Pesti Hírlap, 1906. október (28. évfolyam, 285-300. szám)
1906-10-16 / 285. szám
PESTI HÍRLAP 1906. október 16., kedd 2 Igazi munkás szellemnek kellene behajtann ebbe az országba, hogy iparunk nagygyá fejlődhessék. Nemzeti gőzzel nem lehet kazánt forralni. A hazafias szóáradatokkal nem lehet malomkereket hajtani. Szaktudás és szorgalom és oly fontosak, akárcsak az állami szubvenció. Az állam nyújtja az adóleengedést, a pénzsegélyt és a hivatalos megrendelést. Ezzel szemben a társadalomnak kettőt kell nyújtani: a vagyonos osztály adja a forgalmi tőkét s a munkás osztály adja a szakértő és szorgalmas munkást. Ezt a kettőt nehezebb lesz megkapni, mint az állam segítségét. A tőke nagy része ugyanis nem mozdul meg. Vagy fél az ipari vállalattól, vagy lenézi azt. Pedig egyik sem jogosult. Azért a tulipánarisztokráciának kellene elöl menni az ipari vállalkozásban. Tanuljanak az angol lordoktól, akik nem szégyentik az ipart és kereskedést. A munkásosztály kiképzése, szolid munkára, megbízhatóságra és szorgalomra oktatása is nehéz feladat lesz. Szájas munkás van elég nálunk, akárcsak szájas politikus. De ipari termelésünk részben azért hiányos még s azért szorulunk Ausztriára, mert az idegen munkások igen sok szakmában sokkal ügyesebbek, mint a magyarok. Az iparfejlesztés munkája tehát sokkal szélesebb kört és mélyebb medret igényel, semhogy egy-egy törvényjavaslattal mindjárt megoldhatnánk a kérdést. Csupán üres keret a törvény, melyet közös munkával kell megtölteni. S mindenekfölött a szubvenciókat szolidan kell elkölteni. Az önérzetes Agenor. Anteus, ha a küzdelem hevében porba sújtották, az anyaföld érintéséből mindannyiszor új erőt merített s talpra állt. A dicsőséges gróf Goluchowski Agenor hasonló viszonyban áll a hivatalos cáfoló apparátussal, mint egykoron Anteus Geával. Őt is számtalanszor porba sújtotta magyargyűlölete, magatartása, melyet a válság során tanúsított; a megszámlálhatatlan kudarc, mely külügyminiszteri minőségében érte s végül teljes képtelensége, hogy Magyarország és Ausztria külügyeit sikeresen intézhesse. Ezek annyira köztudomású tények, hogy bizonyításra nem szorulnak, mert a magyar köztudatban immár testet öltöttek. S mégis, mit tesz Agenor? Cáfoltat s e cáfolatokból mindannyiszor új erőt merít s talpra áll. itt egy nemzet osztatlan, egyhangú bizalmatlansági vóluma a hatalomhoz való görcsös ragaszkodásban megingatni nem tudja. Ha férfiút ér hasonló sors, félre áll, eltávozik. De Agenor csak cáfoltat és — marad. Ő szép szerivel nem megy, csak az erőszaknak enged s közben — mirabile dictu! — férfias önérzetére hivatkozik. Ennyivel nem is éri be. Egy német nyelvű budapesti lapban, melynek egy külügyminisztériumi sajtóosztályi kormánytanácsos a külpolitikai orákuluma, oly dicshimnuszt mondat magáról, mely alkalmas arra, hogy az embernek arcába kergesse a vért. Valóban, nehezen lehet megállapítani, vajon a felháborodás nagyobb-e, mit ezen ízléstelen panegyris kelt, avagy a magyar olvasóközönség türelme, melyet, úgy látszik, büntetlenül szabad ily ízléstelenségekkel próbára tenni. Igaz, hogy ama német nyelvű budapesti lap e magatartásával csak következetes marad önmagához s múltjához, ahogyan egyik főszerkesztőjét sem érheti a következetlenség vádja. E tiszteletre méltó férfiú tolla évtizedeken át szolgált egy magyarbaráti érzelmeiről világszerte ismeretes bécsi lapot, melynek oly hosszú ideig egyik legjellegzetesebb exponense spiindama tudósításainak szerzője volt, melyeknek olvasásakor ökölbe szorult a kezed, nyájas olvasó. Ez azonban nem lehet akadály, hogy e férfiút ne tisztelhessük ma ama német nyelvű budapesti lap főszerkesztői állásában, bár olyan változás ez, mintha a klerikális Magyar Állam főszerkesztője a szemita Egyenlőséghez, Lengyel Zoltán a Vaterlandhoz, s a Vossische