Pesti Hírlap, 1904. december (26. évfolyam, 332-361. szám)

1904-12-02 / 333. szám

24 1904. december 2., péntek'. A vegetáriánus. — Ha már épen szóba hoztad, — mondta, Bikhof barátom — hát mesélek neked egy esetet, amely mély hatást tett reám. —* Meséld el, hallgatlak. — Körülbelül egy évvel ezelőtt megis­merkedtem egy vegetáriánussal; fiatal, alig huszonnégy éves ember volt. Ha jól emlékszem, Baks volt a neve. A tőzsdén találkoztunk. Va­lami tozsérnek volt az alkalmazottja; épen ak­kor vettem át az örökségemet s értékpapírokat vásároltam, hogy jól helyezzem el a pénzemet. Eféle vásárlások alkalmával hamar fejlődik a barátság s üj ismerősöm szerény, rokonszenves lénye valósággal megkapott. Az üzlet megkötése után meghívtam ebéd­re valami étterembe. Elfogadta a meghívásomat, hanem amikor asztalhoz ültünk s én meg akar­tam rendelni az ebédet, ö vette kezébe az étla­pot s mindenféle furcsa dolgot hozatott. Ma­gyarázatul azt adta, hogy — vegetáriánus. Az egész ebéd természetesen azzal telt el, hogy egy­mást meggyőzni igyekeztünk az érvek halma­zával: Ő a főzelékeivel és tésztáival, én a. pom­pásra sült pecsenyével. — Megszokás az egész — mondta nekem — ha két hónapig ügy élne, mint én, egészen ter­mészetesnek mondaná szintén. Én kitünően eraem magam ilyen életrend mellett. Hihetetlenül néztem sápadt, sovány ar­cára. Megértette a tekintetemet, mert sietett válaszollni: — Bikhof ár, nagyon jól látom, hogy ön a gyengeségemet ennek az életrendnek tulajdo­nítja. Hanem ön téved. Mutathatok önnek olyaD növényevőket, akik herkulesi színben vannak. Én kivétel vagyok a szabály alól s en­nek a szervezetem az oka. Az atyám és a nővé­rem tudniillik tüdővészben pusztultak el s én is hajlammal bírok erre a betegségre. Éhez azon­ban a vegetarianizmusnak sennni köze. — Úgy? — feletem komolyan. — Akkor kétszeres hibát követ el, ha nem táplálkozik erőteljesebb ételekkel. — Szó sincs róla, — nevetett Baks; — csak látná a. húgaimat, milyen piros pozsgásak, einte kicsattan az arcuk, pedig ők is csak nö­vényt esznek. Képzelheted, barátom, hogy minden­féle érvet fölsoroltam nevetséges mániája el­len; de hiába. Amikor már mindenhol kifogy­tam, végül kijelentettem, bogy bárminő egész­séges is a mövónynyel való táplálkozás, mégis csak unalmasan egyhangú lehet folyton salátát ebédelni. •— Ne higyje azt! — nevetett Baks. — Hiszen ezerféle változatosságot lehet, elérni a konyha mai művészetével. Be. fogom önnek bizo­nyítani; legyen szerencsém ebédre nálunk, édes anyára házában! Köszönettel elfogadtam a meghívást. Szeretem a kísérletezéseket. Különben is egé­szen kiváncsivá lettem. . Két nappal később — tehát vasárnap — megismerkedtem az egész Baks családdal: egy szeretetreméltó, hófehér hajú úriasszonynyal és két rózsás arcú, elragadóan csinos fiatal hölgy­gyei, akiken semmiképen sem látszott, hogy Örökösen burgonyát esznek. Szegény bátyjuk valóban szánalmas alak volt e két üde szépség mellett, ezen a napon különben a szokottnál is rosszabb színben volt, sokat köhögött ismét. Az egész család kiválóan müveit és finom volt; meglátszott rajtuk, minő szeretettel viseltetik mindegyik a másika iránt. Hja, barátom, ahová egyszer közbesújtott a halál, ott egymáshoz si­mulnak az emberek. ... Pompás órát töltöttem az ebédjüknél. Kertre nyíló, csukott verandán ültünk, ahová aranyos derűt- öntött be a nap. Engem a kőt nővér köze ültettek. Édes két gyerek! Ha pusz­tán burgr/’/a héjával tartottak volna, akkor is jól erezetem volna magam közöttük. Hanem burgonya héjáról persze szó sem volt. Nagy­szerű ebédet kaptunk. Mindenekelőtt — levest, olyan levest, hogy annál zamatosabbat soha­sem ettem! • • — Nos? — kérdezte Baks diadalmas mo- golylyal. — Be kell vallanom, — feleltem, — iga­zán kitűnő . . . nem is érzek különbséget ... — Ebben pedig szemernyi hús sincsen, ügy-e, marna?, 