Pesti Hírlap, 1903. november (25. évfolyam, 299-313. szám)
1903-11-01 / 299. szám
PESTI HÍRLAP 2 1903. november 1., vasárnap, folytatja a küzdelmet, megkockáztatja Tisza István az ex-rexben való házfeloszlatást? Nemcsak megkockáztatja, de azt hiszem, egyenesen kénytelen vele, kár is más kísérletekkel pazarolni az ország idejét. — De hát a törvény? — Erre nézve nekem megvan a magam nézete, melyet szintén nem akarok titkolni. Az ex-lexben való választás valóban beleütközik a törvény betűjébe, de alkotmányosság szempontjából sokkal megfelelőbbnek tartom, ha a tör-I vényhozás és a korona közötti vitában közvetlenül megkérdezik a nemzetet, hogy az még nyilatkozzék, mintha Andrássyék, Khuenék , Körberék kérdeztetnek meg és diktálják a kormány és kormánypárt programmját lefel . Mondom, a törvény betűje nem engedi meg a választást, valamint egyáltalán nem enged meg ex-texet sem, mégis benne vagyunk. Viszont mostani programmcsinálást nem tiltja a törvén betűje, mégis rikítóan alkotmánytalan. S ha már valamiben véteni kell, én indokoltabbnál látom a betűbe való ütközést, mint az alkotmányosság lényegének a meghamisítását. Természetes azonban, hogy az új kormánynak, erre a lépésre szánva magát, tisztában is kell lennie a nagy felelősséggel, melyet magára hárít s melyet vele én, aki így gondolkodom, megosztani mégsem vagyok hajlandó. — Fog-e Excellenciád e meggyőződésének a főrendiházban kifejezést adni ? — Akaratomon nem fog múlni, ha nem szólalok föl, de azt hiszem, a viszonyok a legközelebbi időben nem engedik meg. Én a jövő hét közepén az egyházkerületi ülésre Kolozsvárra megyek, mely bizonyos időre távol tart Budapesttől, azonfelül előrelátható, hogy az új kabinet bemutatkozása sem fog simábban és gyorsabban menni, mint a Khuen-kormányé, melyet kétszer neveztek ki és kétszer bukott meg anélkül, hogy a főrendiház elő került volna. Különben megválik; mondom, semmi okom sincs, hogy a Tisza-kabinettel szemben tartózkodóbb legyek s ha álláspontomat a főrendiházban kifejthetem, akkor ki is fogom fejteni. Gróf Tisza István ma délelőtt tiz órakor megjelent a Burgban a király előtt és jelenítette, hogy megbízatását teljesítette. Elvállalta a is feladatot, hogy a kilences bizottság katonai programmját a szabadelvű párttal elfogadtatja azon módosításokkal, melyeket e hó 25-ikén állapítottak meg Bécsben a király dolgozószobájában s amelyeket gróf Tisza István a bécsi Sacher-szállodában öntött formába, még mielőtt a kilences bizottság tagjaihoz hozzászólhattak volna. Három napi értekezlet után azzal a meglepő eredménynyel záródott a szabadelvű pártban a gróf Tisza István akciója, hogy a párt nemcsak elfogadta a módosításokat, de még gróf Apponyi Albert is, aki pedig a felségjogok kérdésében a Tiszáéval ellentétes nézeteket vallott, bent maradt a szabadelvű pártban és vele mindazok, akik politikai elvbarátainak vallották magukat. Legnagyobb érvnek azt akceptálták, hogyha e módosításokhoz nem járul hozzá a szabadelvű párt, akkor „lángbaborul az ország." Milyen hatást tett a Burgban az a jelentés, hogy gróf Apponyi mégis fentmaradt, azt el lehet képzelni. de a gondot eloszlathatta gróf Tisza István azon közléssel, hogy Apponyi megvált a képviselőház elnöki állásától. Ez is föltétel volt arra az esetre, hogyha gróf Tisza Istvánra hárul a kormányzás vezetése. Nemcsak a bizottsági programaiból hagyták ki az Apponyi összes formuláit, hanem a viszonyok által arra is kényszerítették, hogy az elnöki állásról mondjon le, mert már eléggé tapasztalták, hogy ott a kormány ellen tudja felhasználni befolyását. Már akkor, amikor gróf Tisza Istvánnal és gróf Andrássy Gyulával együtt hívták kihallgatásra Perczel Dezsőt, tudni lehetett, hogy ő lesz a Tisza-kormány alatt a képviselőház elnöke. Apponyi tehát teljesen kapitulált, egészen fegyvertelenül állott be közlegénynek az ifjú Tisza generálissága alatt levő seregbe, holott egész politikai pályáját úgy rendezte volt be, hogy a Tiszák ellen küzdjön. A királynak már tudomása volt a feltételekről, amelyek mellett gróf Apponyi Albert a pártban akart maradni és amelyek mellett gróf Tisza megengedte, hogy ott maradhasson, de előre is figyelmeztette az összes volt nemzeti pártiakat, hogy bent a pártban a kormány ellen nem szabad dolgozniok, hanem a legelső alkalommal, amikor ellenzékieskedni akarnak, ki kell menniök a pártból. A király meg volt elégedve gróf Tisza jelentésével. Valóban ezelőtt egy héttel még nem is képzelték, hogy ily könnyen történjék a meghódolás. Már miniszteri lisztát is előterjeszthetett gróf Tisza István, a király jóváhagyását kérve. A névsorban egyetlen nemzeti párti név sincs, hanem mind kipróbált kormánypárti emberek ülnek a piros bársonyszékekbe. A honvédelmi miniszter helyébe ismét katona kerül. A pénzügyminiszteri állásban a király kívánsága szerint megmarad Lukács László, kinek jelenléte a kereskedelmi és vámügyek miatt a legfontosabb, mert az osztrákokkal ő tárgyalt úgy Bánffy idejében, mint a Széll idejében. A kereskedelmi tárcát már miniszterviselt államférfiú vállalta el, Hieronymi Károly és a földmivelésügyit az ambiciózus Tallián Béla. Hogy Berzeviczy vallás- és közoktatásügyi miniszter lett, meg Plósz megmaradt igazságügyminiszter, ezekkel csakugyan nem törődnek Bécsben. Fődolog, hogy gróf Tisza egyúttal belügyminiszter is lesz és azt gondolják, hogy majd rendbeszedi a „rebellis“ törvényhatóságokat. A kabinetben még a rangfokozat is megvan, amennyiben csak a miniszterelnök gróf, ő is a királytól kapta a grófságot, a többiek közt nincs se gróf, se báró. Sőt most már a képviselőházi elnökségben sem lesz magasabb rangú férfiú. A király jóváhagyta a névsort, a kabinetirodában már ma kiállították a kinevezési okmányokat mindnyájuk részére. Gróf Tisza István délután három órakor hazautazott Bécsből és este hét órakor Budapestre érkezett s egyenesen a szabadelvű pártkörbe ment, ahol az egybegyült képviselők éljenzéssel fogadták és az új miniszterek várták. — A válság. Fadrusz Jánosról. — A Pesti Hirlap eredeti tárcája. — Semmit sem tudtam Fadrusz Jánosról. Sokat kószálok idegenben, így lett, hogy feszületét, a dicsőt, nem is láttam. Hogy mi lehet a pozsonyi Mária Terézia-emlék, meg sem álmodtam. De a szoborleplezés ünnepét leíró tudósításokban és a kommentárokban volt valami, ami a szívembe markolt: a német királyt a német művész vezeti a mű körül s akközben mind a ketten magyarul beszélnek, mert . . . Mert ... Ej, van ennek a nemzetnek valami ezer vagy hány éves ereje. Trien und Preschpung . . . Hát kell! Nem lehet másképpen. Shob, sőt smok vagyok. Az a pozsonyi szobor boszantotta tudákosságomat. Hát hogy lehet ebben az északi országban monumentális szobrot csinálni harmadrendű carrarai márványból ! Mállani, kopni fog az a faragott kő. Mállasztja a levegő chemiája, koptatja a széltől por képében reá sodrott billió sextillió kovaszilánk. Ez természettudományos valóság. Hát látni akarom, mi pusztul ott Pozsonyban. Felszaladtam egy reggel, olyan rossz szándékkal, amilyen rossz szándéka csak Szabó József egykori tanítványának lehet. S mikor azt a szobrot megláttam, kicsordult a szememből a könny. Fog-e mállani valaha, megtépik-e a viharok, belepi-e a nyomorait világ minden szennye? . . . Bánom is én! Csak áldom az Istenemet, hogy látnom engedte a magyar szobrot. Nemzetem dicső és szomorú története