Zeitung főszerkesztője az Eclair-hez, az Aurore-hoz vagy a Lanterne-hez menne át. Legalább ilyennek kellene hinni. Világért sem akarom támadni a főszerkesztő urat. Meggyanúsítani sem. Csak igaz értékére kívánom leszállítani ama botrányosan szervilis dicshimnuszt, mely a tájékozatlanokat megtévesztheti, Goluchovo nemes grófjának érdekes fejét pedig oly fénykörrel övezi, melyet az említett lap szertárában csak a hatalom birtokosai, soha a nemzeti törekvések bajnokai számára nem tartogat. Ez is eléggé köztudomású. Megszoktuk már. De térjünk vissza Agenor grófhoz, az önérzeteshez, kiről a hallhausplatzi sajtóosztály methre. Ebben a tekintetben minden benne volt: fájdalom, féltékenység és a másik leánynak a mély megvetése. Aztán mintegy önkéntelenül mondta: — Én már nagyon sokat hallottam magáról . . . Megint mély, szomorú pillantást vetett a férfira, akinek a lelkében valami különös sejtelem kezdett ébredni. De hallomás után? Eh, az lehetetlen! Nem olyan ember ő, akibe olyan könnyen beleszeretnek a leányok ... Dóra folytonosan beszélt, a fecsegése egészen megzavarta a gondolatait: — Hallotta már? A fiúk nagy pikniket adnak a Sári tiszteletére, aki most lesz menyasszony. A néni a padlásra hordatja az ebédlőbútort és az ebédlőben táncolunk. Nagyszerű lesz! Fontoskodó, kipirult arca olyan kedves volt, hogy a fiatalember nem tudta levenni róla a szemét. Ebben a percben váratlanul megszólalt Erzsi: — Mulatni fogtok, Dóra? Majd eljövök, segítek a báli ruhádat kigondolni . . . Németh csodálkozva fordult feléje. Az a gondolat, hogy szegény, szép,a szőke leány egészen természetesnek találja, ha nem vehet részt a mulatságban, szinte felháborította. Megütközve kérdezte: — Hiszen talán maga is ott lesz? — Én? — mondta bánatosan Erzsi. — Lehet, hogy én is tudnék mulatni, ámbár az én körülményeim között ... De soha nem volt, akivel menjek. — Hiszen annyi barátnője van . . . — Terhére lennék mindenkinek . . . Németh már egészen nekitüzesedett. — Én ismerek valakit, aki szívesen elvinné. ------------------------------------------------------------------* szuggesztiv erővel hirdetteti, mennyire kedvelt hazánkban s hogy a harc, mely ellene folyik, főleg a néppártból indul ki, mivel ő, Agenor gróf, egyesek hozzátartozóinak személyes ambícióit nem elégítette ki. Ez úgy hangzik, mintha a közfelháborodás azért fordult volna Goluchovo nemes és önérzetes grófja felé, mert Rakovszky István képviselőházi alelnök fivére, Rakovszky Béla, rendelkezési állományban levő követségi tanácsos, ma nem legalább is szentpétervári nagykövet. Ezért haragszik egész Magyarország az ábrándos szemű grófra, a leggondosabban ápolt szakáll, az utolérhetetlenül manikűrözött körmök tulajdonosára. Mindennek Rakovszky Béla, a nyitrazsámbokréti kerület országgyűlési képviselője az oka. Risumi teneatis! De Goluchovo nemes grófja nemcsak önérzetes, hanem ravasz is. Nagyon ravasz. Már egy ízben sikerrel próbálkozott meg azon fogással, hogy hivatalban maradásának kérdése s a kormányon levő kabinet állása között oly kapcsolatot sikerült rögtönöznie, mely legutóbb megmentette az eklatáns, a szégyenteljes, a csúfos bukástól. Az önérzetes grófot ez a múltkori siker felbátorította s most, hogy küszöbön áll a delegációk ülésszaka, ismét rögtönzéssel próbálkozik, mert azt hiszi, hogy e kisded játékot ad infinitum lehet űzni. A nemes, az önérzetes, a ravasz gróf — csalódik. Csalódik, bár minden jel arra mutat, hogy a Ballhausplatzon további és tartós maradásra kíván berendezkedni. E célból elsősorban viszszahivatja Konstantinápolyból gróf Galicet , helyébe az egyedüli posszibilis külügyminiszterjelöltet, őrgróf Pallavicini Jánost nevezteti ki, nehogy e férfiú, ki derék magyar hazafi, az önérzetes gróf pozícióját, — bár akaratán kívül is —■ veszélyeztethesse s hogy ezután