Pesti Hírlap, 1904. július (26. évfolyam, 181-211. szám)

1904-07-01 / 181. szám

lámának a pragmatica sanctioban és az 1867. XII. törvénycikkben szabályozott kapcsolatát­­nem lehet és nem szabad véletlennek tekin­teni ... A magyarság érdeke, a magyar nem­zeti érdek nagyhatalmi állást követel s nagy­hatalmat csak Ausztriával együtt alkothatunk. Ezt kiragadta a programmból gróf Ti­­­sza István. De csak ennyit. Azt már nem­­tanulta meg, hogy amikor báró Bánffy­­ezt az álláspontot a nemzetiségi szem­pontból fejtegette, ugyanakkor megállapította, hogy a gazdasági állapot kérdése független ettől és ugyancsak gazdasági önállóságra kell töre­kednünk azért is, hogy a nagyhatalmi állás kö­vetelményeinek eleget tehessünk. És a dualiz­must tárgyalva báró Bánffy azt a kérdést tartja fejem előtt, hogy tud-e s akar-e a magyar ál­lam egységes magyar nemzeti állammá alakulni és az 1867-ben létrehozott dualizmus alkalmas-e erre a célra vagy nem ? S amikor azt feleli,­­hogy igen, ugyanakkor hangsúlyozza Magyaror­szágon a magyar szupremácia biztosítását és fejlesztését, a nemzeti nyelv érdekében alko­tott törvények végrehajtását. És azt a követel­ményt is hangoztatja, hogy : 1. — A szolgálati nyelv, az érintkezés, a tisztikar és a legénység, a hadsereg és a ható­ságok között csak magyar legyen, így tessék a nagyhatalmi állás szükségére­­hivatkozni, önálló vámterülettel, erős nemzeti­­állammal, mely jogainak bent és kint egyaránt­­érvényt tud szerezni, melynek hadserege má­r az nemzeti szellemben fejlődve járulhat hozzá közös érdekek megvédéséhez, igenis lehet­­nagyhatalmat alkotni Ausztriával együtt is. De amikor Tisza a nagyhatalmi állást tolja előtérbe a képen, hogy ezért anyagi és erkölcsi­­javainkat feláldozzuk, törvényeink biztosítékai­ból lemondjunk, nyelvünk megaláztatását a ma­gyar miniszterelnök részéről is eltűrjük s a nemzetiségi kérdésbe kapaszkodik, rettentő zagyvaságot csinál és helyénvaló lesz megkér­dezni őt, hogy: — Erkläret mir graf Dermndin Diese Zwiespalt der Natura­citásnak hősiesen ellenállt, noha nem egyszer­­történt, hogy igen keserves próbára tettem. Két vagy három héttel a vizsga előtt, amikor az ünnepélyesen ígért száz forint ese­dékességének ideje rohamosan közeledett, kezd­etem nem jól érezni magam. Az ördögbe is, honnan vegyek én száz forintot, vagy ha szert­­teszek is, hogyan adjam oda neki, mikor a [megállapodásban az is bent foglaltatott, hogy­­ezzel az összeggel szabadon rendelkezik. Hiszen,­­ha a pénzt megkapja s a visszatartott tékozlás kitör belőle, első dolga az lesz, hogy egy egész [kókuszdiót megeszik s arra egy liter limonádét ■iszik, ami után okvetlenül a doktor fölvonulása­­következik s a cseléd receptekkel szalad a pa­jtikába. A megígért pénzt ugyan nem muszáj át­adni neki, de hát azt sem akarom, hogy az­­első ember, aki megcsalja és aki bizalmatlan­ságot ébreszt benne, épen én legyek. Ez igen csúnya dolog lenne s ettől kezdve erkölcsi ok­tatást nem adhatnék neki, mert azt mondhatná, hogy az prédikáljon, aki a száz forintot becsü­letesen megfizeti. Az ígéret s a mindinkább esedékessé váló tsumma határozottan rossz órákat szerzett, még­­pedig azért is, mert az a gonosz szándékom, hogy bűnbe csaljam, nem sikerült. Hiába vit­etem sétálni a cukrászboltok, a gyümölcsös ko­fák, a vendéglők és a cukorkakereskedők felé és hiába igyekeztem étvágyát fölkelteni, semmi­féle vásárlásba sem ment bele. Azt mondta,­­hogy minek költse el megtakarított kis pénzecs­kéjét, mikor a száz forintból mindenre több jut. Elvégre két hét nem nagy idő, minden­esetre kevesebb, mint a félév volt, amelyben takarékoskodott. És egy pillanatig sem kételke­dett abban, hogy a pénzt megadom neki. Ez pedig ekkor már rosszul kezdett esni, mert a