Pesti Hírlap, 1907. március (29. évfolyam, 52-78. szám)

1907-03-01 / 52. szám

Felejtik, el, annyi mindent felejtenek, hogy szinte már nem is csodálatos, hogy egész vitájuk a magyar parlamentarizmus egy szé­gyenletes maga­ megfelejtkezése lett. Szerencsére hát a végén egynémely ve­zetők, az igazi vezérek távollétében, még ide­jén a jobbik eszükhöz kaptak s ad hoc paktum formáján összekovácsoltak egy olyan expe­­dienst, amely senkit sem elégíthet ugyan ki teljesen, mely azonban mégis letöri a hegyét a túlszúróssá vált kényes problémának. A kormány szabadon mérlegelheti ezen parlamenti utasítás értelmében az OMGE kér­vényében felhozottakat. Amik abban helyesek, okosak és méltányosak, megszivelheti, kell is, hogy megszívlelje. Ellenben, ami túlkapás, tes­tetlen rémlátás, mosolyogva vagy boszankodva napirendre térhet fölötte. Bizonyára így is fog cselekedni s ebben a helyes elintézési formában az egész affaire nem fogja túllépni a tárgyi tartalmának megfelelő közéleti jelentőséget, t. i. egy, szokatlanul hosszú időn át szét nem pattant szappanbubo­rékot. A fájdalmas sajgással megérintett nagy és mély kérdések pedig megmaradnak tovább is kérdéseknek, amelyek még nem értek meg az igazi, a végleges feleletre. Egykor, nyilván hamarább, mint sokan hiszik, ennek a feleletnek az ideje is el fog ér­kezni. Nem az OMGE hozza meg, se nem azok a „feudális gúnyok“, akik smokingban és gatyá­san junkerkednek a magyar fórumon, hanem az események történeti egymásutánja, szociális és gazdasági átalakulások világáramlata, melynek nyomása alól se a magyar munkás­­nép, se a “ gazdatársadalom“, se a törvényho­zás ki nem vonhatja magát. Úgy tetszik, maga a vita végén felszólalt belügyminiszter is azon a belső állásponton volt, hogy ezekre a verebekre nem szükség ágyúval lövöldözni. Tartunk tőle, hogy ezen nagy óvatossá­gában gróf Andrássy Gyula mégis elvétette a kellő mértéket. A golyótól való vonakodásában szinte­ szinte vaktöltéssel lőtt vissza. Azok a módok és eszközök, melyeket a munkás-izgatásokkal, a kivándorlás rettentő gazemberek elvacsorázták, elitták, elasszonyoz­­ták a pénzemet. És meg­bújtam a könyveiket, száraz papirost faltam nedves csókok helyett. Ökör voltam, egy nagy, csodálatosan, hülyén, fantasztikusan, apokaliptikusan félelmetes ökör. Néha azért még mindig gyönyörködött a könyveiben. Ha arra gondolt, hogy a 3. számú szekrény „Curiosa“ jelzésű alosztályában C. 62. szám alatt ott pompázik D. R. P. F. mesternek, a titokzatos és hírneves névtelennek „Oxmnipo­­tentia Diaboli“ című nagybecsű manuskrip­­tuma, amely soha sehol meg nem jelent és meg nem fog jelenni,­­ akkor sok mindent megbo­csátott a lipcsei Steinwendernek és a brüsszeli Fauconnak. De a házmesterleány fölkacagott az emeletre és ez a kacagás olyan követelőn kopog­tatott az ablakon, hogy Teofrasztusz mester legjobban szerette volna az összes ajtókat ki­nyitni és úgy várni a házmesterleányt. Óh, ha igazán olyan gazdag lett volna, mint a házban képzelték! Akkor nem habozott volna, hogy minden pénzét odarakja a házmes­terleány kékharisnyás lába elé. Igen, Teofrasz­tusz mester észrevette, hogy a házmesterleány­nak kék harisnyája van, sőt észrevette azt is, hogy ezen a kék harisnyán egy piros nyíl hú­zódik fölfelé és vész el a szoknyák rejtelmeiben. De nem volt gazdag. Most már szegény volt, most már nem volt semmi pénze, mert a könyvek beitták, fölszippantották minden va­gyonát. Most már valami kegydíj-féléből elége­tett, nyolcvan- vagy kilencven maravédiból, amelyet minden hónap elsején fölvett. Ebből sem kellett neki sok az életre, a többin megint csak könyveket vásárolt, problémájával szemben fölvetett, mint a maga belügyi kormányzatának irányadóit és foga­natosítóit, részint merőben tévesek, részint pe­dig a gyöngeségig