1 ------- " " ■" ■- ■ — — Nem; nincs benne hús, — felelte az Öreg hölgy. — Meglepő. Hogyan lehetséges ez? — bámultam én mindegyre. — Sohasem hittem volna. Mit tesz belé nagyságos asszonyom? — Oh, — felelte mosolyogva az úrnő, — nagyon egyszerű a módja; a teknősbéka levest utánzóm barnára főtt babbal, amelyet, szitán áttörök s erőseii 'fűszerezve oly jóizüvé teszem, mint a húslevest. — Engedje meg, kérem, hogy szerénytelen legyek s még egy tányérral kérjek belőle . . . Baks szemei felragyogtak. — Látja! ugyebár, nekem volt igazam? Még sem olyan rossz tehát a vegetáriánus ebéd. Majd ha felkelünk az asztaltól, bizonyo­san nem érzi, hogy kertből vágtuk a pecse­nyét. A leves után valamiféle croquet követke­zett, amelyről nem tudom, mi volt, de ízletes volt; — aztán főzelék és burgonva-purée, az ebéd végén pedig sok gyümölcs. Kedves és ki­tűnő hangulatban keltünk fel az asztaltól. A fekete, kávét a kerti iilagóriában terítet­ték. Pillanatra távoztam a társaságból, amikor mindenki a kertbe vonult; a folyosó végén va­lami mosdóállványt kerestem rá szerettem vol­na a kezeimet megmosni. De seminifélo mosdó­edényt nem találtam. A kert ajtaja azonbau nyitva volt s megpillantottam a mosogató cse­lédet. —Nem lehetne, kérem, a kezeimet kissé megmosni valahol? — kérdeztem. — Hogyne, tessék csak; azonnal hozok tiszta törölközőt. — Nem szükséges, — mondtam gyorsan, de a cseléd már befutott a lakásba. Véletlenül körülnéztem a konyhában. Egyszerre meglepetten állt meg a tekintetem a tűzhely terjedelmes fazekán, amelyből hatalmas búsdarab kandikált ki. Bevallom, boszantott a dolog. Ejnye, hát rászedtek volna? Csakugyan, főtt marhahús volt; alighanem ebből készült az a pompás ve­getáriánus leves. Szinte dühös lettem, mert a kedves, finom lelkű családot nem hittem ilyen hazugságra képesnek. Még ott álltaxatT valósággal megdöbbenve, amikor Baks fiatalabbik húga bejött a konyhá­ba s maga hozott nekem tiszta törölközőt. Egyet­len szóval sem köszöntem meg a figyelmét; dü­hös voltam. Azonnal észrevette, hogy megláttam a húst. — Bikhof úr — szólt zavartan. Bocsánatot kérek — feleltem ridegen, •— amiért bátor voltam ide jönni a kezemet megmosni. — Én pedig ... én bocsánatot kérek, hogy hazudtunk önnek. A levesben hús főtt — Látom, kisasszony. — De fontos ok miatt kellett hazudnunk. — Nem értem, miért? — Karel bátyám mindenáron vegetáriá­nus akar lenni és lehetlen lebeszélni az elveiről. Hanem atyánk és a boldogult nővérem betegsé­gével nem szabad tréfálni, Bikhof úr... Most azt bitetjük el vele, hogy mindig csak növényi táplálékot adunk asztalra; ha tudná, hogy a levesben hús főtt, nem enné meg. így aztán mindenbe, amibe csak lehet, húst csempészünk. Halkan, szemeit lesütve mondta el nc- Eem ezeket; én pedig a szívem mélyéig megren­dültem. — Hát amurira gyenge a szegény? —• kérdeztem aztán. — Igen, nagyon gyenge. És állandóan lázas . . . A cseléd belépte megzavarta a beszédün­ket. Hamar megtöröltem a kezeimet és lekísér­tem a kertbe Baks húgát.. Ettől a perctől fogva azonban a jókedvem elszállt. Nem tudtam le­venni a tekintetemet a fehér hajú anya nemes fejéről és a barátom sápadt arcáról. Ez az egész. Fél évvel később a szegény fiú meghalt. És sohasem tudta meg azt a jámbor csalást, amelylyel áraíHották. Szegény bolond! Hermann Heyermans. A PESTI HÍRLAP telefonja. SxerkesztÖBég 26—45 Kiadóhivatal 26—40 . PESTI HÍRLAP: Vegyes. („János vitéz“ története.)' November ve-* gén töltötte bi hatvanadik: születési évét a Petőfi ,János vitéz" cimü bájos költeménye, melynek meg­jelenéséhez az érdekes epizódoknak egész sorozata fűződik. 