Agenor urbi et őrbe hirdethesse, hogy maradnia kell, mert nem akad alkalmas utód. Ezért ejti el, a sauve qui peut elvénél fogva, bizalmának letéteményesét, a félig magyar nevű Mérey Kajetánt, kinek számára pedig régen tartogatta a konstantinápolyi nagyköveti állást. Közben ráijeszt a monarchia „törzs“-eire, hogy utóda az algezirászi világsiker főhőse, gróf Welsersheimb lesz. Hátha a törzsek úgy vélekednek, hogy Goluchowski vagy Welsersheimbein Teufel. Egy ördög. Hátha ebből maradása hasznot lát? Mert hát ravasz ember ez az Agenor. Hogy a magyar törzsnek is kedvezzen, már régen lankadatlanul munkálkodik azon, hogy mentül nagyobb számmal foglaljanak helyet a külügyi szolgálatban törzsünkbeliek. S hogy milyen sikerrel dolgozik ezen, egy kis sia-ellenkezőleg! Hanem az anyja dobta ki, mert mikor jegyben járt, egyetlen gyermeke majdnem elvétette magát a jövendőbeli mostohapapájával ... A dolog nem is az ő talentumán múlt, hanem a mamája óvatoságán. így került Erzsi Pestre, de ezt, persze, senki sem tudta, Törökné sem. — Hiába, — mondta sóhajtva, — csak szerencsétlen leány lehet az, akinek nincs jó édesanyja . .. Németh bólintott és mély részvéttel nézett Erzsire. Közben úgy találta, hogy a leánynak nagyon szép szeme van és tele van valami fátyolozott, rejtett szomorúsággal. Most különben igazán elszomorodott Erzsi, mert úgy találta, hogy alighanem hiába jött. Ezek ketten már értették egymást. Különösen a leányon látszott meg a ragaszkodó, hűséges érzés: a mosolygós, barna szemét nem bírta levenni a fiatalember arcáról és a feje önkéntelen megrezdüléssel követte a szerelmese minden mozdulatát. Néha találkozott a tekintetük: ilyenkor mind a ketten elmosolyodtak és elpirultak egy kissé. Erzsit a méreg ette, de azért szelíden mosolygott. A rendes taktikájához folyamodott, kissé oldalt ült le tőlük és hallgatott. Eleinte észre sem vették a hallgatását, később Németh megpróbálta belevonni a beszélgetésbe, végül pedig egészen lekötötte a figyelmét, ingatta, dühössé tette a leány hallgatagsága. Neki, aki olyan jó társalgó hírében áll, ne sérülne ezt a szép, szomorú leányt beszédessé tenni? — Nem vagy mindig ilyen csöndes, Erzsi, — mondta Dóra, aki folytonosan fecsegett az ő vidám, őszinte, kissé hangos modorában. —• Untatunk, ugye? Erzsi gyors, lopott pillantást vetett NéUgy-e bár, nagyságos asszony? Már csak azért is, mert nekem nagyon nagy örömet szerezne vele. Törökné kissé dühös lett. Világéleteiben jó és szíves asszony volt, de leányos mamától azt kívánni, hogy másnak a leányát is báloztassa, ez nagyon próbára teszi a felebaráti szeretetet. A következő percben azonban már megbánta, a szegény Erzsivel szemben való szűkkeblűségét és — bár meglehetősen meggyőződés nélkül, — azt felelte: — Nagyon szívesen teszem, jól tudod, Erzsikém. Erzsi elragadtatva csókolt kezet a néninek, szomorú szemében pedig az örömnek egy sugara villant föl. Németh észrevette és jóleső diadalérzet fogta el: — Ez a legszebb jutalmam, — gondolta elégedetten. Aztán Dórára nézett s a férfiak szokott módján, akik ilyen dolgokban soha sem látnak túl az orruk hegyénél, egész természetesnek talált volna egy meleg, elismerő pillantást. Dóra azonban krétafehér lett, az ajka vonaglott és a szemle elkerülte a fiatalember tekintetét. Az a gondolat, hogy az ő Tamásának örömet szerezhet, ha egy másik leánynyal találkozik a bálon, úgy érte, mintha éles kést forgattak volna meg a szívében. Szinte alig várta már, hogy kisírhassa magát és nem volt elég esze hozzá, hogy azért nyájasan mosolyogjon . . . Pedig akkor nem azt gondolta volna a fiatalember, ami igaz, hogy milyen ügyes leány, hanem ezt: — Milyen jó szíve van. Milyen édes! így pedig elsötétült arccal mondta magában: — Irigykedik. Ő is. Milyen közönséges! Erzsi szintén Dórára tekintett, aztán pedig