Pesti Hírlap, 1907. szeptember (29. évfolyam, 208-232. szám)

1907-09-01 / 208. szám

2 PESTI HÍRLAP 1907. szeptember 1., vasárnap. A nagy pénzintézetek tehát nem fogadják el a hitelszövetkezetek váltóit. Helyes. Igen ám,e a szövetkezeteknek nincsenek váltói, hanem csak a tagoknak, melyeket abból a pénzből számitoltak le, melyet a nagyobb intézetektől ugyanezen váltók ellenében kaptak. Ha már most a viszleszámítoló intézetek nem fogadják el a megújított váltókat, ez azt jelenti, hogy értéküket ki kell fizetni. De miből? A szövetkezet jórészt a viszleszámítolásra támaszkodott s ha ezt elvonják tőle, akkor a váltó értékét minden egyes adósától könyörtelenül be kell hajtania, hogy fizetni tudjon. Az a csapás tehát, amit a szövetkezetekre mérnek, tulajdonképen a tagokat ütheti agyon. Ez pedig nemcsak igazságtalan, de egyenesen a közérdekbe ütközik, mert ezernyi exisztenciát a saját hibáján kivid sújt, vagy semmisíthet meg. A hitelszövetkezetek végtelenül szorongatott helyzetükben a kormányhoz fordultak sürgős segedelemért. E pillanatban még nem lehet tudni, hogy kérésük teljes eredménynyel fog-e járni. Wekerle Sándor széles látókörét latba vetve, azt hiszszük, igen. A helyzet sokkal kritikusabb, semhogy fél rendszabálylyal azt tisztázni lehessen s föl kell tennünk, hogy ez irányban a kétségnek még árnyéka sincs. A kincstár pénzének a szövetkezetek rendelkezésére való bocsátása és illetve kellő biztosítása egyszerűen technikai kérdés, mely akár a nagyobb bankok viszleszámítolása, akár a szövetkezetekből alakítandó hiitelegylet útján minden nehézség nélkül megoldható. Ha tehát nem is látunk nehézséget arra nézve, hogy ezúttal teljes mértékben igyekezzék a kormány a hitelszövetkezetek helyzetét szanálni, viszont nyomatékosan követeljük a hitelszövetkezeti üzlet radikális reformját. Okulva a mostani tapasztalatokon, a kormány beavatkozása két irányú lehet. Közvetlen és közvetett. Közvetlenül a rég húzódó törvényhozási intézkedés megvalósításával s közvetve azzal, hogy intencióit a viszleszámítoló pénzintézetek révén érvényesíti. Ez utóbbi legalább van akkora fontosságú, mint a törvényhozási intézkedés, különösen akkor, ha kérlelhetlen szigorral hajtják végre. Elvül kell ugyanis a nagy intézetek részéről kimondani, hogy csakis olyan szövetkezet váltóit fogadják el, amely legalább három év óta működik megfelelő eredménynyel s amely tagja a szövetkezetek központi kötelékének. Ez utóbbi intézmény keretében szervezendő nemcsak a hiteltudósítás, mely informatív céljai mellett minden szövetkezeti adóst nyilvántart, hanem arevizori intézmény is, mely pártatlan szigorral vizsgálná az egyes szövetkezetek ügyvitelét, sőt üzleti irányát is. Ilyen módon mihamar eltűnnének az élősdi és méltán kifogásolt hitelszövetkezetek, amelyek pedig megmaradnak, azok bizonyára hasznos szolgálatot tehetnek a kis ember hiteligényeinek kielégítésével gazdasági életünknek. Te'kik kellett volna elterelniük a falu oláh népének ringy-rongy kunyhóiról. Mert biz’ ezek csak amolyan igen szegény, igen alacsony szalmás szerdékek voltak. Messziről lerítt róluk a pénztelenség. De lerítt szintazonképen a kastélyról is. — Szegény úr lehet, aki ebben a kúriában lakik, — jegyezte meg fejcsóválva a káplár, midőn a kastély tágas udvarára kanyarodva, megállt és körülnézett. Senki sem jelentkezett fogadásukra. A ’ valamikor nyilván jobb napokat látott úri porta tökéletesen elhagyatottnak látszott. Tágas, vaskos, széles épület volt a kastély. Kő verandáját a fronton nyolc faragott oszlop tartotta, jobbról és balról, kényelmes kőlépcsőkkel. Magas, szárnyas ajtó vezetett a verandáról az épület belsejébe, a homlokzaton huszonkét ablakot lehetett megszámlálni. Lehetett benne vagy tizenöt-tizenhat szoba, talán még több is. De minden koppadt, dísztelen, elhanyagolt. Az ablakokon