1844 november havának második felében^ huszonegy tce$ korában irta Pettőfi a mai Magyar* utca 2-ik száma (egyik falával Kossuth Lajos-utcára néző) ház egyik 11-ik emeleti szobácskájábán ffely- ség kalapácsa, majd a „János vitézt s cimü elbeszéld költeményeit, midőn a Vahoí Imre „Pesti Divat• lap“-j&níl, mint szerkesztő-segéd, teljes ellátás éa havi 15 frt fizetés mellett működött. Keskeny, páii lépés hosszai, szűk és állandóan sötét kis szobáeska volt ez, melynek világosságát a szemben levő Zrínyi• liáz magas tűzfala egyszersmindenkorra elvette. Csu­pán ágy, kis asztalka, fogas, kályha s egy-két szék fért el benne s melyben mozogni is csak olyanformán lehetett, ha megelégedett a lakó három-négy lépéssel* melyet előre és hátra megtehetett, mikor' a mozgás­nak szükségét érezte. Mint „oroszlán a szűk kalit­kán“ élt ebben a szdbácskában 1844 őszén Petőfi, Szokása ellenére esténként korán, hazament, gyér* tyát gyújtott, jól befüttetett s pongyolára vetkőzve* hatalmas pipafüst között írogatta verseit. A Helység* kalapácsán és János vitézen kívül itt irta többek kö­zött a Naphoz, Hűl a levél a virágra, Lant é3 kard* Búcsú 1844-től, Részegség a hazáért, Rabhazának fia. Tintás üveg, Pinty urfi, V. Ferdinándhoz, & külföld magyarjaihoz, Miért nem születtem ezer év előtt cimü és még számos verseit, köztük a Vachotí Etelka halála alkalmából irt Cypruslombok darab­jait. Hat napig tartott a János vitéz Írása s míg - künn a zord téli idő zörgette az ablakokat, benn 3 meleg szobában a pipafüstfelhőből mindegyre job­ban kibontakozott a János vitéz érdekes alakja. Az egyes versszakokat sétálgatás közben, szobájában alá s fel járkálva, majd ágyában ülve, jó előre kigondol­ta, úgy hogy mikor, munkához fogott, készen ömlött tollából a versszakok bősége. Eleinte Kukorica Jan­csi cím alatt rövid népies költeménynek tervezte* ámdo irásközben újabb és újabb inspirációt kapott, egyik ötlet a másik után kergetőzött fantáziájában s igy lett a rövid elbeszélő költeményből kötetre ter­jedő elbeszélés. A szép betűkkel, tisztán leirott müvet most bemutatta Vörösmartynak és a Vachott Sándor 3 Vakot Imre társaságában felolvasta. „Bármely irodalomnak díszére válna“ — volt a Vörösmarty rövid, elismerő ítélete, ami Petőfit is felbátorította arra, hogy művének kiadatását megkísérelje. Német, magyar kiadóknak kínálta munkáját kezdetben 100 forintért, de mindjárt 50 forintért, azonban nem kel­lett senkinek. Valiét Imre is úgy jutott a kiadás­hoz, hogy megsajnálta Petőfit, midőn ez kudarcait panaszolta előtte s inkább nagylelkűségből, mint a mű becsének felismerése folytán, adta meg a kívánt 100 forintot. A pénzből Petőfi egy krajcárt sem köl­tött el, hanem úgy ahogy kapta, odaadta szülőinek, akik pár nap múlva meglátogatták. Megható jelenet volt, midőn Petőfi öreg szülőinek első nevezetesebb keresményét odaadta. Anyja örömkönyeket sirt, Pe­tőfinek szintén könyci hullottak, apja pedig ott állott előtte komolyan, meghatottan és kiengesztelődvo at­tól a tudattól, hogy fia pénzkereső, derék, becsületes emberré vált. „Ez. volt — írja emlékirataiban Vahofi erről a jelenetről — Petőfi családi életének talán legszebb, legköltőibb, legmeghatóbb jelenete s én ia boldognak ereztem magamat, hogy azt előidézni se­gíthetem.“ 4845. január végén kezdte Vabot nyomtattatta a költeményt,, melynek Petőfi Kukorica Jancsi nevet adta. A Vachott rábeszélésére változtatta meg a hangzatosabb János vitéz-re. Az első kiadás veim papíron nyomva, illusztrált címlappal 1845-fceii je­lent meg ezen cim alatt: „János vitéz. Irta Petőfi Sándor. Kiadta Vakot Imre. 1845. (Budán, a Ma­gyar Királyi Egyetem betűivel.) Ára 40 kr.“ Az il­lusztrációkat Grimm Vince készítette, egyik János vitézt lovon kivont karddal, a másik nz óriást áb­rázolja, amint János vitéz kardjába lép. — A második *,olcsóbb“ kiadás 1846-ban jelent meg a Vahot Imre előszavával, miként az első. „Ily, minden tekintetben jeles költői pépmesét, kivált a magyar irodalom nem — írja a Vörösmarty, elismerő nyilat­1 X 1 k

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék