Pesti Hírlap, 1906. június (28. évfolyam, 150-163. szám)

1906-06-01 / 150. szám

2 PESTI HIRUÁB 1906. junius 2., péntek. gyarságának megtartására, a nemzeti nyelvnek kultuszára! Még azokat a csatornákat is elvágták és betömték a magyarok, amelyeken keresztül­­a magyar nyelv és szellem beszivároghatott vol­na Szlavóniába szakadt véreinkhez. Tudniillik a magyar vármegyéket nemcsak politikailag és közigazgatásilag szakították el Magyarország­tól, hanem­ még egyházilag is! Azelőtt legalább a dunántúli magyar katholikus püspökök te­rülete s fönhatósága kiterjedt Horvát-Szlavón­­országok magyar lakosságának egy részére s lehetett arról gondoskodni, hogy hazafias ma­gyar katholikus papok és tanítók magyar nyel­ven prédikáljanak és tanítsanak a magyarok között. A magyar bölcseség azonban a tiszta magyar egyházakat is odacsatolta a diakovári püspökséghez s kiszolgáltatta Strossmayer ma­gyargyűlöletének. Egyetlen egy vékonyka szál köti még az ottani magyarokat a magyar hazához: a du­nántúli református püspökségnek a területe még kiterjed odáig . Antal Gábor püspök igyekszik valamit megmenteni a veszendőbe hagyott magyarságból, de a reformátusoknak sincs­ erre pénzük. A „magyar állam üzeme“, az államvasút, volt eddig az a széles út, amelyen a magyar­­nyelv, a magyar szellem s a magyar állam ér­deke bejuthatott a testvér­országba. Most a po­litikai divat elvágni készül ezt az utat s pár év­tized múlva ottani magyarságunk teljesen el­­horvátosodik. Az állam nyelvének terjesztésével most szépen állunk. A hadseregben útját állja a ki­rály. Más téren pedig útját állja a magyar közöny. A horvátoktól nem lehet rossz néven venni, ha nemzeti kívánságaik körét tágítják, minben életerős faj arra törekszik, hogy nyel­vét terjeszsze s hogy minél függetlenebb nem­zeti államot alkosson. De a magyar­ politikusok­tól hiba, hogy nem is érdeklődnek oly kérdések iránt, amelyek nincsenek divatban s amelyek mint jelszavak nem uralkodnak a közhangu­laton. Szokás lenézni és semmibe venni az oly kérdéseket, amelyekhez nem értenek vagy ame­lyek iránt nem érdeklődnek. Ilyen a magyar nyelv ügye a horvát­ kérdésben, a hazai nemze­tiségekkel szemben s a közoktatás és a közigaz­gatásban. Pedig ezeken a területeken fontosabb az állam nyelvének érvényesülése, mint magá­ban a hadseregben. A horvát aspiráció napirendre tűzte Dal­máciának Horvátországhoz csatolását. Nagyon helyes, ha a magyar politikusok ebben segítik őket. De ha közjogi restitúciókról­ beszélünk, akkor Dalmáciának Horvátországhoz csatolá­sával egyidejűleg a három vármegyének: Po­­ssega-, Szerém- és Verőce megyének Magyaror­szághoz való visszacsatolását is ki kell mondani! A történelmi igazságot vagy teljesen helyre kell állítani, vagy nem is szabad érinteni. 1848-ban ezek Magyarországhoz tartoz­tak. A mai 48-as parlamenti többségnek illik ehez a 48-iki állásponthoz is ragaszkodni. Ha pedig a horvátok az 1868-iki XXX-ik törvénycikk végrehajtását követelik s a kor­mány ezt programmjába bele is vette, a ma­gyar nyelv jogainak megvédésében nem volna szabad megfelejtkezni egy másik törvényről sem, az 1844-ik évi II-ik törvényről, melynek 8-ik szakasza elrendelte, hogy Horvátország összes fő- és középiskoláiban a magyar nyelv mint rendes tantárgy tanuttassék! — Végrehajt­­ották' est?,... azaz tökéletesen olyan, amilyennek megren­delte. Azt hittem, hogy ez talán csak az a ren­des étkezés­ közti finnyáskodás és kellemetlen­kedés, ami elég sok embernél tapasztalható. De fájdalom, néhány másodperc múlva meggyöt •, zödtem, hogy valóban komolyabb a baja. Sok zenész volt az asztalunknál. Hallás­ról volt szó, egy karmester kivesz a zsebéből egy hangvillát, kijelenti róla, hogy az úgynevezett normál a-ra van hangolva s pengetni kezdi. Te­­noristák, baritonisták rögtön sietnek maguk is kiadni ezt a hangot. Mindenféle hangok röp­ködtek az asztal fölött. A karmester egyikről ki­jelentette, hogy magasabb, a másikról, hogy mélyebb, a harmadikról vagy negyedikről vé­gül elismerte, hogy épen jó. Megvallom, én se találtam a hangok közt valami nagy különbségeket, különösen mivel az énekesek, a nyilvános vendéglőre való tekintet­tel meglehetősen halkan rezegtették hangszá­laikat. De azért belenyugodtam abba, hogy egy finomabb fül tényleg észre tud venni itt különb­ségeket. Nem így Tamás. Ez hallatlan dühbe jött. Egy ideig vissza tudtam tartani ezt a dühöt, de végül mégis kitört. — De uraim, önök komolyan el akarják hitetni velem, hogy az ilyen zizegéseket ponto­san megkülönböztetni tudják, sőt azt is, hogy osztályozni, megnevezni, bármikor ismételni is tudják­? — Hogyne — szólt a karmester. — Hisz e nélkül nem volna magasabb zene­tudomány és zene­művészet. Tamás durcásan nevetett. — Hát azt hiszi, hogy én azt hiszem, hogy van. — De kérem ... — Kérem, az egész egy maffia. A zenével foglalkozók azáltal adtak a mesterségüknek na­gyobb jelentőséget, fontosabb ábrázatot, hogy kitaláltak egy külön írást, állítólag megállapí­tották bizonyos hangok rezgésszámát s elég merészek azt hirdetni, hogy az így állítólag megállapított ismeretlen hangot felismerik, el­­éneklik, leütik a zongorán, kifújják a kürtön, kipengetik a hárfán, s tudom is én még mi min­denféleképen elő tudják idézni. Ez kérem: csa­lás. Szélhámosság! Az egész zenészvilág pedig egy óriási maffia, mely ebből a csalásból él. A karmester és az énekesek mosolyogtak. Én igyekeztem mentegetni a dolgot, de Tamás szóhoz jutni se engedett. Hagytam tehát beszélni. — Különben elismerem, ez csak egy kis része annak az óriási ...világcsalásnak, ami a földön történik. Én már rájöttem, hogy az élet alaptörvénye a, csalás. Mindenki megcsal min­denkit. A tudomány csalás. A politika is az. A művészet, költészet, a vallás, az erkölcs, mind, mind csalás . . . Társaink lassan kint elszállingóztak az asztaltól. Ez a beszéd kínos hatást gyakorolt. Én is örültem tehát, mikor Tamás felkelt és hí­vott, hogy menjünk fel a szobánkba aludni. A lépcsőn mélabúsan szólt:­­— Azt permis bánom, hogy az egész élet csalás, de félek, félek, hogy egy óriási csalás, egy hallatlan hazugság— a halál is. Amit előbb az asztalnál mondott, az sza­poraszavúságánál és temperamentumosságá­nál fogva némileg groteszk volt, mostani rövid megjegyzése ellenben szívhezszólóan csengett. — Ebben lehet valami. Én is azt hiszem, hogy a halál csak mese. Sőt egyszer, mikor egy sírfeliratot kértek tőlem, ezt ajánlottam­: nincs halál. — Igen, ettől félek én is. S ezért nem merem megölni magam. Nem akartam ebbe a túlságosan filosofi­­kus vitába belem­enni, s azért eltérítő szándék­kal, félig tréfásan csak ennyit mondtam: — Ki beszél öngyilkosságról? Most, hogy rájöttél az élet titkára, most akarsz meghalni? Értelmetlen arcot vágott. — Igen. Az élet titkára, arra, hogy a vi­lágon minden csalás. Hisz előbb mondtad! Ez a belátás, fiam, nem búcsú-sóhaj, melylyel az ember az életből kilép, hanem harci kiáltás, melylyel neki indul a siker megostromlásának. Ha a világon mindenki csal, akkor, édesem, ne öngyilkos légy, hanem a csaló. A szobámhoz értem, benyitottam , a kü­szöbön nevetve elbúcsúztam tőle: — Gondolkozz csak egy kicsit ezen . . . Reggel egy névjegyet hozott tőle a pincér, melyen ez volt: „Gondolkoztam s igazat adtam neked. Tényleg élni­­fogok . . .