Pesti Hírlap, 1905. december (27. évfolyam, 332-360. szám)

1905-12-01 / 332. szám

2 rri PESTI HÍRLAP 1905. december 1., péntek. volna a dinasztiának még az egységes német­­Ausztriánál is, mert az utóbbi mindenkor a Nagy-Németország felé gravitált volna, míg a magyar állam örökre biztosan megmaradna az uralkodó-családnak. Talán még nem­ késő. Fordítson egyet a di­nasztia a politikáján. Tegye erőssé és nemzeti­vé Magyarországot s ezzel a saját trónusát erő­síti meg. Nemzetközi politikával még egyetlen dinasztia sem erősítette a saját pozícióját, sőt­ csak gyengítette. Az pedig, hogy egy uralkodó a nemzetközi szocializmus politikáját pártfogolja, egyenesen a dinasztia érdekeit sérti. A nem­zetközi szocializmusnak mindenütt a világon a dinasztiák megtörése a célja. Az egyeduralko­­dás alapja a maitarizmus s ezt az alapot tá­madja a nemzetközi szocializmus. Könnyen el­képzelheti tehát mindenki, hogy hova vezet az, ha uralkodói pártfogással még sokáig izgathat ez a fölforgató internacionális áramlat? A v­á­l­s­á­g. Az általános választói jog kérdésében a király nyilatkozatai, kapcsolatosan a bécsi tün­tetéssel, felkeltették a magyar politikai világ­­ szenzációs é­rdeklődését. „A császár dinamitja“ „Első Ferenc József Jakab“, „Habsburgi Ja­kab“ és hasonló állapotjelzők és meghatározá­sok kíséretében foglalkoznak a publicisztika világában a király véleményével. Valamennyien abból­ indulnak ki, hogy a király Magyarország­ra nézve ép úgy, mint Ausztriára nézve a szo­cialisták pártjára állott. A kormány sajtója többek közt megismételve „A néphez!“ címzett felhívását a következő szeretetreméltó módon magyarázza az állapotokat: — A király belátta, hogy húsz millió népből áll az ország és nem tízezer mágnásból. Belátta, hogy jobb neki szövetkezni a húsz mil­lióval, mint a tízezerrel. Kimondta hát, hogy mindenkinek legyen szavazati joga, akár gaz­dag, akár szegény, hacsak elérte a 24 évet és írni olvasni tud. A népbolondításnak ez a fajtája újra csak szánalmas mosolyt fakaszt. Hisz mindenki tudja, hogy Magyarországra nézve az általá­nos választói jog hirdetésére miképen adta a felhatalmazást a király. Nálunk a­ nemzeti jo­gokért folyó törvényes küzdelmet, az alkotmá­nyosság megvédelmezését és a népszabadság megóvására irányuló törekvést akarják meg­semmisíteni az­által, hogy a jognélkülieket fel­szabadítják és fellázítják a jogok birtokosaival szemben és az alkotmányosság védőivel szemben. Nálunk az általános választói jog, mint reformprogramomnak egyik fontos pontja bennfoglaltatik első­sorban a 67-es új­ párt programmjában, aztán a függetlenségi és 48-as párt újabb programmjában is, megvan tehát a koalíció többségében. De megvan egyúttal az egész koalíció programmjában is, minthogy a képviselőház feliratába ezt befoglalták. A nemzeti programra eltér az abszolutisztikus kormánynak és a király által helybenhagyott más programoinak a feltételeitől annyiban,­­ hogy a nemzeti többség az általános választói jog kérdésénél is tekintettel akar lenni a ma­gyar állam egységére és az államiságot bizto­sító követelményekre, tehát ha általános válasz­tói jogot adna is, csak azoknak adná, akik az állam hű fiai. Itt tér el a két irány: az, amely az általános választói jog jelszavát dema­gógia szempontjából akarja felhasználni s az, amely a népek fejlődését és az egyenlő jo­gokért való törekvést a nemzet erejének a szem­pontjából veszi tekintetbe. Minthogy pedig a támadás leginkább a függetlenségi párt ellen irányul, nagyon he­lyén­való ebben a kérdésben megvilágítani a függetlenségi pártnak a helyzetét. Hosszú ideig a függetlenségi párt programmjában határo­zottan nem volt benne