Pesti Hírlap, 1903. július (25. évfolyam, 177-191. szám)

1903-07-01 / 177. szám

2 _______ ---• ■■ - —---- --------- .. ■ ' - ' **"" légi kabinet veszedelme. A szabadelvűeket nem feszélyezi az 1894. évi emlék. És mindannyian nem érzik az ostorcsapást, hogy nem a par­lament edzett harcosai közül emelkedett ki a miniszterelnök. Egy pillanat és minden elveszett. De az ellenzéken néhány férfiú fölemeli a lelkiismeret szavát. Előbb kicsinyük őket, majd összetörésü­ket forgatják elméjükben. De az utolsó pillanat meghozza a lelkek szabadságharcát. A megalku­vás nem bölcseség; a puhaság nem ,,európai“ műveltség; a parolázás nem küzdelem; a ve­reség elhalasztása nem diadal. Ezt érzik a köz­katonák és dacosan sorakoznak. Hatalmas volt ma az igazság kitörése, de immár csak reszketve remélünk. Mi volt ez ? Az igazság diadalmas föltámadása vagy utolsó vonaglása? A holnap meghozza a feleletet. Is­ten és ember előtt a függetlenségi párt felel a nemzet jövendőjéért. Rajtuk állott, hogy sike­rül-e a horvát bán kalandja. Nagyot hibáztak, midőn a politikai bölcseség hajszolásában meg­feledkeztek a természetes ösztön szaváról. De még nem késő. Ott van előttük a mély szaka­dék, amely felé a bölcsek, higgadtak, európaiak szorítják. Még egy lépés és lezuhannak. Vissza! Az élethez, a fegyverekhez! Ez legyen a jelszó, hogy a győztes küzdelem után harsoghassuk a kényúrnak is: Vissza, vissza ! Belpolitikai hírek. Így tehát a holnapi napon a quotában is ex-lex fog bekövetkezni. Igazolt mandátum. A képviselőház VII. bíráló-bizottsága kedd délután Bánhidy Antal báró elnöklete alatt összeült, hogy Ováry Ferencnek a bizottsághoz utasított megbízó­ levelét tárgyalja. A bizottság a megbízó­levelet rendben találta és Ováryt a 30 nap fentartásával igazolta. Báró Bánffy Dezső cikke. Az a vezércikk, mely báró Bánffy Dezső tollából lapunk vasár­napi számának élén megjelent, úgy az országban, mint annak határain túl is nagy feltűnést keltett. És mivel a cikk természeténél, valamint írójá­nak egyéniségénél fogva a magyar szivekben rokon húrokat ütött meg, az agyban pedig már felébredt, de még meglapuló gondolatokat van hivatva kiváltani, — csak természetes, hogy a cikk messzehangzását mindjobban erősödő vissz­hang fogja követni. Visszhangnak mondható az a cikk is, amelyeket dr Halmai Elemér Vezérszó: t­dom, zászlón­. Előre] címmel a Magyar közélet július elseji számában írt Azt a részét, amely szinte elejét akarja venni ama hamisításnak, mintha báró Bánffy politikája nem a legnemesebb ellen­zéki politika volna, itt is közöljük: „Az egységes magyar állam kiegészí­tése tehát — szerintünk - úgy a nemzet, mint a dinasztia fönmaradhatásának elen­gedhetetlen föltétele. Báró Bánffy Dezső ellenzéki pro­grammja tehát nemzeti is, dinasztikus is; azért szükséges, miként kifejtettük, a soha nem szünetelő nemzeti haladás, fejlődés és konkrét politikai viszonyainkból folyólag is. És mert ezen programra szükséges is, le kell tennünk minden kishitűségre. A nemzet sorsáról a nemzet intézke­dik, csupán időlegesen a mostanság züllés­nek indult parlament. A nemzet köréből, nem a parlamentből kell, hogy kikerüljenek az új alakulás hívei. Reméljük és hiszszük és valljuk és tudjuk, hogy ki is fognak ke­rülni. Ha szó és tett végül is némi össz­hangba jut a magyar politikában , megalakul az új párt. Politikai szabadságunk még el nem veszett, politikai szabadsággal pedig a különféle nézeteknek pártok útján való hangoztatása és érvényesítése együtt jár. A Bánffy Dezső hatalmas, de ezidő­­szerint még szervezetlen táborának azért hirdetjük: Vezérszó: Ildom . zászlón: Előre !“ Báró Fejérváry távozása és a temesvá­­riak. Temesvár város keddi közgyűlésén fölolvasták báró Fejérváry Géza volt honvédelmi miniszter bír­ásúlevelet, amelyben a város országgyűlési képvise­letéről lemond. A rendkívüli meleghangú levélben a többek között ezeket írja: „Oly fordulatot vettek a viszonyok, hogy vég­telen sajnálatomra, bármily nehezemre esik is, de kénytelen vagyok lemondani arról, hogy Temesvár szab. kir. városát az országgyűlésen továbbra­­ képviselhessem.