Pesti Hírlap, 1904. december (26. évfolyam, 332-361. szám)
1904-12-02 / 333. szám
A vegetáriánus. — Ha már épen szóba hoztad, — mondta, Bikhof barátom — hát mesélek neked egy esetet, amely mély hatást tett reám. —* Meséld el, hallgatlak. — Körülbelül egy évvel ezelőtt megismerkedtem egy vegetáriánussal; fiatal, alig huszonnégy éves ember volt. Ha jól emlékszem, Baks volt a neve. A tőzsdén találkoztunk. Valami tőzsérnek volt az alkalmazottja, épen akkor vettem át az örökségemet s értékpapírokat vásároltam, hogy jól helyezzem el a pénzemet. Eféle vásárlások alkalmával hamar fejlődik a barátság s új ismerősöm szerény, rokonszenves lénye valósággal megkapott. Az üzlet megkötése után meghívtam ebédre valami étterembe. Elfogadta a meghívásomat, hanem amikor asztalhoz ültünk s én meg akartam rendelni az ebédet, ő vette kezébe az étlapot s mindenféle furcsa dolgot hozatott. Magyarázatul azt adta, hogy — vegetáriánus. Az egész ebéd természetesen azzal telt el, hogy egymást meggyőzni igyekeztünk az érvek halmazával. Ő a főzelékeivel és tésztáival, én a pompásra sült pecsenyével. — Megszokás az egész — mondta nekem — ha két hónapig úgy élne, mint én, egészen természetesnek mondaná szintén. Én kitűnően érzem magam ilyen életrend mellett. Hihetetlenül néztem sápadt, sovány arcára. Megértette a tekintetemet, mert sietett válaszollni: — Bikhof úr, nagyon jól látom, hogy ön a gyengeségemet ennek az életrendnek tulajdonítja. Hanem ön téved. Mutathatok önnek olyan növényevőket, akik herkulesi színben vannak. Én kivétel vagyok a szabály alól s ennek a szervezetem az oka. Az atyám és a nővérem tudniillik tüdővészben pusztultak el s én is hajlammal bírok erre a betegségre. Ehez azonban a vegetarianizmusnak semmi köze. — Úgy? — felezem komolyan. — Akkor kétszeres hibát követ el, ha nem táplálkozik erőteljesebb ételekkel. — Szó sincs róla, — nevetett Baks, — csak látná a húgaimat, milyen piros pozsgásak, einte kicsattan az arcuk, pedig ők is csak növényt esznek. Képzelheted, barátom, hogy mindenféle érvet fölsoroltam nevetséges mániája ellen, de hiába. Amikor már mindenhol kifogytam, végül kijelentettem, hogy bárminő egészséges is a növénynyel való táplálkozás, mégis csak unalmasan egyhangú lehet folyton salátát ebédelni. •— Ne higyje azt! — nevetett Baks. — Hiszen ezerféle változatosságot lehet, elérni a konyha mai művészetével. Be fogom önnek bizonyítani, legyen szerencsém ebédre nálunk, édesanyára házában! Köszönettel elfogadtam a meghívást. Szeretem a kísérletezéseket. Különben is egészen kiváncsivá lettem. . Két nappal később — tehát vasárnap — megismerkedtem az egész Baks családdal, egy szeretetreméltó, hófehér hajú úriasszonynyal és két rózsás arcú, elragadóan csinos fiatal hölgygyel, akiken semmiképen sem látszott, hogy örökösen burgonyát esznek. Szegény bátyjuk valóban szánalmas alak volt e két üde szépség mellett, ezen a napon különben a szokottnál is rosszabb színben volt, sokat köhögött ismét. Az egész család kiválóan művelt és finom volt, meglátszott rajtuk, minő szeretettel viseltetik mindegyik a másika iránt. Hja, barátom, ahová egyszer közbesújtott a halál, ott egymáshoz simulnak az emberek. ... Pompás órát töltöttem az ebédjüknél. Kertre nyíló, csukott verandán ültünk, ahová aranyos derűt öntött be a nap. Engem a két nővér közé ültettek. Édes két gyerek! Ha pusztán burgr/’/a héjával tartottak volna, akkor is jól erezetem volna magam közöttük. Hanem burgonya héjáról persze szó sem volt. Nagyszerű ebédet kaptunk. Mindenekelőtt — levest, olyan levest, hogy annál zamatosabbat sohasem ettem! • • — Nos? — kérdezte Baks diadalmas mogolylyal. — Be kell vallanom, — feleltem, — igazán kitűnő . . . nem is érzek különbséget ... — Ebben pedig szemernyi hús sincsen, ugye, mama?, — Nem, nincs benne