lógó zsalukról bajos lett volna megmondani, hogy zöldre voltak-e festve egykor, új korukban, vagy fehérre, mert most ugyan barnák, feketék, piszkosak és fölrepedezettek voltak, végig az egész fronton. A verandára vezető lépcsők tán egy éve nem láttak seprőt. Pulyka-, tyúk- és verébnyomok mutatták, hogy a baromfi itt paradicsomi szabadságban él: senki sem seprűzi el őket az útból és senki sem takarít utánuk. — Mondom, hogy felette szegény úr lehet .. . — csóválhatta fejét megbotránkozva a káplár. A kocsiszínek üresen állottak. Egy ócska hintó szomorkodott mindössze a tágas területén. Annak a rúdján is tyúkok ültek. Lenn pedig, az agyagos talajba vájt lyu- A horvát-magyar konfliktus megoldásának mikéntjéről nyilatkozik megint a bán. Természetesen csak nagy vonásokban s programmja második részéből nem árul el többet, minthogy új unnionista párt megalakításán fáradozik, amelynek zömét a volt nemzeti párt képezné. A horvát országgyűlést egyelőre nem oszlatja fel, előbb egyezkedni kíván a most uralmon levő pártokkal s az új pártalakulásnál a nemzeti párton kívül különösen a kiegyezés párti elemekre számít. Ha ez az út nem vezetne célhoz, csak azután kerül a sor az új választásokra. Hűséges munkatársa a bánnak Josipovich horvát miniszter és az unionista eszmék egyik buzgó híve, Egersdorfer, aki cikkei révén a közvélemény észretérítésében máris jelentős eredményt ért el. A horvát-szerb koalíció, amelynek a botrány és a zűrzavar az éltető eleme, kétségbeesve nézi ezt a csöndes, rája nézve vésztjósló munkálkodást. Ők is dolgoznak, csakhogy abban az irányban, amelyben az obstrukciókor félbenhagyták akciójukat, zavarcsinálásban utaznak és izgatnak. De lépten-nyomon csalódás éri őket. A bán nem akar erőszakoskodni s igy az izgatásra nem akad megfelelő anyag. Költött dolgokkal bujtogatják a népet, hazudozásaik azonban kérészéletüek és a horvát közvélemény kezd kiábrándulni belőlük. Ijesztgetéseik már a horvát nép körében is mosolyt kelt. Oda a tekintélyük és befolyásuk. És az még semmi, hogy a nép között kezdik elveszteni lábuk alól a talajt, ahol kákákban tíz-tizenkét gyermek vájkált a sárban. Kicsinyek,nagyok, fiúcskák, leányok össze-viszsza. Oláh csemeték voltak és százmeztelenek egytől-egyig, bemaszatolva agyagos sárral. Nekik is paradicsom volt a kocsiszín, vájkálhattak a meleg sárban naphosszat, senki sem kergette el őket. A káplár épen tovább akart vonulni, hogy fölkeresse a faluban a bírót, midőn egyszerre két élő lélek is szemébe tűnt. Egy condrás öreg paraszt és egy vadásztekés, szalmakalapos, szakállas úr, magasszárú csizmában, fegyverrel a vállán. A condrás öreg előbb nagy alázattal köszöntötte a maga teleszájú nyelvén a szakállas urat, azután kissé hátrább húzódott, hogy helyet engedjen maga előtt az úrnak. Az megállt a katonák előtt s néhány pillanatig barátságtalan, mogorva, de majdnem meghökkent szemekkel nézte őket. Mintegy negyven-ötven éves ember lehetett. Napbarnított, szabályos, előkelő arcán gyorsan váltakoztak az indulatok. Világosan le lehetett olvasni izgatott vonásairól, hogy meghökkenést érez, mint akinek lelkében egy váratlanul szemei elé bukkanó látvány egész viharát kelti életre valamely távoli múlt emlékeinek. Beletelt két hosszú perc, míg annyira erőt tudott venni felindulásán, hogy megszólíthatta a merev kaptákban előtte álló fiatal káplárt. Kérdései gyorsan, hevesen, röviden követték egymást, mintha kemény kavicsok ütköztek volna össze: — Honnan jöttök? — Vásárhelyről. — Az egész ezred?