“ A levelet a következőképp­ végzi: Isten áldja Temesvár szab. kir. város hazafias közön­ségét, érdemekben dús, eredményekben gazdag munkássága, lelkes polgármesterét és egész hatósá-­­gát; segítse az ő hatalmas segedelmével a virágzó, szép várost minél előbbre az eddigi haladás utján s adjon dús sikert a hazafias munkában, boldog meg­elégedést a családi otthonban minden egyes polgárá­nak ! Ez őszinte kívánságom és ehez még csak azt­­a kérelmet fűzöm : tartsanak meg továbbra is válto­zatlan jó emlékezetükben. Budapesten, 1903. évi jú­nius hó 29-én. Báró Fejérváry Géza. A közgyűlés a rendkívül meleg búcsúlevelet, rokonszenvének forró nyilvánításával kisérte es. Jelölsz Károly polgármester indítványára elhatározta, hogy a város háláját és rokonszenvét hasonló bucsu- Irattal viszonozza és báró Fejérvárynak, a város, díszpolgárának arcképét a tanácsterem számára meg­­festeti. Dr Jelbisz Károly polgármester hétfőn tisztele­­gett báró Fejérvárynál s megkísérelte őt a mandá­tuma megtartására rábírni, de báró Fejérváry sze­­mélyi és politikai okokból megmaradt elhatározása mellett és elküldte lemondó levelét. A mandátum betöltésére nézve felmerült kombi­nációk még koraiak, de a gróf Krvuen-Héderváry jelölésére vonatkozólag a budapesti lapokban fölmerült­ hírek Temesvárott igen jó fogadtatásra találtak.S­ levelezőnk kétségtelennek tartja, hogy ha ez a kom­m­bináció komoly formát ölt, az új kormányfőt egyhan­­­gúlag meg fogják választani. Báró Vojnits István jelöltsége. Az újveri, bászi választó­kerület szabadelvű pártjának jú­nius 29-én tartott nagygyűlésén kijelölt 300 főnyi küldöttség ma június 30-án Szabadkára érte­kezett, ahol dr báró Volnits Istvánnak felaján­lották a jelöltséget, amelyet ő szabadelvű pro­­grammal a küldöttség lelkesedése mellett el is fogadott. A képviselőház szerdán délelőtt tíz órakor tartandó ülésén folytatja a miniszterelnök programmja feletti vitát. Hír szerint Barabás Béla beszéde az ülés egész idejét elfoglalja. Napirend előtt fölszólal Nessi Pál a póttartalékosok aratás idején való behí­vása ellen tiltakozva. A quota. Gr. Ehuen-Hédervity Károly mi­niszterelnök a képviselőház mai ülésének végén terjesztette elő a quotabizottság jelentését s ezt a pénzügyi bizottsághoz utasították előzetes tár­gyalás végett. A quota azonban királyi döntés­sel július 1-ig, vagyis szerdáig volt megállapítva, férfi-kegyenceknek, ahogy akkor hívták, éjjeli cároknak hódoltak. Az éjjeli cárok éráját Oroszországban Anna Ivanovna trónfoglalása nyitotta meg. Csa­lódtak, akik trónra emelték, nem nekik virradt föl a napjuk, hanem Biron Jánosnak, a lovász fiából fölcseperedett kurlandi hercegnek, az éjjeli cárnak, s a német Münichnek és Ostermannak. Anna Ivanovna harmincötéves asszony volt; ez a kor Balzac szerint forduló az asszony éle­tében, mert figyelmeztetés arra, hogy az élve­zetek ideje a végén tart, éljen, amíg lehet. A kurlandi hercegnőnek, aki váratlanul jutott az orosz trónra, sokkal volt adós a sors. A poli­tika juttatta fejkötő alá, Kurland megszerzé­séért adták feleségül Frigyes­ Vilmosnak. Ifjúsá­gát a szegényes Mittauban egy még szegénye­sebb és tökéletesen unalmas hercegi udvarban morzsolta le. A cárevna valódi kozák szépség volt, egy fejjel magasabb udvarában a magas férfiaknál; hangja vastag; véralkata fagyos, mely csak a brutális testi gyönyörök lángjánál olvadott, erős hajlandósággal a kegyetlenségre. Biront, a lovászfiút még Mittauban fogadta ke­gyeibe s bár a tartomány nemessége revoltált e passziója miatt, megtette kurlandi és római szent birodalmi hercegnek. Uralmát nehezen tűrték és Bironovcsiná­nak hivták orosz alatt­valói. Az orosz trónra jutván, kárpótolni akarta magát a Mittauban töltött sanyarú éve­kért, a kormányzást Bironra hagyta s csak mu­latságainak élt. Örökös volt a karneváloskodás; Oroszországba akkor vetődött az első olasz opera; a carevna azonban nem nagyon gyö­nyörködött a muzsikában; a német vígjátékot­­szerette, amely rendszerint verekedéssel