az általános választói jognak a követelése. Sőt rá tudnék mutatni esetre, amikor a függetlenségi párt tagjai a bi­zottságban e követelményt tartalmazó kérvé­nyeket leszavazták. Ám mégis el kellett hinni, hogy a jogok kiterjesztését a függetlenségi párt nem ellenzi, mert hisz a jogok kiterjesztése egyenes következése a negyvennyolcadiki vív­mányoknak. A gyanúsításra, a reakcionárius felfogások vallására egynél több okkal szolgált egyfelől a függetlenségi pártnak a nemzetközi szocialistákkal szemben tanúsított természetes ellenséges magatartása a múltban és a függet­lenségi párttal a nagybirtokosok, mágnások és a régebben népgyűlölő tendenciájú kaszinóbeli uraknak a szövetkezése a jelenben. Még magá­nak az U­gron-pártnak a csatlakozása is kétsé­geket keltett. Maga Ugron Gábor az általános választói jognak régi híve. De a hozzája tarto­zók közül a múltban esküdt ellensége volt a reformnak az elhunyt Bartha Miklós, aki Er­délyre nézve halálos veszedelmet látott az álta­­lános választói jogban, de most is vannak a régi­­­gron-pártiak között olyanok, akik mág­násbarátok és népgyűlölök gyanánt ismerete­sek. Az Apponyi csoportról ugyanez a felfogás uralkodik. Mégis a függetlenségi párt minden gyanú alól mentheti magát annak a hangoztatásával, hogy akik e párthoz csatlakoztak, azok feltét­lenül magukévá tették a párt elveit. Már pedig a függetlenségi párt épen akkor, amikor gróf Tisza Istvánnak, Thaly Kálmán indítványára, bár szerencsétlenül, de könyhullások közt lesze­relt, kikötötte a fegyverletétel propozíciói kö­zött, hogy a Tisza-kormány a választási tör­vényt reformálja és a választói jogot széles körre kiterjeszsze. Ezek folytán természetes, hogy a királyi nyilatkozatok után Kossuth Ferenc siet meg­világítani a maga álláspontját s ma többek közt ezeket mondja: — Előttünk áll az a minden más tekin­tetet domináló jelenség, hogy az uralkodó jogot ajánl a népnek; a népképviselet elvén álló par­lament tehát nem állhat ellent annak, hogy a nép megkapja az uralkodó által felajánlott jo­got. Azonban feltétlenül szükséges az, hogy ne jogtalanságból szülessék mert a névjog és hogy ne az alkotmánysértések egész láncolatának legyen eredménye, hanem rendes törvényhozási alkotással jussanak a nép széles rétegei a király által felajánlott politikai joghoz. Ha tehát a király valóban akarja az általános titkos szava­zati jogot, távolítsa el azt a kormányt, mely az országgyűlé­s működését és törvényhozási ké­pességét megakadályozza és amely minden tet­tével úgyis csak széles­íti az űrt, mely a nem­zet és királya között támadt és minden csele­kedetével úgy is csak megnehezíti a válság bé­­­kés megoldásának a lehetőségét. Kossuth Ferencnek ezen nyilatkozatai, melyeket a függetlenségi párt hivatalos lapjá­ban tett közé, minden oldalon gyors kommen­tálásokkal találkoztak. A kormánypárti oldalon gúnyolódások­­kal kisérik. Azt mondják, hogy ime, Kossuth Ferenc, a függetlenségi párt elnöke és a koa­líció elnöke, már mindenről lemond és csak azt köti ki feltételül, hogy a Fejérváry-kormány tá­vozzék a helyéről. — Ha így van — szólnak a kormányhoz közelálló körökben — akkor a koalíciónak nyert pere lehet. Mihelyt a koalíció kijelenti, hogy a király programmját elfogadja, abban a pilla­natban elhagyja a helyét a Fejérváry-kormány­­tag bemutathatta a tudományát. Steinhard Náci eféle alkalmakra szóló külön érmeket is veretett Pálfy-testvérek kálvária-utcai vasöntö­déjében. Az árokból kimentett magyart pedig, ha el bírta csípni, „őrvezető“-vé neveztette ki. Így történt egy reggel, hogy a régi pro­­fint-ház mellett találkozik Kónya István felső­városi emberrel, aki kétkézimunkás volt ugyan, de a felesége, mint kenyérsütögető asszony, árult a piacon és ez okból sűrűbben telt a ma­gyarnak egy-egy meszely borra. Steinhard megáll és nézi. . — Jó reggelt, — mondja később.