Pesti Hírlap, 1907. február (29. évfolyam, 28-51. szám)
1907-02-01 / 28. szám
2 PESTI HÍRLAP, 1907. február 1., péntek. másokban, úgy törvényben egyáltalán nem gyökerező mellékcíme „az uralkodóház minisztere“ is) s a monarchia két állama közt a szolgálati viszony meg van állapítva s annak módosítása eféle belkezelési intézkedéssel nem módosítható. Hiszen a monarchia közös politikáját a két állam törvényhozása van hivatva vezetni, irányítani a maga kiküldött parlamenti bizottságai, a delegációk révén. Mindkét állam kormányának beleszólási joga a monarchikus érdekű dolgokba törvényben van biztosítva. Ezen túl belsőbb, közvetlenebb viszonylatba a közös minisztériumokkal nem léphetünk, hacsak állami különállásunk még meglévő praerogativáiba nem akarunk újabb, bármily csekélységnek látszó, csorbát ejteni. Igenis van hozzá jussunk, bár volna akaratunk és tehetségünk is, hogy a közös minisztériumokban a minisztertől kezdve a portásig, a személyi létszámot illetőleg megtartassák, illetve létesíttessék a quotától független, teljes paritás. Hogy valami sok hasznunk, örömünk lenne-e belőle, az más kérdés. Sajnos, az eddig szerzett tapasztalatok, igen kevés kivétellel, azt bizonyítják, hogy a bécsi levegő nem valami túlságosan kedvező a magyarságra. Valamikor régen legalább a magyar királyi nemes gárda volt nemcsak üde magyar oázis a császárváros német-cseh sivatagában, hanem egyenest kútforrása a nemzeti irodalom renaissanceának. Ma a bécsi magyarság s a hivatalos bécsi magyarság épen túlzott alkalmazkodási készségénél fogva alig is játszik szerepet Bécs világvárosi életében és semmikép se büszke végvára nemzetünknek. Ezt az elhanyagolt, osztrák ravaszsággal tőlünk elzárt pozíciót vissza s illetve meghódítani, természetes, törvényes jogunk alapján elfoglalni s erőteljesen betölteni olyan feladat, melynek szükséges voltát és a legközelebbi múlt eseményeinek egyes, botrányos epizódjai igazolják. Ezt a feladatot vegye rátermett, hatalmas vállaira a Wekerle-kormány. Ezt sürgesse a magyar képviselőház s legelső sorban a nagy függetlenségi párt. Ellenben m. k. referendáriusokra, vagy épen a velük járó udvari ágensekre se kedvünk, se szükségünk nincs. — Aranyos volt a süvege, — folytatta a leány. Majd a kezét az ég felé tárta s csodálkozással kiáltott föl: — Hát amikor a hegyre mentünk, nagy énekelve, a csodatevő szűzhöz, a sok selyem zászló, hogy libegett! Hirtelen odafordult egy nvagy kendőbe kötött batyun kucorgó öregasszonyhoz: — Igaz, Ágnes néném, hogy a szent szűznek néha megered a könnye? — Szinigazság — felelte az öregasszony. A szeme parazsa egy kicsit fellobbant, amint hozzátoldta: — Magam láttam egyszer lánykoromban. Barázdát szántott a szent harmat hófehér rokolyáján. — A bűnösöket siratja — hallatszott egy hang. Erre mindnyájan elhallgattak. A komp lassan szántotta a vizet. A nap még rájuk tűzött, de a tányéra már a pirosló parti hegyeket érintette. A viz halk, lágy csobogással verődött a komp oldalához. — Én meggyóntam — törte meg a pillanatnyi csendet a leány s a lábával dobogott a komp fenekén. — Én is meggyóntam — szólt lassan az öregasszony. A fiatal asszony közéjük dugta a fejét. Dicsekedve mondta: — Én ezüst szivet is adtam a Szent Szűznek! — Mennyi pénz hullott a templomi perselybe — beszélt újra csodálkozó hangon a fiatal leány. A szoknyáját térdig felrántotta s a kék harisnyáját igazgatta. — Még forintok is, egy öreg ember meg egy aranyat is tett bele. Színültig megtelt a lába, tudom. — A Szent Szűz örömére — toldta hozzá az