gyöngédek. A munkás-agitációnak rosszakaratú, ká­ros, veszedelmes fajtája ellen nem elég alap­­szabály-konfiskálással, társadalmi szelíd nyo­mással élni. Viszont a kivándorlás nemzeti vérvesztését nem lehet megakasztani pusztán határrendészeti intézkedésekkel. A munkásmilliók exisztenciájának világ­kérdése im­már nem oldható meg az egyoldalú őstermelés hagyományos keretei között. Nem vándorol ki a munkás magyar, ha itthon is emberi módra meg tud élni a maga becsületes, verejtékes munkája után. Ennek pedig a civilizáció mai állapotá­ban az az egyetlen módja, hogy a többé ki nem elégítő primitív földmunkáról a nagy töme­geknek át­ kell helyezkedniük az ipari mun­kára. A magyar föld biztonságának, egészsé­ges, normális életrendjének legértékesebb ke­zessége a magyar ipar. Tehát ne állami protekciót instáljon az OMGE s az ő parlamenti bajvívói, hanem a külön vámterületet. PESTI HÍRLAP 1907. március 1., péntek. Országgyűlés. I. létére reakciós húrokat pendített meg s ámbár a veszedelmes és elmaradt eszmék között n­agy óvatossággal mozgott, mondhatni: tojás-táncot járt, a radikális elemeket mégis meglehetősen maga ellen ingerelte, úgy­hogy az utána szóló Bozóky Árpádnak, de különösen Holló Lajos­nak, derekas munkájába került enyhíteni az el­hangzott kijelentéseken és tisztázni a függet­lenségi pártról alkotott téves képet és felfogást. Holló Lajos főképen annak a kimutatására tö­rekedett, hogy egyesek maradi álláspontja miatt nem lehet az egész pártot elítélni. A párt túl­nyomó többségének egyezik a véleménye abban, hogy az olyan nagy nemzeti jogokat, mint amilyenek a gyülekezési-, egyesülési- és sajtó­­szabadság­t nem szabad korlátozni. Az ilyen­féle korlátozáshoz a függetlenségi párt soha­sem nyújthat semmiféle segítséget. liberális szellemben beszélt gróf Dessewffy Emil alkot­mánypárti képviselő is és az így keletkezett hangulat közepette kissé érthetetlen volt, hogy még ezek után is akadtak egyesek, akik újra és megint kisebb-nagyobb erővel, már ahogy bírták szuszszal, megfújták a reakcionárius trombitát. így aztán a helyzet annyira kiélesedett, hogy a függetlenségi párt vezetői rögtönzött­ pártértekezletet hívtak össze, amelyen az ellen­téteket valamennyire kiegyenlítették s paktu­mot hoztak létre, amely szerint Zakariás Já­nos minapi indítványát fogadják el az O. M. G. E. kérvénye tárgyában, mint középúton levőt. Ez az indítvány így szól: A képviselőház a kérvényben érintett kér­dések törvényhozási tárgyalását és szabályozását sürgősnek tartja és a kérvényeket tartalmak mérlegelése céljából a kormány figyelmébe ajánlja. Az indítványhoz az alkotmánypárt is hozzájárult, amit Em­ődy József jelentett be a Háznak, jelezvén egyúttal, hogy az O. M. G. E. azon tagjai nevében is szól, akik vele együtt a parlamentben helyet foglalnak. A két minisz­ter, akinek tárcáját leginkább érinti a kér­vény, szintén nyilatkozott s így, mire az indít­vány fölött való szavazásra kerül a sor, már köztudomású lesz az is, hogy a kormány meny­nyire mérlegeli a kérvényben felhozott bajokat és kívánságokat és mit szándékozik tenni azok orvoslására és kielégítésére. Günther Antal igazságügyminisztert a sajtó­kérdés érdekelte s erre nézve nyilatkozott folytonos tetszés és helyeslés mellett. Az es­­küdtbíróságot — úgymond — legkevésbbé a sajtó útján elkövetett esetekben lehet eliminálni- Politikai tekintetben is ragaszkodni kell hozzá. A sajtószabadságot pedig esküdtbíróság nélkül el sem tudja képzelni. Az esküdtbíróság orga­nizmusában van a baj, amivel már a kormány is foglalkozott s a következő vezéreszmékben ál-Jelentős napja volt csütörtökön a Ház­nak. Az utóbbi időben lábrakapott reakciós áramlat ellen folyt erős harc, amely az ülés vé­gén Günther Antal igazságügyminiszter és gróf Andrássy Gyula