­­ — Jó reggelt. — Hát honnan, atyafi? ! Az ember kapkod a sióhoz, szólna is, nem is. Csupa sár.­­ — No! . . . — Nem tagadom, a Piri Marinál voltam. Toporog azután az ember, elvánszorog a profántház oldalához, sáros kezét keni a falhoz, menne, de nehéz a járás. — Onnan jön most? — Kenyeret vittem az asszonynak a piacra. Minden reggel viszem a kenyeret, mer’ teccik tudni, egy a kuckó a kemencével, hát én beviszem, ő eladja. Steinhard alig győzi elfojtani magába a nevetést. Ez jó példány, gondolja. — Tudja-e hol van a Prés-korcsma? — kérdezi. — A Prés?! ... Hogyne tudnám. Nagyon tudom. — Nohát hozzon oda nekem estére egy szépen kisült cipót. — Lehet, tekintetes uram, — ragyog föl a szeme Kónyának. — Ott lesz az úr? — Hogyne. Ott hát. — No jó. El is vitte Kónya István a kenyeret. Steinhard átvette tőle, kifizette. Azután széket tett alá. — Üljön le. Nagyot nézett a paraszt, hát még ez is kijár a cipóért. Ez nem rossz. Steinhard Náci koccint vele és bemutatja a társaságnak. Ez aztán az igazi regimentbe való ember. Nem is kell verbuválni. Már reggel korán belelép az árokba! Ne tessék . . . — Örvezetőnek nevezem ki, — mondta igen komoly ábrázattal és feltűzte mellére a vasmedálliomot. Egy alkalommal meg a Hétfejedelem előtt álldogált Steinhard Náci és leste a „passasor“-t. Mert hogy nyughatatlan volt a vére, szinte be­teg volt, ha nem­ űzhetett valakivel valamiféle ártatlan­ tréfát. Úgy mondták akkor: fikciós ember az orvos úr. Várt, ténfergett, szorongatta jobbról is, balról is a zsebében a dohányzacs­kót. De hiába, nem jött passasor. Mert úgy kell venni a dolgot, hogy két dohányzacskója volt. Az egyikben finom szűzdohány, a másikban rosszabb a kapadohánynál. A jobbikat termé­szetesen ő­szítta és úgy térült, fordult az em­berek között, hogy az ismerőse orra alá fúj­hasson a jószagú, kívánatos dohány füstjéből. — Ej, de pompás szaga van ennek a do­hánynak — akadt, aki megszólította. — u­gy­e — mosolygott ilyenkor Stein­­hard Náci. Miféle dohány ez, orvos úr? — Kevert. Mindenféléből, ami jó, egy kicsi. — Ebből magam is szeretnék egynéhány fontot. — Nem is halna meg akkor soha, ha ilyent szívna! . . . Tessék — nyújtotta a zacs­kót. A vendég előre megköszönte a barátságot és rágyújtott. Szívta, szívta, de iszonyú komisz volt a dohány . . . Csavarta az orrát, mint a paprika. Steinhard Náci nem szólt. Csak gyö­nyörködött a becsapott ember vergődésén. Az­tán, mikor már alig bírta visszatartani a ne­vetést, komoly, ártatlan arccal odább állt. Hát mondom: várt. Kint elunta magát, bement. Egyszer csak megszálltja valami ismerőse. — Orvos úr, nem tud valahol két szép sárga csikót? Steinhard tűnődik egy darabig, aztán gondolkozva rámondja: — Sárgát! ... De biz’ alighanem tudok. — No — pattan föl amaz — ennek a két vidéki embernek kellene — Hát tudják, mit — mondja tovább az inháber úr — jöjjenek velem­. Megindulnak. Kimennek először Rókusra, a Fehérló­­utcáig. Onnan visszakerülnek egyik közből ki, a másikba be, végre elkövetkeznek az öreg Kö­rösi mézeskalácsodhoz. — Jó napot. — Jó napot. — Két csikó kellene, gazd’uram — int a szemével az inkáber. — Két csikó? — nézi a két idegen ló­csiszárt a deresfejű iparos, aki azonnal tisztába volt a helyzettel. Hogyne, Steinhard Náci, az inkáber! Nem kell ide magyarázat. — Van. Persze, hogy van. — De keselylába kell, úgy­-e? — fordult a jövevények felé. — Az is kerül — mondta sunyi képpel az öreg Körösi.­­— Rugósak-e? — Dehogy. Olyanok, mint a bárány.

Next