Pesti Hírlap, 1907. március (29. évfolyam, 52-78. szám)
1907-03-01 / 52. szám
Felejtik, el, annyi mindent felejtenek, hogy szinte már nem is csodálatos, hogy egész vitájuk a magyar parlamentarizmus egy szégyenletes maga megfelejtkezése lett. Szerencsére hát a végén egynémely vezetők, az igazi vezérek távollétében, még idején a jobbik eszükhöz kaptak s ad hoc paktum formáján összekovácsoltak egy olyan expedienst, amely senkit sem elégíthet ugyan ki teljesen, mely azonban mégis letöri a hegyét a túlszúróssá vált kényes problémának. A kormány szabadon mérlegelheti ezen parlamenti utasítás értelmében az OMGE kérvényében felhozottakat. Amik abban helyesek, okosak és méltányosak, megszivelheti, kell is, hogy megszívlelje. Ellenben, ami túlkapás, testetlen rémlátás, mosolyogva vagy boszankodva napirendre térhet fölötte. Bizonyára így is fog cselekedni s ebben a helyes elintézési formában az egész affaire nem fogja túllépni a tárgyi tartalmának megfelelő közéleti jelentőséget, t. i. egy, szokatlanul hosszú időn át szét nem pattant szappanbuborékot. A fájdalmas sajgással megérintett nagy és mély kérdések pedig megmaradnak tovább is kérdéseknek, amelyek még nem értek meg az igazi, a végleges feleletre. Egykor, nyilván hamarább, mint sokan hiszik, ennek a feleletnek az ideje is el fog érkezni. Nem az OMGE hozza meg, se nem azok a „feudális gúnyok“, akik smokingban és gatyásan junkerkednek a magyar fórumon, hanem az események történeti egymásutánja, szociális és gazdasági átalakulások világáramlata, melynek nyomása alól se a magyar munkásnép, se a “ gazdatársadalom“, se a törvényhozás ki nem vonhatja magát. Úgy tetszik, maga a vita végén felszólalt belügyminiszter is azon a belső állásponton volt, hogy ezekre a verebekre nem szükség ágyúval lövöldözni. Tartunk tőle, hogy ezen nagy óvatosságában gróf Andrássy Gyula mégis elvétette a kellő mértéket. A golyótól való vonakodásában szinte szinte vaktöltéssel lőtt vissza. Azok a módok és eszközök, melyeket a munkás-izgatásokkal, a kivándorlás rettentő gazemberek elvacsorázták, elitták, elasszonyozták a pénzemet. És megbújtam a könyveiket, száraz papirost faltam nedves csókok helyett. Ökör voltam, egy nagy, csodálatosan, hülyén, fantasztikusan, apokaliptikusan félelmetes ökör. Néha azért még mindig gyönyörködött a könyveiben. Ha arra gondolt, hogy a 3. számú szekrény „Curiosa“ jelzésű alosztályában C. 62. szám alatt ott pompázik D. R. P. F. mesternek, a titokzatos és hírneves névtelennek „Oxmnipotentia Diaboli“ című nagybecsű manuskriptuma, amely soha sehol meg nem jelent és meg nem fog jelenni, akkor sok mindent megbocsátott a lipcsei Steinwendernek és a brüsszeli Fauconnak. De a házmesterleány fölkacagott az emeletre és ez a kacagás olyan követelőn kopogtatott az ablakon, hogy Teofrasztusz mester legjobban szerette volna az összes ajtókat kinyitni és úgy várni a házmesterleányt. Óh, ha igazán olyan gazdag lett volna, mint a házban képzelték! Akkor nem habozott volna, hogy minden pénzét odarakja a házmesterleány kékharisnyás lába elé. Igen, Teofrasztusz mester észrevette, hogy a házmesterleánynak kék harisnyája van, sőt észrevette azt is, hogy ezen a kék harisnyán egy piros nyíl húzódik fölfelé és vész el a szoknyák rejtelmeiben. De nem volt gazdag. Most már szegény volt, most már nem volt semmi pénze, mert a könyvek beitták, fölszippantották minden vagyonát. Most már valami kegydíj-féléből elégetett, nyolcvan- vagy kilencven maravédiból, amelyet minden hónap elsején fölvett. Ebből sem kellett neki sok az életre, a többin megint csak könyveket vásárolt, problémájával szemben fölvetett, mint a maga belügyi kormányzatának irányadóit és foganatosítóit, részint merőben tévesek, részint pedig a gyöngeségig