Pesti Hírlap, 1905. január (27. évfolyam, 16-32. szám)

1905-01-16 / 16. szám

­, amíg az alkotmányosság, mely a szabadsággal és törvényekkel megerősített rendnek legfőbb biztosítéka, meg nem tisztíttatik a reádobott sár­tól: béke nem lesz. Ezzel az „erős kézzel“ pedig, amely a tör­vényeket akarta összetépni, a bonyodalmak meg­oldását nem lehet elérni.Ide a polgári szabadsá­gok szeretete, hazaszeretet, az alkotmányos in­tézmények tisztelete és bölcseség szükséges. Korteskincsek, kortestarifák és egyéb kortesígéretek. Rohamlépéssel közeledik a leszámolás, a választás napja. A főváros népe pedig kezd eszmélni. Eszébe jut, hogy amhol bizalmáért, sza­vazatáért töri magát az a kormány, mely éve­ken át magyarnak nevezte ugyan magát, de nem a magyar, hanem az osztrák főváros ér­dekeit szolgálta. Azok a miniszterek, kik a polgárok min­den jogos és igazságos kívánságait éveken át büszke módon elutasították, most édes mosoly­­lyal udvarolnak neki. Ígérnek mindenféle apró­ságot, csecsebecsét, udvarlásuk olyan tolakodó, hogy szinte nevetséges, ha az egész dolog nem volna olyan szomorú. A nemzet legdrágább kincsei, történelmi ereklyéi, nyílt erőszak vagy alattomos gondos­­kodás folytán Bécsbe, idegenbe kerültek. Éve­ken át kértük, hogy hozassanak vissza a ma­gyar király budai várlakába. Feleletre sem mél­tattak. És most ime, egyszerre csak megszólal a mi jó polgármesterünk, „megígérte a minisz­terelnök, hogy sietve hozza vissza a sok drága emléket“. Éveken át sürgettük már a felesleges közr­­munkae-tanács megszüntetését, amely már tíz­­év óta ok és cél nélkül évről-évre elkölti a fő­város félmilliót kitevő útadóját. — Megszüntetem, megszüntetem — ki­áltja a miniszterelnök a Belvárosban érte he­vület híveinek. A magyar államvasutak nagy tarifaked­vezményekkel’­dédelgeti a mi legnagyobb ellen­ségünket, Bécset,a fővárostól pedig könyörgé­seink­ ellenére múlt év végén elszedte azt a cse­kély tarifakedvezményt is, melyet vásárcsar­noka élvezett. És most?! Sietve leküldi tarifatudósát, ’Csirke urat,­­hogy ki­ elves polgármester úr hogy is mondta? tarifakedvezmény kell a fővá­rosnak? 10%? 20%? 30%? lesz, amennyi csak kell. Lesz most­, lesz gyorsan, azonnal, még a választás előtt! Viszem a jegyzőkönyvet a mi­niszter úrhoz, azonnal elintéztetem, hordárral küldetem vissza. Csak­ szavazzanak a jó pestiek! A fővárosnak pénzalapja is van? No, nézze csak az ember, már tíz, már tizenöt év óta sürgetik a főváros emberei. Nem is tudtam, azonnal intézkedünk, hogy az a lassú kezű pénzügyminiszter végre elszámolja ezt a bizo­nyos pénzalapot. A rendőri quota is súlyosan nyomja a főváros vállait. Leveszszük e terhet, csak tiszteljetek meg bizalmatokkal ti jámbor belvárosiak! És ez mind most a választás küszöbén jutott csak a k­otm­ányelnök eszébe? Most, mi­kor már a bukás szele érinti őt? Most, mikor számadásra hívják fel?! És ezt az a kormányzat meri tenni, ame­lyik évtizedeken át csak fajos tehénnek hasz­nálta fel a fővárost. Az a kormány, mely magánérdekek istá­­polása okából engedelmet adott egy villamos vasúti összeköttetésre Pozsony és Bécs között, ezáltal az ország műveit és vagyonos nyugati részeit Bécs külvárosává degradálta! Az­ a kárhiány, mely magántársaságok érdekében elütötte a fővárost attól a nyilván­való jogától, hogy tűzkárbiztosító intézetet fel­­állíttasson! Az a kormány, mely a főváros számtalan életbevágó felterjesztéseire még választ sem adott! Az a kormány, mely a főváros közgyűlé­sének egyhangú határozatait megmosolyogta, az önálló vámterület felállítását sürgetőt pedig épenségg­el elsikkasztotta! Az a kormány, melynek minden, de kü­lönösen a kedves Bécs érdeke mindig előbbre való, mint az ország fővárosának az érdeke, melynek szegény kereset nélküli polgáraiból év­­ről-évre száz millió koronánál többet