becsületesnek tartott ember nem lehet zsivány és nem csalhatja meg azt, aki benne bízik. Mert hát hol van a magyar álláspont, sőt hol van a magyar törvény is, mihelyt az oszt­­rák k érdek lép előtérbe? Az 1899. XXX. törvénycikk által gondos­kodás történt arra nézve, hogy most már az önálló vámterületet megalkothassuk. Ez nagy­hatalmi érdek abból a szempontból, hogy erős Magyarország járulhasson hozzá a monarchia és a dinasztia hatalmának növeléséhez. Nagy­hatalmi érdek az egységes nemzeti magyar ál­lam érdekeinek figyelembe vételével. De nem nagyhatalmi érdek Ausztria szempontjából, ahol úgy tekintik a dualizmust, hogy ebben Magyar­­ország csak mint gyarmat foglalhat helyet. Ezért Ausztriának vámszövetségre van szük­sége és Ausztriának szüksége van arra, hogy a kereskedelmi szerződések a közösség alapján köttessenek meg. Igen, de útját állja az osztrák érdekek érvényesülésének az 1899: XXX. törvénycikk. Mi ez? Egy törvény, amit az összes pártok egyetértő megegyezéssel hoztak létre önvédelmi célzattal. Megszavazta gróf Tisza István is. Most azonban, hogy az osztrák érdek mást kíván, gróf Tisza egyszerre kiáll a fórumra és hirdeti, hogy a törvényt egyszerűen sutba dobja. Miért ? Mert ez a törvény alkalmatlan neki, azaz hogy alkalmatlan Ausztriának. Anél­kül, hogy a vámtarifát tárgyalná és elfogadná a képviselőház, közös alapon kereskedelmi szer­ződéseket akar kötni. Amikor az egyetlen tör­vényes megoldás az önálló vámterület lenne, akkor egyszerűen átugrik a törvényen és csinál nagyhatalmi politikát a magyar érdekek­­ felál­dozásával. Ez a mai beszéd igen világos beszéd volt. Elénk tárta a rettentő eltévelyedést, amibe gróf Tisza jutott. Az ambíció kapatta el, avagy kül­földi tanulmányai közben vesztette el érzékét a magyarság iránt, mindegy. De nagyon durván lát­ható, hogy kormányzása az országnak hovatovább mind nagyobb károkat fog okozni. Azonban legkivált a gazdasági kér­désnél még reméljük, hogy az országgyű­lés lelkiismerete felébred. Minden párt meg­fogadta, hogy az 1899. XXX. törvénycikket megtartja. Anélkül is, hogy kormány és törvény­­hozás a törvények megtartásáért első­sorban felelős, a külön egyezség becsületbeli kérdéssé teszi, hogy a megállapodáshoz ragaszkodjanak Tisza kilátásba helyezte, hogy a rendes idő előtt, ha nem okvetlen szükséges, nem ren­del el új választásokat Talán okvetlen szü­ksé­gesnek fogja találni, ha a törvénytiprást a par­lamentben meg akarják akadályozni. De meglátjuk, hogy akad-e párt, amelyik két éves mandátumért feláldozza a jövőt és hogy vajon a politikai erkölcsök annyira elal­­jasodtak-e már, hogy büntetlenül oda lehet dobni minden közérdeket a­­ nagyhatalombeli osztrák érdek zsákmányául ? PESTI HÍRLAP1 1904. julius 1., péntek./ / Ám azért nem adtam föl minden reményt és tovább is elhurcoltam a cukrászok, mézes­­kalácsosok irányában, bízva némileg a gyomra fogékonyságában. Egy ilyen séta alkalmával egy rongyos kávémérés előtt mentünk el. Piszkos kirakatában legalább is három napos, rosszul sült túróslepény volt kitéve, azt hiszem, inkább vendégriasztónak, mint csalogatónak. Mikor a lányom ezt az épen nem étvágygerjesztő süte­ményt meglátta, megállt és a tekintetével majd elnyelte. Biztatásomra azonban, hogy vegye meg, nem hajolt s ezúttal is csak azt felelte, hogy majd a 100 forintból. De azért kétszer is visszanézett a gyanús süteményre, ami arra bírt, hogy a pákosztos és már-már ingadozó teremtést háromszor is elsétáltassam a kirakat előtt, ama vágyamat fejezve ki, hogy abból a túrósból jó volna enni. A kísértések ez idején, látván, hogy ellen­álló képessége mindegyre fogy, egyezségi aján­lattal hozakodtam elő. Azt javasoltam, hogy a száz forintról tíz forintért mondjon le. Ha ezt megteszi, megtakarított pénzét azonnal folyó­síthatja, a tíz forintot pedig a vizsga napján megkapja. Ráadásul még három darab túrósle­­pényt is veszek neki. Az egyezséget a kirakat előtt meg is kö­töttük, amiközben ő a gyanús eledelt fogyasz­totta, megkönnyebbülten lélegzettem fel. A száz forintból most már csak tíz forint lett , úgy okoskodtam, hogy azt, csak megbízom vala­hogy. Ezen a napon a lányom már délután hat órakor lefeküdt s hogy este hazatértem, az ágyban találtam. Arca piros volt, mintha láza lett volna s ráadásul még nyögött is. Ez lehe­tett az oka annak, hogy a feleségem úgy kez­dett titulázni, mintha igen nagy és öreg író lettem volna. Szerencsére a cseléd a konyhában volt és mit sem hallott. A titulázásnak különben az volt az oka, hogy a lányom a felszabadított pénzt délután magához vette és annyi mindent evett, hogy belebetegedett. Ennek pedig az elő­idézője én vagyok, aki meggondolatlanul kiegyez­kedtem vele és tékozlásra biztattam. Négy vagy öt nap múlva a hölgy már teljesen egészséges és éhes lett. Miután pedig megtakarított pénzét a tíz forint reményében elhelyezte, semmiféle összeggel nem rendelke­zett. E szomorú és kétségbeesett helyzetében ő állott elő indítványnyal, hogy arról a vizsga napján esedékes tíz forintról két forintért és ötven krajcárért ünnepélyesen lemond, ha azon­nal adok neki tizenöt krajcárt, amelyen állító­lag rajzpapirost akar venni. Az alkut most is megköttük, minthogy később is csináltunk még néhány egyezséget, aminek következtében a vizsga letétele napján összes járandósága száz forint helyett ötven fillérre rúgott, arait fölvett és ami­nek nem egészen tíz perc alatt a nyakára hágott. Emiatt persze az anyjával afférbe kevere­dett s kénytelen volt olyan megjegyzéseket hall­gatni, amelyek tulajdonképen az ő tékozló ter­mészetére, pazarságára vonatkoztak s amely az ő jövőjét borzalmas világításban tárták elő. A polgári iskolát nem a legkitűnőbben végző hölgy egy ideig türelmesen hallgatott, de mikor az ő tisztelt anyjának minden fölhivása nélkül kont­rázni kezdtem, indulatosan ránk szólt: — Ugyan hagyjatok békét. Ha a dolga­imba bele nem avatkoztok, minden héten el­költöttem volna a heti pénzemet. De mert ta­karékosságra akartatok szoktatni és jutalmat ígértetek, hát kénytelen voltam elpazarolni száz forintot. Igenis, az eredmény, amit elértetek, ez volt. Semmit sem szóltam. Vettem a kalapom és odább álltam, bölcsen belátva, hogy neve­lési törekvésem csütörtököt mondott. Murai Károly. • * ORSZÁGGYŰLÉS. I. A mai ülés is érdekes volt. Sőt az utóbbi időkhöz képest népes is volt az ülés, mert kü­lönösen a szabadelvű párti oldalon jól meg­teltek a padsorok. A látogatottság magyarázata az, hogy a szabadelvű párt tagjaival már teg­nap tudatták, hogy gróf Tisza miniszterelnök ma fel fog szólalni. A költségvetés általános tárgyalásának folytatása során ma elsőnek a nemzeti párthoz tartozó Pintér Sándor beszélt elítélve a gróf Tisza kormányzati politikáját. Ezután felállott gróf Tisza István és bár rövidet ígért, hosszú beszédet mondott és reflektált a vitában elhangzott jelentékenyebb felszólalásokra. Legelőször a Horánszky Lajos beszédére reflektált és ezzel kapcsolatosan ke­gyelettel emlékezett meg a Horánszky Lajos elhunyt édes­atyjáról, Horánszky Nándorról. Az általa felvetett eszmét, a kisbirtokosok helyzeté­nek javítására való törekvést, helyeselte és kilá­tásba helyezte, hogy a cél elérésére módokat keres. Azután Vietorisz beszédével kapcsolato­san a nemzetiségi kérdést tette szóvá, folyton hangoztatva az agitátorok ellen az erélyes el­járást, míg az összes nemzetiségekkel szem­ben a barátságos magatartást. A nemzetiségi agitációk kipuhatolására az eddiginél pon­tosabb szervezet megalkotását ígérte. Mi­

Next