni a kor legféktelenebb tem­peramentumát, legzsarnokabb akaratát. Péter cár bátyjának, V. Ivánnak, volt két leánya, Anna Ivánovna és Katerina Ivanovna, amaz kurlandi, ez meckenburgi hercegnő; aztán Pé­ternek is volt két leánya, Anna Petrovna, a holstein-gottorpi herceg felesége, meg a hajadon Erzsébet, akit XV. Lajos francia királynak szán­tak feleségül s ezek mindannyian vágytak és számítottak a trón birtokára. A zsákmányt egyelőre Katalin kapta meg; két évig viselte a mad­ovája sapka-­ s halálakor úgy rendelkezett, hogy utána Elek fia, II. Péter, annak magtalan halála után, az ő leányai: Anna és Erzsébet uralkodjanak. A félig­ gyermek II. Péter csak három esztendeig viselte az orosz koronát s a zavarok az ő halála után támadtak. Katalin végrendelete értelmében, mert Anna Petrovna, III. Péter anyja, időközben meghalt, vagy III. Péternek, vagy a huszonegy éves Erzsébetnek,­­aki még mindig mátkája volt XV. Lajosnak, kellett volna trónra lépni. Nem ez történt. Né­hány hatalmas ember, aki megunta a mások zsarnokságát s aki maga szeretett volna zsar­nokoskodni, hisz a dolog mindig azon fordul meg, hogy ne te, de én tegyem azt, ami rossz­ és kárhozatos, ha mások teszik, de jó és üd­vös, ha én cselekszem, arisztokratikus köztársa­ságról álmodozott s megtette cárnak V. Iván­ idősebb leányát, Anna Ivanovna kurlandi her­cegnőt. Egyébként is nevezetes időszak ez Eu­rópa történetében. Ettől kezdve hatvan eszten­dőnél tovább merőben asszonyok ülnek az orosz trónon s amidőn Európában, Franciaország pél­dájára, koronázatlan szultánok, királyi és feje­delmi maitresse-ek garázdálkodnak; az oroszok - ■ fc Budapest 1903. IXV. évf. 1Sz. (8166.) szám. Szerda, junus I. »■■■ ------------------------------------ ■ 1 ---------------------------------------------------- ■■■ 1 ■ 1 ................... ...................— 1 ---------------------------------------------------- 1 ----------------------------------—----------------—- ■ — —— ■ ■" ■■■ Előfizetési árak: Szerkesztőség : Egész évre____28 k. - t Budapest, váci­ körut 78. - 1 s 633E3JV mn mm I. emelet, Negyedévre-------7 _ * 1­1 ^ hová a lap szellemi részét ~ ' ^ Megjelenik minden nap, ünnep­i­­ szétküldésére vonatkozó fel­­intézendők. A Pesti Hírlap mai száma 32 oldal.

Next