Pesti Hírlap, 1907. június (29. évfolyam, 130-155. szám)
1907-06-01 / 130. szám
1907. június 1., szombat. PESTI HÍRLAP A lak szabások nem vonatkoznak arra a gazdára, aki cselédjével egy lakásban él. A Ház ezekkel a módosításokkal fogadta el a szakaszt. A 30. szakasznál: Vásárhelyi Dezső, a földmivelésügyi bizottság előadója, a 2. bekezdés 2. sorába az „ellátásán és tisztántartásán“ szavak után „és a napi takarmány kikészítésén“ szavak felvételét kérte.elezőfi Vilmos indítványozta, , hogy az első bekezdés 2. sorába „saját sátoros ünnepein“ után szuraszöki be, „valamint Szent István király napján, mint nemzeti ünnepen.“ Búza Barna sttláris módosítást ajánl. A szakaszt a Vásárhelyi és a Búza Barna módosításával fogadta el a Ház. Mezőfi indítványát leszavazták. A szombati ülés napirendje. Elnök: Javasolja, hogy a Ház legközelebbi ülését szombaton d. e. 10 órakor tartsa, s ez ülés napirendje legyen az elnöki előterjesztéseken kívül az indítvány- és interpellációs könyvek felolvasása és a cselédtörvény részletes tárgyalásának folytatása. (Helyeslés.’) Az ülés d. u. 2 óra 10 perckor ért vég’t* A helyzet. „Sötét hangulat.“ A függetlenségi párt félhivatalos lapja, a Budapest, „Sötét hangulat“ címen vezércikkezik. Válsághírek szárnyalnak a levegőben. Mi már jeleztük a suttogó szóbeszédet, hogy gróf Andrássy Gyula végkép elkedvetlenedett, amiért a királynál annyi nehézségbe ütközik alkotmánybiztosító javaslatai közül már a legelső is, a közigazgatási bíróság hatáskörének kiterjesztése, amely pedig meglehetősen ártatlan egy javaslat. Regisztráltuk azt is, hogy amenynyiben a koronázási jubileumig nem jön meg az előzetes királyi jóváhagyás, akkor Andrássy lemond. Ezeket a híreket pénteken a Házban erősebben komlportálták, mint valaha, mindöszsze azzal a hozzátoldással, hogy Andrássy június 10-éig vár. Persze e hírek nagyon nyomasztóan hatnak a függetlenségi pártiakra, akik érzik azt, hogy ők nem ragaszkodhatnak, kevésbbé az alkotmánybiztosítékok megvalósításához, mint Andrássy; ha tehát a késedelmező előzetes jóváhagyás miatt a belügyminiszter lemond, akkor a függetlenségi miniszterek sem maradhatnak meg a helyükön, ha pedig mégis megmaradnak, az föltétlenül csorbát üt elvszilárdságukon. A Pester Lloyd estilapja hírt is ad már arról, hogy a függetlenségi párt vezetői közül többen fölkeresték csütörtök délelőtt lakásán Kossuth Ferencet, előadták neki aggályaikat és végül formálisan felszólaják Kossuthot, hogy amennyiben csakugyan nem akarja a király megadni előzetes jóváhagyását a javaslatokhoz, vonja le ebből ő is a következtetést és mondjon le, mielőtt mégmegrendül úgy személyes, mint politikai tekintélye. A függetlenségi képviselők nagyon behatóan iparkodtak rábeszélni Kossuthot a lemondásra, de Kossuth állítólag azt felelte, bízzák csak teljes megnyugvásai rája a döntést arra nézve, hogy ő meddig marad meg helyén és mikor távozzék onnan. — Tudni fogom, — mondotta Kossuth — hogy mikor kell állásomat elhagynom. A szembetűnően kitérő felelet, — mondja a német estilap. — nem nyugtatta meg a jelenvolt függetlenségi politikusokat, csütörtökön délután tehát újabb bizalmas megbeszélésre ültek össze. Itt aztán nagyon erős kifakadások hangzottak el a párt mostani vezetési módja ellen; hangoztatták, hogy ez az irány a függetlenségi párt biztos lejáratásához vezet. Nem lehet 48-as alapon (57-es politikát csinálni, olyan változásra van tehát szükség, mely az ügyek vezetését teljesen a függetlenségi párt égisze alá vonja. A párt programainak erős és mindenre kiterjedő gazdasági alapra kellene helyeződnie és akkor bizonyára az alkotmánypárt egy nagy része is