gyöngédek. A munkás-agitációnak rosszakaratú, káros, veszedelmes fajtája ellen nem elég alapszabály-konfiskálással, társadalmi szelíd nyomással élni. Viszont a kivándorlás nemzeti vérvesztését nem lehet megakasztani pusztán határrendészeti intézkedésekkel. A munkásmilliók exisztenciájának világkérdése immár nem oldható meg az egyoldalú őstermelés hagyományos keretei között. Nem vándorol ki a munkás magyar, ha itthon is emberi módra meg tud élni a maga becsületes, verejtékes munkája után. Ennek pedig a civilizáció mai állapotában az az egyetlen módja, hogy a többé ki nem elégítő primitív földmunkáról a nagy tömegeknek át kell helyezkedniük az ipari munkára. A magyar föld biztonságának, egészséges, normális életrendjének legértékesebb kezessége a magyar ipar. Tehát ne állami protekciót instáljon az OMGE s az ő parlamenti bajvívói, hanem a külön vámterületet. PESTI HÍRLAP 1907. március 1., péntek. Országgyűlés. I. létére reakciós húrokat pendített meg s ámbár a veszedelmes és elmaradt eszmék között nagy óvatossággal mozgott, mondhatni: tojás-táncot járt, a radikális elemeket mégis meglehetősen maga ellen ingerelte, úgyhogy az utána szóló Bozóky Árpádnak, de különösen Holló Lajosnak, derekas munkájába került enyhíteni az elhangzott kijelentéseken és tisztázni a függetlenségi pártról alkotott téves képet és felfogást. Holló Lajos főképen annak a kimutatására törekedett, hogy egyesek maradi álláspontja miatt nem lehet az egész pártot elítélni. A párt túlnyomó többségének egyezik a véleménye abban, hogy az olyan nagy nemzeti jogokat, mint amilyenek a gyülekezési-, egyesülési- és sajtószabadságt nem szabad korlátozni. Az ilyenféle korlátozáshoz a függetlenségi párt sohasem nyújthat semmiféle segítséget. liberális szellemben beszélt gróf Dessewffy Emil alkotmánypárti képviselő is és az így keletkezett hangulat közepette kissé érthetetlen volt, hogy még ezek után is akadtak egyesek, akik újra és megint kisebb-nagyobb erővel, már ahogy bírták szuszszal, megfújták a reakcionárius trombitát. így aztán a helyzet annyira kiélesedett, hogy a függetlenségi párt vezetői rögtönzött pártértekezletet hívtak össze, amelyen az ellentéteket valamennyire kiegyenlítették s paktumot hoztak létre, amely szerint Zakariás János minapi indítványát fogadják el az O. M. G. E. kérvénye tárgyában, mint középúton levőt. Ez az indítvány így szól: A képviselőház a kérvényben érintett kérdések törvényhozási tárgyalását és szabályozását sürgősnek tartja és a kérvényeket tartalmak mérlegelése céljából a kormány figyelmébe ajánlja. Az indítványhoz az alkotmánypárt is hozzájárult, amit Emődy József jelentett be a Háznak, jelezvén egyúttal, hogy az O. M. G. E. azon tagjai nevében is szól, akik vele együtt a parlamentben helyet foglalnak. A két miniszter, akinek tárcáját leginkább érinti a kérvény, szintén nyilatkozott s így, mire az indítvány fölött való szavazásra kerül a sor, már köztudomású lesz az is, hogy a kormány menynyire mérlegeli a kérvényben felhozott bajokat és kívánságokat és mit szándékozik tenni azok orvoslására és kielégítésére. Günther Antal igazságügyminisztert a sajtókérdés érdekelte s erre nézve nyilatkozott folytonos tetszés és helyeslés mellett. Az esküdtbíróságot — úgymond — legkevésbbé a sajtó útján elkövetett esetekben lehet eliminálni- Politikai tekintetben is ragaszkodni kell hozzá. A sajtószabadságot pedig esküdtbíróság nélkül el sem tudja képzelni. Az esküdtbíróság organizmusában van a baj, amivel már a kormány is foglalkozott s a következő vezéreszmékben ál-Jelentős napja volt csütörtökön a Háznak. Az utóbbi időben lábrakapott reakciós áramlat ellen folyt erős harc, amely az ülés végén Günther Antal igazságügyminiszter és gróf Andrássy Gyula belügyminiszter nagyszabású, minden részletében a legliberálisabb szellemben tartott beszéde folytán a maradiság teljes leveretésével végződött. Az érdeklődés kielégítő volt, bárha a legtöbb embert nem annyira a szőnyegen levő tárgy hozta be a parlamentbe, mint inkább a bécsi hírek iránt való kíváncsisága. A vitából kitetszett, hogy végre a függetlenségi párt is kezdi belátni, hogy neki nem hivatása a reakciónak szolgálatába szegődni, mert ezzel saját létalapját veti kockára és hagyományait tagadja meg. Sajnos, hogy ez nem mondható el a párt egészére, mert mai szónokai közül is megfeledkeztek néhányan erről az irányelvről. Az ülés lefolyásáról bő részletességgel beszámolunk s itt csak egy pár jelentősebb mozzanatot kapunk ki az érdekes tanácskozásból. Az első szónok, Nagy Emil, függetlenségi ember Egy éjjel megjelent neki az ördög. Szakasztott olyan volt, ahogy a föntnevezett D. R. P. F. mester „Omnipotentia Diaboli“ című manuskriptumában lerajzolta. Ráült Teofrasztusz mester mellére és bemondta neki a következőket: — Te marhák királya! Te szomorú szamár, te bivalyok bivalya! Mit okoskodol még tovább? Hiszen majd meghalsz azért a kis szemtelenért, a kékharisnyás lábáért meg a piros nyílért, amely elvész a szoknyák rejtelmeiben. Pénz kell? Hát szerezz pénzt! Ott van az az ostoba nagy könyvtár, amelybe ezreket és százezreket öltél bele. Minek az neked? Minek neked most már a könyv, most, amikor végre rájöttél arra, hogy az egyetlen igazi bölcseséghez semmiféle könyvnek nincs köze. Add el a könyvtáradat, add el ezt a sok haszontalan lim-lomot. Hadd őrüljön bele más, most, amikor te már kijózanodtál belőle. A penészes papirosokért megint csengő aranyakat fogsz kapni. Ha csak a felét, a negyedrészét szerzed viszsza annak, amit elvertél, akkor is úri módon megélsz belőle . . . Ezek után Teofrasztusz mester fölébredt. Fölült az ágyban, gyertyát gyújtott és kereste az ördögöt. De az ördög nem volt sehol. Csak a sok könyv volt körülötte, jobbra, balra, a feje fölött, még az ágya alatt is. És ezeket most ő eladja? Régi cimboráit, hű barátait, unikumait, elzevirjeit elkótyavetyélje? Az első pillanatban lehetetlennek vélte a dolgot. De reggelre már megbarátkozott az ötlettel. — Az ördögnek igaza van, — szólt Teofrasztus mester, — de mennyire igaza van! Ha csak harmincezer maravédit is kapok e könyvekért, akkor is finoman megélünk belőle ér és ifjú hitvesem. Ezzel elrohant hazulról. A lépcsőházban megint találkozott a házmesterleánynyal. — Ma délben ... ma délben ... — mondta Teofrasztusz zavarodottan, de boldogan. — Mi lesz ma délben? — kíváncsiskodott a leány és odasimult hozzá, csak úgy véletlenül, de szándékosan. Teofrasztusz nem is felelt, csak rohant tovább. Egyenesen Vipera doktorhoz, a híres könyvuzsoráshoz, rohant, akinek már régen fájt a foga Teofrasztusz mester könyvtárára. Vipera doktor eleinte el sem akarta hinni, hogy a dolog komoly. Hogy Teofrasztusz mester eladja a könyvtárát! Az lehetetlen! És aggódó részvéttel figyelte a mester arcvonásait, mintha azt kémlelné, nem örült-e meg hirtelen a szánalomraméltó öreg könyvember? Azonban a mester ragaszkodott ahoz, hogy eladja a könyveit. És Vipera doktor most már komolyan és véresen alkudozni kezdett vele, a két vén ember kiabált, lármázott, sírt, esküdözött, cibálta és pofozta egymást. Végül megegyeztek harminckétezer maravédiben, amelyet Vipera doktor rögtön ki is fizetett, attól való félelmében, hogy Teofrasztusz mester megbánhatná e könnyelmű elhatározását. Dehogy bánta meg, dehogy bánta meg. Boldogan sietett hazafelé a sok pénzzel. Épen csak egy pillanatra, egy másodpercre állt meg Éliás zsidó boltja előtt. Éliás zsidó egy Hollandiából bevándorolt antiquárius volt, aki Teo-