hús, — felelte az Öreg hölgy. — Meglepő. Hogyan lehetséges ez? — bámultam én mindegyre. — Sohasem hittem volna. Mit tesz belé nagyságos asszonyom? — Oh, — felelte mosolyogva az úrnő, — nagyon egyszerű a módja; a teknősbéka levest utánzom barnára főtt babbal, amelyet, szitán áttörök s erősenfűszerezve oly jóizűvé teszem, mint a húslevest. — Engedje meg, kérem, hogy szerénytelen legyek s még egy tányérral kérjek belőle . . . Baks szemei felragyogtak. — Látja! ugyebár, nekem volt igazam? Mégsem olyan rossz tehát a vegetáriánus ebéd. Majd ha felkelünk az asztaltól, bizonyosan nem érzi, hogy kertből vágtuk a pecsenyét. A leves után valamiféle croquet következett, amelyről nem tudom, mi volt, de ízletes volt, — aztán főzelék és burgonya-purée, az ebéd végén pedig sok gyümölcs. Kedves és kitűnő hangulatban keltünk fel az asztaltól. A fekete, kávét a kerti filagóriában terítették. Pillanatra távoztam a társaságból, amikor mindenki a kertbe vonult, a folyosó végén valami mosdóállványt kerestem rá szerettem volna a kezeimet megmosni. De semmiféle mosdóedényt nem találtam. A kert ajtaja azonban nyitva volt s megpillantottam a mosogató cselédet. —Nem lehetne, kérem, a kezeimet kissé megmosni valahol? — kérdeztem. — Hogyne, tessék csak, azonnal hozok tiszta törölközőt. — Nem szükséges, — mondtam gyorsan, de a cseléd már befutott a lakásba. Véletlenül körülnéztem a konyhában. Egyszerre meglepetten állt meg a tekintetem a tűzhely terjedelmes fazekán, amelyből hatalmas húsdarab kandikált ki. Bevallom, boszantott a dolog. Ejnye, hát rászedtek volna? Csakugyan, főtt marhahús volt, alighanem ebből készült az a pompás vegetáriánus leves. Szinte dühös lettem, mert a kedves, finom lelkű családot nem hittem ilyen hazugságra képesnek. Még ott álltam az a valósággal megdöbbenve, amikor Baks fiatalabbik húga bejött a konyhába s maga hozott nekem tiszta törölközőt. Egyetlen szóval sem köszöntem meg a figyelmét; dühös voltam. Azonnal észrevette, hogy megláttam a húst. — Bikhof úr — szólt zavartan. Bocsánatot kérek — feleltem ridegen, •— amiért bátor voltam ide jönni a kezemet megmosni. — Én pedig ... én bocsánatot kérek, hogy hazudtunk önnek. A levesben hús főtt — Látom, kisasszony. — De fontos ok miatt kellett hazudnunk. — Nem értem, miért? — Karel bátyám mindenáron vegetáriánus akar lenni és lehetlen lebeszélni az elveiről. Hanem atyánk és a boldogult nővérem betegségével nem szabad tréfálni, Bikhof úr... Most azt hitetjük el vele, hogy mindig csak növényi táplálékot adunk asztalra; ha tudná, hogy a levesben hús főtt, nem enné meg, így aztán mindenbe, amibe csak lehet, húst csempészünk. Halkan, szemeit lesütve mondta el nekkem ezeket, én pedig a szívem mélyéig megrendültem. — Hát a murira gyenge a szegény? —• kérdeztem aztán. — Igen, nagyon gyenge. És állandóan lázas . . . A cseléd belépte megzavarta a beszédünket. Hamar megtöröltem a kezeimet és lekísértem a kertbe Baks húgát.. Ettől a perctől fogva azonban a jókedvem elszállt. Nem tudtam levenni a tekintetemet a fehér hajú anya nemes fejéről és a barátom sápadt arcáról. Ez az egész. Fél évvel később a szegény fiú meghalt. És sohasem tudta meg azt a jámbor csalást, amelylyel áraították. Szegény bolond! Hermann Heyermans. PESTI HÍRLAP, 24 1904. december 2., péntek. 1 ------- " " ■" ■- ■ — A PESTI HÍRLAP telefonja. Szerkesztőség 26—45 Kiadóhivatal 26—40 . X1k Vegyes. („János vitéz“ története.)" November vé-* gén töltötte ki hatvanadik, születési évét a Petőfi ,János vitéz" című bájos költeménye, melynek megjelenéséhez az érdekes epizódoknak egész sorozata fűződik. 