csatlakoznék a függetlenségi párthoz. Hogy pedig az elégületlenség, amiről ez az újságközlemény is hírt ad, főkép a függetlenségi párt vezetésének mai iránya ellen fordul, az kitűnik abból, hogy gróf Batthyány Tivadar bejelentette lemondását a függetlenségi párt alelnöki állásáról és ezt, már néhány nappal ezelőtt levélben tudatta Kossuth Ferenccel, aki azonban a lemondást még nem terjesztette a párt elé. A nyugtalanító hírek közt szerepelt az is, hogy a király nem jön Budapestre el koronázási jubileumra. Ezzel szemben azonban az€ jelentik, hogy a király igenis június 7-én a fővárosba érkezik, részt fog venni 8-án az ünnepi misén s utána fogadás lesz a budai várpalotában. A végleges rendelkezések erre vonatkozóan különben hétfőn fognak történni, amikor Wekerle ismét Bécsbemegy. Ami már most a Kossuthnál járt függetlenségiekről szóló hírt illeti, arról az esti órákban félhivatalosan a következő cáfolatot adták ki: Egy német nyelvű napilap mai esti száma azt a hírt közli, hogy a tegnapi nap folyamán Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter lakásán megjelent volna,a függetlenségi párt több vezér férfia arra kérni Kossuthot, hogy abban az esetben, ha az alkotmánybiztosítékokat a kormány nem kapná meg, állásáról mondjon le. Ennek kapcsán azt a hírt is közölte, hogy, a függetlenségi párt több vezér férfia a tegnapi nap folyamán tanácskozást tartott abban az irányban, hogy a kormányt a függetlenségi pártnak kellene átvenni. Illetékes helyről felhatalmazták a Magyar Tudósítót annak kijelentésére, hogy Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter lakásán sem tegnap, sem pedig ma semmiféle megbeszélés, vagy értekezlet nem volt; a képviselők sem tegnap,, sem ma őt meg nem látogatták; sem ilyesen hasonló ügyről megbeszélés egyáltalában nem folyt és így a szóban levő közlemény teljesen alaptalan. Épen úgy nincs az illetékes köröknek semmi tudomásuk arról, hogy a függetlenségi párt körében olyan, vagy hasonló értekezlet tartatott volna, mint aminekről az említett lap megemlékezik. A valóság mindössze csak annyi, hogy a függetlenségi párt több tagja fölkérte gróf Andrássy Gyula belügyminisztert, hogy a pénteki szokásos vacsorájukon résztvenni szíveskedjék. A félhivatalos tehát cáfol. De hogy a cáfolat dacára a „sötét hangulat“ nem ok nélkül való, hogy csakugyan jelentős, komoly fordulat fenyeget és esetleges újabb harc veti előre árnyékát, az jellemző módon igazolódott be az est későbbi folyamán, azon a rendes péntek esti olyan tekintettel, mintha nem értene az egészből semmit. Majd hirtelen, mintha csak most kezdene eszmélni, valami különös, kárörvendő mosoly jelent meg az ajkán s a szoborra pillantott. A szemeiben pedig sajátságos tűz gyűlt ki, de csak egy pillanatra, mint mikor valaki a villamos körte gombját hirtelen megcsavarja s az izzásba jön, de nyomban el is alszik. Mire György visszatért, már nem árult el semmit az arca. — Hallatlan pimaszság! Mit szólsz hozzá? — kiáltott György dühösen, amint visszajött. — Fel kellene akasztani az ilyen gazembereket ! Péter a fejét csóválta. György most közelebb lépett hozzá s fürkészve vizsgálta az arcát. — De mi lett téged, az istenért! Olyan vagy, mint aki egy hét óta nem evett. Beteg vagy? Péter félrefordította a fejét. Zavartan mosolygott. — Dehogy! — No, pedig egészen úgy nézel ki. Maszerettem volna veled ebédelni. Hol voltál? Egyáltalában nem értem, hol mászkálsz mindig! Sarkon fordult s odament a szoborhoz. .Végighordozta rajta a tekintetét s egyszerre kiderült az arca. — Estére tarts velem a Wampeticsbe — mondta ismét Péter felé fordulva.