öreg asszony. — Mennyi jó keresztény, mennyi hivő lélek! Azt hittem, meghalok, amikor a kis Jézust csókolgattuk, úgy nyomogattak. — Én is megcsókoltam az aranyos lábát — kiáltott a leány. — Milyen szép Jézus volt. A keresztfája tele volt karbunkulussal. Azután álditatosan mosolygott, összetette a kezét, szelíden, életörömmel vetette a tekintetét az ég felé, amint szerelmes hangon felkiáltott: — Oh, szent Jézus, drága Jézus!. A komp fölött, az alkonyodó ég rózsaszín hullámaiban néhány fehér sirály vitorlázott. A komp szélén kucorgó keresztes ember arcán mosoly ömlött végig, odafordult az aszszonynéphez: — Édes lelkeim, jó báránykáim, nem adnának egy kis tiszta vásznat, hogy újra bekötözzem a sebes lábamat? — Patyolat vásznat, úgy-e? — kiáltotta felé a leány gúnyosan s a többi felé nevetett. Az ember megrettenve nézett rájuk, siránkozva mondta: — Az asszonyoknál mindig kerül egy kis rongyocska. Nagyon fáj a lábam, még valami rossz seb lesz belőle. A fiatal asszony elfordult, csak a vállán keresztül kiáltotta: — Talán az ingám hasogassam szét? Erre valamennyi felnevetett. A leány hajlongott a nevetéstől s nagyokat csapott tenyerével a térdére. A keresztes ember riadtan, bátortalanul nézett kröül. A munkás hozzálépett. Tiszta kendőt nyomott a kezébe. Lassan mondta neki: — Kösse be ezzel. A keresztes ember bámulva, szó nélkül nyúlt a kendő után. A munkás részvéttel mérte végig: — Éhes is, ugy-e? S már is lehajolt a táskája fölé, kotorászott benne, kenyeret, sült húst vett ki belőle s odanyujtotta az embernek. De ez alig fogott neki az evésnek, egyszerre csak egyetbillent a fakereszt a komp szélén s beleesett a vízbe. A keresztesi ember hirtelen felugrott, torkaszakadtából kiáltotta: — A keresztem, a keresztem, az én szent keresztem, a drága kis Jézuskám! Ide-oda futkosott a kompon s könyörögni kezdett: — Keresztény felebarátaim, jó emberek, a keresztem! A vízbe esett a keresztem! — Ugyan mit óbégat? Hát faragjon másikat! —■ kiáltotta felé egy napsütötte arcú ember. A kereszt már egy méternyire elmaradt a komptól. Meg-megfordult, s a fa Jézus idomtalan kis teste hol le, hol felmerült az ezüstös vízben. — Emberek! Atyámfiai! Állítsák meg a kompot! — siránkozott tovább az ember, a nyakát előrenyujtotta, a szemet kimeresztette s a kezét tördelte. — Hallgassák meg ezt az embert — szólt az egyik evezőshöz a munkás. — Hogy is ne! Egyéb bajunk nincs! — felelt ez vissza. — A Jézuskám, a drága szent Jézuskám! — kiáltozott a komp szélén az ember. — Látják, hogy milyen kedves neki — fordult az emberekhez. Majd a komp közepén csoportosuló, vihogó alakok felé fordult s szikrázott a szeme, amint odamutatott a víz tetején táncoló kereszt felé: — Ez is Krisztus, csakhogy nincs aranyból, ez is csak olyan, mint a többi! Ez a szegény ember is csak azt az Istent dicséri, mint a pap a templomban! Van ez neki olyan kedves, mint azoknak, az arany Krisztusi Országgyűlés. I. A képviselőház csütörtöki, ülése iránt rendkívül nagy volt az érdeklődés úgy a képviselők, mint a nagyközönség részéről. Az egész éjjel tartó havazás félméteres hóval lepte be az országház környékét, kocsival is csak nehezen lehetett odajutni, gyalog pedig valósággal a nyaktörés veszélye fenyegette az embert. Mindezen bajok dacára már jóval az ülés kezdete előtt zsúfolásig tömve voltak a karzatok s a bejártaknál papir-táblák hirdették, hogy minden jegy elfogyott. Szóval táblás ház volt, akár csak Fedák Sári fellépteinél. A képviselők is nagyon szorgalmasoknak bizonyultak ma. Minden épkézláb