belügyminiszter nagyszabású, minden részletében a legliberálisabb szellemben­­ tartott beszéde folytán a maradiság teljes leve­­­­retésével végződött. Az érdeklődés kielégítő volt,­­ bárha a legtöbb embert nem annyira a sző­nyegen levő tárgy hozta be a parlamentbe, mint inkább a bécsi hírek iránt való kíváncsisága. A vitából kitetszett, hogy végre a függetlenségi párt is kezdi belátni, hogy neki nem hivatása a reakciónak szolgálatába szegődni, mert ezzel saját létalapját veti kockára és hagyományait tagadja meg. Sajnos, hogy ez nem mondható el a párt egészére, mert mai szónokai közül is megfeledkeztek néhányan erről az irányelvről. Az ülés lefolyásáról bő részletességgel be­számolunk s itt csak egy pár jelentősebb moz­zanatot kapunk ki az érdekes tanácskozásból. Az első szónok, Nagy Emil, függetlenségi ember Egy éjjel megjelent neki az ördög. Sza­kasztott olyan volt, ahogy a föntnevezett D. R. P. F. mester „Omnipotentia Diaboli“ című ma­­nuskriptumában lerajzolta. Ráült Teofrasztusz mester mellére és bemondta neki a követke­zőket: — Te marhák királya! Te szomorú sza­már, te bivalyok bivalya! Mit okoskodol még tovább? Hiszen majd meghalsz azért a kis szem­telenért, a kékharisnyás lábáért meg a piros nyílért, amely elvész a szoknyák rejtelmeiben. Pénz kell? Hát szerezz pénzt! Ott van az az ostoba nagy könyvtár, amelybe ezreket és százezreket öltél bele. Minek az neked? Minek neked most már a könyv, most, amikor végre rájöttél arra, hogy az egyetlen igazi bölcseség­­hez semmiféle könyvnek nincs köze. Add el a könyvtáradat, add el ezt a sok haszontalan lim-lom­ot. Hadd őrüljön bele más, most, ami­kor te már kijózanodtál belőle. A penészes pa­pirosokért megint csengő aranyakat fogsz kap­ni. Ha csak a felét, a negyedrészét szerzed visz­­sza annak, amit elvertél, akkor is úri módon megélsz belőle . . . Ezek után Teofrasztusz mester fölébredt. Fölült az ágyban, gyertyát gyújtott és kereste az ördögöt. De az ördög nem volt sehol. Csak a sok könyv volt körülötte, jobbra, balra, a feje fölött, még az ágya alatt is. És ezeket most ő el­adja? Régi cimboráit, hű barátait, unikumait, elzevirjeit elkótyavetyélje? Az első pillanatban lehetetlennek vélte a dolgot. De reggelre már megbarátkozott az ötlettel. — Az ördögnek igaza van, — szólt Teo­­frasztus mester, — de mennyire igaza van! Ha csak harmincezer maravédit is kapok e könyve­kért, akkor is finoman megélünk belőle ér és ifjú hitvesem. Ezzel elrohant hazulról. A lépcsőházban m­egint találkozott a házmesterleánynyal. —­ Ma délben ... ma délben ... — mond­ta Teofrasztusz zavarodottan, de boldogan. — Mi lesz ma délben? — kíváncsiskodott a leány és odasimult hozzá, csak úgy véletlenül, de szándékosan. Teofrasztusz nem is felelt, csak rohant tovább. Egyenesen Vipera doktorhoz, a híres könyvuzsoráshoz, rohant, akinek már régen fájt a foga Teofrasztusz mester könyvtárára. Vipera doktor eleinte el sem akarta hinni, hogy a dolog komoly. Hogy Teofrasztusz mes­ter eladja a könyvtárát! Az lehetetlen! És ag­gódó részvéttel figyelte a mester arcvonásait, mintha azt kémlelné, nem örült-e meg hirtelen a szánalomraméltó öreg könyv­ember? Azonban a mester ragaszkodott ahoz, hogy eladja a könyveit. És Vipera doktor most már komolyan és véresen alkudozni kezdett vele, a két vén ember kiabált, lármázott, sírt, esküdözött, cibálta és pofozta egymást. Végül megegyeztek harminckétezer maravédiben, ame­lyet Vipera doktor rögtön ki is fizetett, attól való félelmében, hogy Teofrasztusz mester megbán­hatná e könnyelmű elhatározását. Dehogy bánta meg, dehogy­ bánta meg. Boldogan sietett hazafelé a sok pénzzel. Épen csak egy pillanatra, egy másodpercre állt meg Éliás zsidó boltja előtt. Éliás zsidó egy Hollan­­diából bevándorolt antiquárius volt, aki Teo-

Next