— Iszunk egy kis áldomást. Ámbátor nem jó előre inni a medve bőrére! Halkan és jóízűen fölnevetett. — Hanem te — folytatta némi gondolkodás után — fuvarosról kellene gondoskodni. Jó volna, ha elmennél Bodolaihoz. — Bodolaihoz? Mikor? — Holnap. Holnap is ráér. Holnap reggel. — Holnap? — kérdezte Péter s egy pillanatig hallgatott. Majd hirtelen, mintha eszébe villant volna valami, így folytatta: — Jó lenne még ma este elmenni. Reggel mindjárt szállítani lehetne a szobrot. — Ma este? Hát jó. Hanem aztán siess a Wampeticsbe. El ne maradj valahogy!— Nem, nem. György kivette az óráját s egy pillantást vetett rá. — Fél nyolc. Azt hiszem, indulhatunk is. Oltsd el, kérlek a gázt. Péter eloltotta a gázt. Távoztak. Künn még mindig szitált az eső. György boszankodott, hogy elhagyta valahol az esernyőjét. Egyébként szótlanul mentek a sarokig. Péter itt megállt. — Hát . . . szervusz! — szólalt meg tétován, szinte dadogva. — Én most megyek . . . Bodolaihoz. — Szervusz! — felelt György. — Tehát a Wampeticsben találkozunk. Viszontlátásra. Kezet nyújtott barátjának s elsietett. Péter úgy tett, mintha ő is menne, aztán visszasompolygott a sarokra. A fogai vacogni kezdtek s a térdei összeverődtek. Nézett, lopva, György után, mig csak egészen el nem tűnt. Akkor elindult ő is. Vissza a műterembe. A falak mentén ment, egyre gyorsítva lépteit, utoljára már szinte futva. És folyton hátra tekintgetett, mintha üldöznék. A műterem előtt megállt. Megállt és körülnézett. Sehol senki! . . . Óvatosan, reszkető kézzel kinyitotta a műtermet s beosont. Gyorsan, amint csak tudta, előkotorászta valahonnan a gázgyujtót. Alig bírta tartani a rudat, mig a lámpát meggyujtotta. Világos lett a műterem s a szobor ismét teljes pompájában ragyogott. Egy pillantást vetett rá és megvillant a szeme fehérje, mint egy nagy ficánkoló hal pikkelye. S úgy érezte, hogy hirtelen láz önti el a testét, mintha meleg vizet öntöttek volna végig a vállán. Visszaosont most az ajtóhoz, kezében a rúddal. Nesztelenül, amint csak tudta, félig kinyitotta azt s kikémlelt még egyszer a sötét utcára. Véglegesen meg akart róla győződni, nincs-e valaki a közelben. Nem látott egy lelket se. Betette az ajtót s szinte lelkendezve sietett vissza a szoborhoz, lábujjhegyen. Ott megállt. Megállt s nézte egy darabig, mint a vad, mikor zsákmányára készül lecsapni. És egyszer csak elhomályosult körülte minden, nem látott mást, mint a finoman, misztikusan egybeolvadó fehér gipszalakokat . . . Most két kézre kapta a rudat, megsuhogtatta a feje fölött s teljes erejéből lesújtott vele. Pengve, csörömpölve, szilánkokra zúzódva repült szét a csillogó gipsz, mint a jégtörő csákánya alatt a jég és roppanva-recsegve tört ketté a rúd. Nem maradt a remekműből más, mint egy töredezett roncs . . . S mintha mindazt a keserűséget, dühöt, mely évek óta felgyülemlett benne, most egyszerre akarná kiadni, eldobva a tört rudat, puszta kézzel tépni, szakgatni, tördelni kezdte a megmaradt roncsot is, vadul, tajtékzó szájjal, szinte önkívületben, hogy véres lett az ökle s az állvány is csakhamar felborult... E pillanatban hirtelen kitárult az ajtó . . . Péter gépiesen odapillantott és felállt a lélekzete. Aztán lassan valami dermesztő hideget érzett szétáradni az ereiben, amitől megmerevedtek a tagjai. Csak állt, állt, némán, előrehajlott testtel, lecsuklott állat, dennedten és nézett, nézett, dülledő, üvegesedő szemmel, mint aki kísértetet lát . . . Az ajtóból a sarki rendőr bámult rá kérdőkig, riadtan: a sarki rendőr, ki az eső elöl meghúzódva, már régóta észrevétlenül a szemközti kapualjban időzött s gyanús zajt hallva a műterem felől, odasietett és benyitott. Szamovolszky Miklós.