tudott ki­sajtolni! És ez a kormány, ennek a kormánynak tagjai elég vakmerők arra, hogy e főváros pol­gárságának bizalmát mandátumért kérje! És ha nem volna a főváros polgársága olyan határnélküli szegény és koldus, ha nem kormányozná e város polgárságát az adókivető bizottság erkölcstelen adókulcsával, ha vezető embereiben több volna az önállóság és polgár­erény, ha nem volna itt azonfelül oly sok a gyülevész népség, úgy bizonyosan útilaput köt­ne mindegyik miniszter úr talpára, aki e fővá­ros bizalmát kéri. De így is bízunk m­ég a polgárság önálló és független részének hazafiságában, bízunk abban, hogy jobban szereti a maga és családja jövőjét, hogy jobban szereti és ápolja a fővá­ros sorsát, mint azok a vállveregető kortesek, kik most folyton környékezik a fővárosi polgá­r így tehát az önök bájos lénye ... de térjünk egyenesen a tárgyra. Egy kérdést inté­zek önökhöz , alkalmuk lesz életükben egyszer igazat mondani. Én nem is kérem meg önöket arra, hogy igazat mondjanak, de ha megfon­tolják a ritka szerencsét . . . Különben is a fe­neketlen veszély, a házasság örvénye körül fog­nak finoman körülrejteni, anélkül, hogy önö­ket veszedelem fenyegetné, azt hiszem, ez elég. — Önök igazat fognak mondani. A lovag letelepedett egy öblös székbe, ösz­­szefonta a karjait s finom mosolylyal siklott vé­gig az asszonyok érdeklődő tekintete fölött, majd lassan, hangjának artisztikus kormányzásával elkezdte: — Tudják önök, hölgyeim, hogy a termé­szet és a társadalmi rend két különböző dolog. Bár a társadalom is a természet rendjén épült fel, mégis sok olyan viszony és eredmény van a társadalom szervezetében, ami homlokegye­nest ellenkezik a természet ősi törvényeivel. A házasság, a házasság alapkelléke, a hűség, csak akkor lenne tökéletes, ha a természet törvényei szerint történnék minden házasság, az erős, fél­reismerhetetlen testi és lelki vonzódás alapján. Ámde önök tudják, hogy a házassághoz vezető utat az érdekek, a nevelés, a társasélet egyéb lét- ■ föltételei is irányítják; az egyszerre föllángoló, két egyén egybeforrásának minden természe­tes alapföltételével rendelkező érzés ritkán, na­gyon ritkán vezet a házassághoz. —Ohé! Mit mond? Mit beszél? — kiabál­ták közbe az asszonyok. — Bocsánat. Önök szerelmes asszonyok, tehát a szerelem apostolai. Most jön azonban a kérdés: nem érezték-e életükben — akár, mint rókát. Ám ismerje meg a főváros intelligens polgársága végre ezeket az urakat, kik eddig soha sem törődtek az érdekével és tetteik, nem pedig ígéreteik szerint ítélje meg az értéküket és szavazatával ne támogassa őket, ha élő mi­nisztereik is, m­ert őket támogatván, a saját romlásán munkálkodna. Dr Eulenberg Salamon: A többi nevetett. Öntelt biztonsággal kia­bálták ' —Ot­ó! Szeretném látni! Szeretném látni! — Hát én bebizonyítom, be fogom bizo­nyítani! — Na, erre kíváncsi vagyok! — Felsülsz! —• kiabálták a férjek. A nőtlen lovag még egyszer erősítette: — Bebizonyítom. Ám, ti akartátok. Men­jünk az asszonyokhoz. — Mit akarsz az asszonyokkal? — kér­dezte az egyik. — Csak nem akarod őket valla­tom fogni? — Naivság. Nincs az az asszony, akit ki lehetne vallatni. Én most egy atavisztikus asszo­­nyi érzést fogok fölébreszteni . . . különben menjünk, majd meglátjátok. Ti azonban hall­gassatok. Semmi beleszólásotok nincs a dologba. Mindössze egy kérdést intézek az asszonyokhoz. A férfiak kíváncsian kísérték a nőtlen lo­vagot a szalonba. — Nagyságos asszonyok! — kezdte be­szédét a lovag, a viruló négy asszony felé for­dulva. — Önök az életnek egy igen komoly, mondhatnám, ritka pillanata elé jutottak. Ugyanis körülbelül hatezer éve, amióta az em­ber társasér­­tét él s azóta még alig volt alkalma egy asszonynak, hogy igazat mondjon. Az asszonyok megütöd­ve kiáltottak közbe: — Bocsánat, de így van. Ha pedig alkal­muk