ember ott volt már fél tíz órakor és élénken találgatta és vitatta, a folyosókon a történendőket és izgatott kíváncsisággal készült a funerátori munkára. Úgy nagy általánosságban bizonyos meghatottság is észlelhető volt az embereken. Talán szükségtelen ezek után külön jeleznünk, hogy a szokatlan érdeklődésnek Polónyi Géza igazságügyminiszter napirend előtt való felszólalása, lemondásának bejelentése és búcsúztatása volt az oka. Hogy ez az aktus milyen komoly ünnepélyességgel ment végbe, azt lapunk más helyén mondjuk el. A jelenlevők e rendkívüli számon kívül egy igen mozgalmas, minden részében érdekes, a ritkábbak közé tartozó ülésnek voltak tanúi, amelynek lefolyásáról bő részletességgel számolunk be. Változatos műsor volt és szó volt mindazon dolgokról, amelyek a politikai életet ez idő szerint uralják. Az ülés elején mindjárt a nemzetiségi kérdést mutatták be annak hivatott képviselői, Juriga Nándor tót nemzetiségi, aki a magyar állameszme ellen való izgatásaiért rövidesen ahűvösre kerül s aki élő bizonyságaként állott ma a Ház színe előtt annak, hogy a mostani kormányzat mennyire üldözi a nép megrontóit. Ha ez az üldözési vád igaz volna, Juriga nem intézhetett volna ma újabb támadást a magyarság és a törvényes rend ellen és nem szíthatta volna innen a parlamentből kifele a gyűlölködés szikráját. Handabandázásai alatt a bíróságok pártatlanságát is megtámadta s a népnek a bíróságokba vetett hitét igyekezett megrendíteni, de rajtavesztett, mert az elnök többszöri rendreutasítás után megvonta tőle a szót. Méltó partnere volt Jurigának az oláh nemzetiségi Vajda Sándor, aki újra és megint a belügyminiszternek anno dacumal elmondott beszédével polemizált és puffogó frázisokkal akart pálcát törni a kormányzat felett. Szünet után személyes kérdéseket intéztek el Hock János és Vajda Sándor és erős kifejezéseik miatt elnöki rendreutasítások is voltak. Majd Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszter beszélt a függetlenségi párt zajos helyeslése és tapsai között. Előbb a nemzetiségiek támadásait verte vissza, aztán Farkasházy Zsigmondnak és gróf Batthyány Tivadarnak a kereskedelmi kormányzat és az államvasutak, valamint annak igazgatósága ellen való támadásaira válaszolt. Most meg a félreértettek: Farkasházy Zsigmond és gróf Batthyány Tivadar siettek szavaikat helyreigazítani. Végül jött a legérdekesebb része az ülésnek: Wekerle Sándor miniszterelnök válasza a vita során elhangzott beszédekre. A nemzetiségiekkel úgy mentiben elbánt és egyetlen kijelentésével pőrére vetkőztette őket. — Legjobb meggyőződésem mellett mondhatom — úgymond — hogy a t. képviselő urak egyetlen egy új érvet nem hoztak fel álláspontjuk igazolása mellett . . . Nemzetiségi sérelmekről és elnyomatásról itt szó sem lehet. És aztán gyors egymásutánban alaposan elverte nemzetiségeink politikáján a port. Finom szarkazmussal, erős elmeéllel törte össze demagógiájuk összes mentsvárait és mint a helyzetnek teljesen az ura, végzett velük utolsó mondatában: — Számuktól nem félek, erkölcsi súlyuktól nem tartok! Azok a kérdések pedig, amikről, a nemzetiségiekkel foglalkozván, figyelemreméltó nyilatkozatokat tett: a közélet és a kormányzat tisztasága, a sajtószabadság és a választói jog reformja voltak. Beszéde második részében még veszedelmesebb ellenfélnek bizonyult s ezt különösen Farkasházy Zsigmondnak kellett tapasztalnia, aki a nagy finánc-zsenit azzal támadta meg, hogy költségvetési előirányzata irreális. Nagy tudásával és ecyéni súlyával erre ugy szétszedte We