1844 november havának második felében, huszonegy tcen korában irta Pettőfi a mai Magyar* utca 2-ik számú (egyik falával Kossuth Lajos utcára néző) ház egyik 11-ik emeleti szobácskájában Ífelység kalapácsa, majd a „János vitézt ” cimű elbeszélő költeményeit, midőn a Vahot Imre „Pesti Divat lap“-jánél, mint szerkesztő-segéd, teljes ellátásra havi 15 frt fizetés mellett működött. Keskeny, pár lépés hosszas, szűk és állandóan sötét kis szobácska volt ez, melynek világosságát a szemben levő Zrínyi- ház magas tűzfala egyszers mindenkorra elvette. Csupán ágy, kis asztalka, fogas, kályha s egy-két szék fért el benne s melyben mozogni is csak olyanformán lehetett, ha megelégedett a lakó három-négy lépéssel, melyet előre és hátra megtehetett, mikor a mozgásnak szükségét érezte. Mint „oroszlán a szűk kalitkán“ élt ebben a szobácskában 1844 őszén Petőfi. Szokása ellenére esténként korán, hazament, gyertyát gyújtott, jól befüttetett s pongyolára vetkőzve* hatalmas pipafüst között írogatta verseit. A Helység* kalapácsán és János vitézen kívül itt irta többek között a Naphoz, Hűl a levél a virágra, Lant és kard, Búcsú 1844-től, Részegség a hazáért, Rabhazának fia, Tintás üveg, Pinty urfi, V. Ferdinándhoz, A külföld magyarjaihoz, Miért nem születtem ezer év előtt című és még számos verseit, köztük a Vachott Etelka halála alkalmából irt Cypruslombok darabjait. Hat napig tartott a János vitéz írása s míg künn a zord téli idő zörgette az ablakokat, benn a meleg szobában a pipafüstfelhőből mindegyre jobban kibontakozott a János vitéz érdekes alakja. Az egyes versszakokat sétálgatás közben, szobájában alá s fel járkálva, majd ágyában ülve, jó előre kigondolta, úgy hogy mikor, munkához fogott, készen ömlött tollából a versszakok bősége. Eleinte Kukorica Jancsi cím alatt rövid népies költeménynek tervezte, ámde írás közben újabb és újabb inspirációt kapott, egyik ötlet a másik után kergetőzött fantáziájában s igy lett a rövid elbeszélő költeményből kötetre terjedő elbeszélés. A szép betűkkel, tisztán leirott művet most bemutatta Vörösmartynak és a Vachott Sándor Vakot Imre társaságában felolvasta. „Bármely irodalomnak díszére válna“ — volt a Vörösmarty rövid, elismerő ítélete, ami Petőfit is felbátorította arra, hogy művének kiadatását megkísérelje. Német, magyar kiadóknak kínálta munkáját kezdetben 100 forintért, de mindjárt 50 forintért, azonban nem kellett senkinek. Valiér Imre is úgy jutott a kiadáshoz, hogy megsajnálta Petőfit, midőn ez kudarcait panaszolta előtte s inkább nagylelkűségből, mint a mű becsének felismerése folytán, adta meg a kívánt 100 forintot. A pénzből Petőfi egy krajcárt sem költött el, hanem úgy ahogy kapta, odaadta szüleinek, akik pár nap múlva meglátogatták. Megható jelenet volt, midőn Petőfi öreg szüleinek első nevezetesebb keresményét odaadta. Anyja örömkönyeket sirt, Petőfinek szintén könyei hullottak, apja pedig ott állott előtte komolyan, meghatottan és kiengesztelődve attól a tudattól, hogy fia pénzkereső, derék, becsületes emberré vált. „Ez volt — írja emlékirataiban Vahofi erről a jelenetről — Petőfi családi életének talán legszebb, legköltőibb, legmeghatóbb jelenete s én is boldognak éreztem magamat, hogy azt előidézni segíthetem.“ 1845. január végén kezdte Vachot nyomtattatta a költeményt,, melynek Petőfi Kukorica Jancsi nevet adta. A Vachott rábeszélésére változtatta meg a hangzatosabb János vitéz-re. Az első kiadás veim papíron nyomva, illusztrált címlappal 1845-ien jelent meg ezen cím alatt: „János vitéz. Irta Petőfi Sándor. Kiadta Vakot Imre, 1845. (Budán, a Magyar Királyi Egyetem betűivel.) Ára 40 kr.“ Az illusztrációkat Grimm Vince készítette, egyik János vitézt lovon kivont karddal, a másik az óriást ábrázolja, amint János vitéz kardjába lép. — A második *,olcsóbb“ kiadás 1846-ban jelent meg a Vahot Imre előszavával, miként az első. „Ily, minden tekintetben jeles költői nopmesét, kivált a magyar irodalom nem — írja a Vörösmarty, elismerő nyilat-