volt is, nem modtak igazat. Ez a valóság, hölgyeim. Önöknek azonban igazuk is van, hi­szen az életnek különös sajátsága az, hogy a hazugságokat burkolja a legigézőbb formákba... — Gorombaság és bók egyszerre, — szólt közbe az egyik asszony, leányok, akár mint asszonyok — egy férfi közér­zetében,­­ aki nem a férjük vagy jegyesük volt, a vonzódásnak félremagyarázhatatlan fellob­­banását s nyomban egy sugallatot, egy halavány sejtelmes gondolatot: ő volna az, ha! . . . Nos, hölgyeim? Az asszonyok közül egy-kettő elpirult. Va­lamennyien remegtek egy kicsit az izgatottság­tól, de azért leplezték izgalmukat, mosolyogva keresték a férjük pillantását, akik szilárdan összeverődve, fölényes nyugalommal álltak egy csoportban. — Merész kérdés! — szólt az egyik asz­­szony. — Csak nem gondolja, hogy erre bárki is válaszoljon? — mondta a másik asszony s a te­kintetében felcsillant egy kis dac és harag. — Mondtam, igen tisztelt hölgyeim, hogy hatezer év óta ilyesmit nem kívánt senki ele­ven asszonytól. Ellenben önök mégis meg fog­ják mondani az igazat. A zsebemben van egy csomó parányi golyó. Valami apró játékgolyók. A fele fekete, a fele fehér. Önök négyen vannak. Kiveszek a zsebemből négy fehér és négy fekete golyót, íme. Négy fehér golyót az asztal jobb, négy feketét pedig baloldalára teszek. Tehát je­gyezzék meg: négy fehéret a jobb- s négy feketét a baloldalára. Itt van. A villanyt eloltjuk, va­lamennyien kimegyünk a szobából, önök egyen­­kint bejönnek s kiválasztják a golyót. A fehé­ret vagy a feketét. A fehér nemet, a fekete igent jelent. A kiválasztott golyót az asztal közepén lévő gyöngyház-kagylóba teszik. Az asszonyok szeme felcsillant. — Érdekes! Izgató, — kiáltották. f h b I 1 h 1 h L a il 1905. január 16., hétfő. Választási mozgalmat. A fővárosban. A szavazatszedő küldöttségek eskütétele. A székesfővárosi képviselőválasztások szavazatszedő küldöttségeinek a tagjai vasárnap délelőtt 11 órakor tették le az esküt Halmos János polgármester előtt, aki aztán megadta a részletes utasításokat arra néz­ve, hogy a szavazatok leadása körül mik a teendők. Azok a szavazatszedő küldöttségi tagok, akik­ vasár­­nap a megjelenésben akadályozva voltak, hétfőn dél­előtt 11 órakor teszik le az esküt a Központi város­háza tanácstermében. Gróf Andrássy Gyula programmbeszéde. Vasárnap délelőtt tizenegy órára hirdették gróf Andrássy Gyulának, a Belváros ellenzéki jelölt­jének, programmbeszédét, a beszéd megtartásának helyéül a Vigadó nagytermét állapítva meg. Szá­mítottak érdeklődésre, de arra nem számítottak, hogy már tizenegy óra előtt életveszélyes tolongás lesz a Vigadó kapujánál. A zavart leginkább az okoz­­ta, hogy a választók zöme sokkal korábban vonult fel a Sas­­körből, mint a gyűlés ideje megállapítva volt. Mintegy ezer főnyi tömeg volt ez, melyet ki­bontott zászlók között Polonyi Géza vezetett a Váci­­utcán át. A publikum köréből aztán rémi­tő sokan csatlakoztak hozzájuk. A felvonulás szép volt. A kö­zönség szívesen segített az éljenzésben, sőt hajlandó volt az ellenjelöltet, Tiszát, abcugolni is. A válasz­tók ezen tömege bejuthatott a Vigadóba. De aztán a rendezőknek az az ötletük keletkezett, hogy egyen­­kintt ereszszék be az ezután jövőket, aminek a kö­vetkezménye az lett, hogy az utcán nagy torlódás keletkezett s mihelyt százan-kétszázan összegyűltek, ezek félre taszították a rendezőt s a rendőröket és benyomultak az udvarra, onnan pedig a lépcsőkre. Egynéhányat, orra estek. Egy hölgynek az egész felső szoknyája leszakadt, de a polgári szabadság győzött. Természetesen nemcsak választók tolongtak, sőt ők inkább „önérzetesen“ eltávoztak, de az istenadta nép, amely egymásután akarta hallani Apponyit, Kossuth Ferencet, Darányit, Andrássyt és Polonyit, ez a nép boldogan tiporta el felebarátját. csakhoe­v

Next