él abban a faragott kőben. Semmi historikus nem adta még úgy elém, mint ez a halhatatlan művészlélek. Ebben a három alakban. Az összefoglaló bölcseségnek és mélységes érzésnek hatalmával. Az utolsó Habsburg-vérség, Mária Terézia, apokalyptikus rémségű spanyol csődörén ül, koronázási pompájában; lágy aszszonyi báj s mégis nagyszerű a valójából kisugárzó rengeteg hatalomnál fogva. Soha, egy pillanatig sem érzik, hogy nem idegen. De vele kell lennünk, az elménk, a szívünk szerint, mert így rendelte a világtörténetet igazgató ősök, ott van mellette a magyar gondolkodás és a magyar érzés. A nemes, ki az ő szent retorikájával mondja: vitám et sanguinem, meg a kuruc, ki nem beszél, csak kivonja a kardját, mert immár becsülettel vonhatja ki, árulás nélkül vonhatja ki pro rege nostro, — az asszonyért. S a tragédiában, melyet az a három dicső drámaiságú alak elénk ad, benne vagyon a halhatatlan históriai igazság, hogy azt a szónokló nemest, meg azt a verekedő kurucot csakis az az idegen hatalom tudta meghódítani, melynek ereje a női gyöngeségben élt. Ha nem ezen a lovagi védelmet kérő, követelő édes, gyönyörű asszonyi főn van a szent korona , mi történik akkor ? . . . így beszél-e, kebelét kitárva, a nemesség, s ilyen nagylelkűen cselekszik-e, fegyverét kínálva, a letiprott népig mindig rettentő igaztalanságokat szenvedett nemzet! ... Mondom — miért titkolnám ? — kihullott a szememből a könny. Egy nagy históriai igazság érzésének alatta. És szinte nem is láttam többé a hatalmas, a nagy képfaragót. Aki ebbe az óriási márvány mózelbe a művészet gyönyörűségeit lehelte, mellékes ember. Az uralkodó, a teremtő az a nagy poéta, aki történetünk drámáját így tudta elénk adni, három alakban ilyen istenien igaz és gyermekesen egyszerű erővel. Ez a Fadrusz János a legnagyobb magyar történetíró-filozófus, aki valaha volt. Ki ő ? Mi ihlette ? Álmodta ezt, az álmok istene-- --.I r-ni«»;"- 1-í^i.ii.iiii.iriiiWrwninafniahin —;-------------------íiít' -m nek kegyelméből ! Nem tudtam. Csak megírtam, itt, ezen a szerény helyen, a fekete vonallal födött kis házban, de a szívem vérével, hogy ez az első, az egyetlen, nagy képzőművészi magyar cselekedet : a magyar szobor. És harmadnap reám nyitotta dolgozószobám ajtaját egy ember, akit én már láttam valahol valamikor. Vagy ha nem őt, hát a szobrát. A pozsonyi Mária Terézia-monumentum kuruc? lépett elém, a mai napok rút prózai ruhájánban, s kezében szablya helyett kalap. (Az én Istenem áldjon meg, édes Jánosom hogy magad faragtad ki a magad szobrát azon a dicső monumentumon! Hozzád méltóbb emléket úgy sem állíthat néked soha semmi kézi Nem az a fő, hogy ott áll, míg a kőben tart, testi mivoltában is remek alakod; de az az élterő, a magasztos, hogy abban a kurucban benne van a lelked, halhatatlan gondolatod, rajongó magyarságod!) Az előadás rendjét háborgató e közbevetés után folytatom ott, ahol már folytatnom kellett volna. Fadrusz János jötte megdöbbentett. Miért? Mert féltettem magamat, én önzők önzője, valamely nagy csalódástól. Hiába, ben nünk vagyon az istenségnek az a szokása, hogy a magunk képére és hasonlatosságára teremtjük az embereket. Nagy alkotásokat csodálván megformáljuk a mester alakját belül, aztán fáj, ha nem olyanok a valóságban. A szobrászok ? ... Jó mindig elválasztani polgári énöket a művészétől. Hát lehetnek, amint hogy vannak is, ihletett pillanataik. S e pillanatokon kívül? . . . Ismertem szegény Izsó Miklóst, Búsuló juhász jó magyar poéta alkotóját. Az élet közönséges érintkezéseiben szörnyen hétköznapi ember volt; sőt boldogtalan félműveit akinek gyarlóságait ma talán észre sem venném; de akkor, roppantul tudományos gimna