végző­dött. Egyébként is merőben barbár és muszka volt az ízlése. Nagy pompát űzött, alattvalóit is pompás köntösbe bujtatta, de a fényes ruha piszkot és vadságot takart. Némely tréfája pe­dig egész bátran beülik embertelenségnek. A mesés jégpalotát ő építtette akkor, ami­dőn egy Galitsin herceg rangján alul házasodott. Más forrás szerint maga a cárevna kényszerítette a herceget mesalvance-ra, hogy meglakassa vele a jégpalotát. Ebben a mesés palotában minden jégből készült, még a nász­ágy is . Galitsin herceg kénytelen volt, ha nem is a mézesheteket, de az első mézes napo­kat falai között tölteni. Halálakor, mert V. Iván másik leánya már nem élt, az ő leányát, Anna Leopoldovnát, Brunszvik Antal herceg feleségét tették meg régensnek s pár hónapos fiát, VI. Ivánt, cárnak; a rendszer egyébként a régi maradt. Biron megmaradt a hatalomban továbbra is, bár nem volt többé éjjeli cár, ezt a méltóságot most Lynár gróf, a szász követ kapta. A régenscárovna, hogy viszonya kevésbbé tessék botrányosnak, egyik palota­ hölgyét, Meng­­den Júliát feleségül adta Lynárhoz s igy a ki­választott egész természetesen mindig a keze ügyében lehetett. Nagy Péter cár egyetlen élő gyermekét, Erzsébetet, ez alkalommal másodízben ütötték el a tróntól. Könnyelmű, ledér, lusta teremtés volt ő is, mint Péter cár és Katalin minden gyermeke, de egyúttal gyönyörű teremtés. Apja, anyja, az orosz politika hiában fáradozott, hogy rátukmálja XV. Lajosra, az egy trónja­ vesztett királynak, Lescinszky Szaniszlónak vette el a leányát. De Erzsébet nem volt annyira könnyű­vérű, hogy tétlenül nézte volna azt, amidőn jogaitól másodszor is, most valószínűen örök időkre megfosztották. Szövetségesek után nézett. Mint Nagy Péter leánya számíthatott a katona­ságra, kivált a gárda-ezredekre. Franciaország követe, La Chetardie marquis szintén hajlandó volt a támogatásra, csakhogy Oroszországot el­szakítsa a német szövetségtől s megnyerje Franciaországnak. Egy pár kísérlet balul ütött­­ki, a két Anna kormánya gyanakvó szemmel figyelt , Nagy Péter leányára. Erzsébetet az a jövő kecseg­­tette, hogy vagy elteszik rövid úton a láb alól vagy örökre kolostorba dugják. Mindent kellett kockáztatnia, hogy mindent megnyerjen. Anna Ivanovna alig egy pár hónapja halt meg, még el sem temették, hullája virághalmaz között még ott feküdt a cári palota egyik termében; a másik Anna még csak egy hónapja uralkodott csecsemő fia nevében, amikor el kellett szánnia magát a cselekvésre. A forradalom sikerét a katonaság szimpátiáira hatírozták s minden arra vall, hogy az egész tervet La Chetardie főzte ki 1741. december 5-ről 6.-ára virradó éjjel (orosz időszámítás szerint november 25—26 kö­zött) elszántsága megszerezte Erzsébetnek a ko­ronát. Az orosz oligarchiából volt néhány hive, akik támogatták: két Suvalov, egy Voronzov, egy Razumovszky; aztán Le Chetardie, a francia követ, akit gyöngéd kötelék is fűzött a leendő carevnához és egy Lestocq nevű francia orvos. A kormány sejtette a konspirációt s voltak je­lek, amelyek figyelmessé tehették: a jámbor orosz lázongott a külföldiek zsarnoksága miatt, a kronstadti helyőrség azon törte a fejét, hogy találjon valakit Nagy Péter leánya, Erzsébet Petrovna érdekeinek védelmére; de mint Bel­grádban most, akkor sem tett semmit; csak azon tanakodott, hogy Erzsébetet kolostorba dugja-e, vagy szép szerével tegye el láb alól ? Ez a kö­rülmény siettette a kockázatos vállalkozást. A mondott időben éjfél után, Erzsébet a Preobra­­zsenszki-ezred uniformisában, teljes életében sze­rette a férfiruhát, gyönyörű lábszárai jól festet­tek trikóban, a két Suvalov és Voronzov kísé­retében az ezred kaszárnyájába ment és a a legénységtől, — a tiszteket nem avatták be a titokba, — azt kérdezte, hogy tudják-e, kinek a leánya? A katonák ezt felelték: „anyánk, mi készen vagyunk, mi mindnyáját megöljük.“ Csak Erzsébeten állott, hogy olyan, akár bor­zasztóbb vérfürdőt készítsen, aminőt Belgrádban készítettek, de ő megtiltotta a vérontást. Le­ V if] S T 1 N­ 1 K L A iJ ly Ob. julius 1., sz'W'ia.

Next