— Igenis. — Itt mentek keresztül? — Igenis, itt. — Hogy hívják az ezredest? — Oberst Freiherr von König. — Ah! — lebbent el a Szakállas úr ajkairól egy halk felkiáltás, mintha valamely régi ismerősének nevét hallotta volna. Azután tovább kérdezett: — Nem tudod, megálltok ebben a faluban? — Nem állunk meg. . — Milyen messze lehet a regiment? — Mindjárt jönnek . . . engem . . . — Téged előre küldtek, hogy gondoskodj ivóvízről, — szakította félbe a szegény úr, azzal a condrás öreghez fordult és oláh nyelven, parancsoló hangon, röviden, nyilván meghagyta neki, hogy vigyen minden ember friss vizet az út mentére, cseberben, rocskában, kannábasi, ami van. Még pedig rögtön, mert a regiment mindjárt itt lesz. Az Öreg oláh — nyilván a bitó maga — alázatosan integetett, hogy igenis érti. El is sietett mindjárt, hogy a kapott parancsot végrehajtsa. Tíz perc múlva már látni lehetett, hogy a falusiak élénk lármával csakugyanserényen cipelik a vizet az út szélére és várják a „kazáné“-kat. A szakállas úr ezalatt még egy sereg kérdést intézett a káplárhoz. Hangja a viáiban mindegyre vesztett keménységéből, imént még szigorú, barátságtalan tekintete szelídülve, majdnem lágyan függött a káplár nyúlánk alakján s olajbarnára égett, izmos közé is mintha remegett volna, midőn a fiatal katona vállát lassan megsimogatta. •— Jó ember az ezredes úr? — Igazságos, — válaszolta óvatosan a káplár, s most már gyanakodva tekintett a ko- Belpolitikai hírek. A horvát helyzet. pest, hogy egymás között is meghasonlottak és szövetkezésük bomlásnak indult. Kedvező auspiciumok mellett láthat hozzá tehát Rakodczay bán a maga elé tűzött feladat megoldásához, a békemegteremtéséhez. Mai híreink egyébként a következők: — A bán a helyzetről. — A horvát válság és bonyodalom útvesztőjét érdekesen világította meg Rakodczay Sándor horvát bán, aki egy újságíró előtt a következőkben nyilatkozott a politikai helyzetről: — A legközelebbi időben, a napot még nem tudom, Budapestre fogok jönni, hogy a közös kormánynyal érintkezésbe lépjek. Ha budapesti időzésem alatt minisztertanács lesz, akkor szóba kerül programmom második része is, amelya minisztertanács határozatától és a közös országgyűlés többségének magatartásától függ. A programmnak ezt a részét, miután végleg megállapítottuk, szintén közölni fogjuk és ezzel meg lesz adva az az alap, amelyen egy új unionista párt alakulhat. Ez a párt az új bázison szervezkedhetik. Természetes, hogy ez a pártalakulás nem történik majd közreműködésem nélkül. De közreműködésem semmi esetre sem lesz olyan természetű, mint amilyennek a horvát koalíció lapjai tulajdonítják. Az új párt zömét a volt nemzeti párt fogja alkotni, amelynek feladata lesz az összes kiegyezéshű ,elemeket egy unionista pártban egyesíteni. Ez kétféle módon történhetik, vagy a koalíciós kiegyezéshű elemeinek megnyerése vagy új választások által. A jelenlegi horvát koalíció kell hogy egy ponttal tisztába jöjjön és ez, hogy a Fejacsevich—Nikolics-féle rezsim visszatérése örökre ki van zárva. Ezzel az eshetőséggel, úgy látszik, a koalíció lírái nem számoltak. Lehet azonban, hogy azügyek annyira kiélesednek, hogy királyi biztos kinevezése válik szükségessé. De ebben se bizakodjanak a koalíciós urak, mert ismétlem: a Pejácsevich—Nikolics-féle rendszer visszatérése ki van zárva. A hírlapíró ezután Zagorac István horvát képviselőnek egyik legutóbbi nyilatkozatára utalt, amelyben ez rendszerváltozásra számít Magyarországon. — Ezek a remények is csalókák, kilátástalanok — jelentette ki a bán. — Ha Magyarországon rendszerváltozás következnék be, akkor a függetlenségi párt egyedül jut kormányra és ettől a mi koalíciónk urai mi jót sem várhatnak. Nem marad hátra egyéb, mint hogy a koalíció mérsékeltebb kiegyezéshű elemei megbarátkoznak azzal a gondolattal, hogy a Pejácsevich—Nikolics-féle idők elmúltak és egy unionista párthoz csatlakoznak. Az újságíró megkérdezte, hogy a bán programadónak második része hoz-e sok újítást. — Erről most nem nyilatkozhatom — mondotta a bán. — De arról az egyről biztosit------- ------------------------------- --------------------------------------------»