“ Múltkor láttam Schönbrunnsban egy au­tomobilon, mellette ült egy gazdag amerikai özvegyasszony, aki a jegyese. Hallom, hogy a hivatalát elhagyta s milliókkal fog nemsokára hazajönni magyar ipart csinálni. Szász Zoltán: A helyzet. A kereskedelmi szerződésekre vonatkozó felhatalmazási javaslat is keresztülment a kép­viselőházi bizottságok retortáján. A kereskedel­mi szerződéseket tárgyalni a Tisza-kormány kezdte, azután a Fejérváry-kormány a tárgyalá­sokat befejezte és a szerződéseket megkötötte. De ezek nem parlamenti és nem törvényes tár­gyalások voltak, hanem a kormányok parla­ment nélkül egyezkedtek egymással és megálla­pították a feltételeket anélkül, hogy az ország képviseletét megkérdezték volna. (A Fejér­­váry-kormányról bizonyára senki sem mond­hatta, hogy a nemzetet képviselte.) Hogy a tár­gyalások és a szerződéskötések törvénytelen cselekedetek voltak, azt többször megállapítot­ták. Sőt a képviselőház többségi pártjai a kije­lentést hivatalosan is megtették, az országgyű­lés nevében tiltakozást bocsátottak ki és konsta­tálták, hogy a Fejérváry-kormány által kötött szerződések nem rendelkeznek a törvényes kel­lékekkel. Ebből az következik, hogy a mostani parlamenti többség, mely az előzőnek a folytatá­sa, szintén nem ismerheti el törvényeseknek az alkotmányellenes kormány által, a­ törvények teljes negligálásával kötött szerződéseket. Éa most mégis odafordult a helyzet, hogy a koalí­cióból alakult kormánynak el kellett vállalnia a szerződések érvényesítését. Az ország hitelérdeke és megbízhatósága követelte, hogy a király tudtával és beleegyezé­sével kötött szerződéseket pontról-pontra meg­tartsák és biztosítsák, hogy a külföldnek semmi kifogásolni valója ne legyen. A királylyal a bé­ke érdekében kötött egyezségnél egyik föltétel volt a kereskedelmi szerződések ratifikálása. A pártok vezetői elfogadták a föltételt s a függet­lenségi párt vezérei is helyet foglalnak a föltéte­lek alapján a kormányban. Most már e szerint csak arról lehetett szó, hogy minő formában intézzék el a kérdést. Egy­felől meg kellett menteni az önállóság elvét, minthogy törvényeink szerint önálló gazdasági berendezkedéshez és külön szerződéskötéshez van jogunk. Másfelől gondoskodni kell róla, hogy a szerződések feltételei változatlanok ma­radjanak. Ahoz, hogy az összes szerződéseket letárgyalja a képviselőház, nincs idő. De az ön­állóságot ki tudja fejezni a külön magyar auto­nóm vámtarifával, melyben mind változatlanul maradnak a közös vámtarifának szánt tételek, de amelynek lényegileg­ mégis megvan az a jelen­tősége, hogy mihelyt a viszonosság megsértetik, Magyarország azonnal felállíthatja a külön vámterületet. Ezek után ama megoldási módot találták leginkább megfelelőnek, hogy külön javaslattal a mostani állapotnak törvényes alapot szerez­nek. Hogy pedig a jövőre nézve semmi kétség se maradjon és az elvi álláspont fentartassék, a javaslat indokolásában határozottan ki van fe­jezve, hogy az előző kormány eljárását most is törvénytelennek tartják. Hogy az előző kormány szerződéseit a mostani kormány és a parlament kénytelen el­vállalni: ez a szerződések természetéből követ­kezik, mert a külállamoknál annak idején nem sikerült elérni, hogy a mi törvényeink ellenére eljáró kormányt visszautasítsák és vele egyez­ségről ne tárgyaljanak. Viszont a megváltozott

Next