Pesti Hírlap, 1907. november (29. évfolyam, 259-284. szám)

1907-11-01 / 259. szám

2 PESTI HÍRLAP 1907. november 1., péntek. szabad oláh tisztviselőt oláh vidékre, tótot tót vidékre kinevezni, hanem tessék ezeket a ma­gyar Alföldre tenni, ott beleolvad a magyar társadalomba. A nemzetiségi vidékekre pedig kizárólag magyarokat kell tenni. A negyedik irány pedig az izgatók ki­irtását célozza. Mert magukkal a nemzetisé­­­gekkel, magával a békés néppel békésen és ba­rátságosan kell bánni, de a nemzetiségi agitá­torokat ki kell irtani. Itt nincs kíméletnek he­lye. A Bánffy-féle erélynek itt érvényesülnie kell. Az összes magyar politikusoknak s az egész magyar államnak gyámoltalanságát és gyávaságát bizonyítja, hogy tűri a saját né­pének fölizgatását. A világ egyetlen állama sem tűri el, hogy idegen államokból izgassák az alattvalóit a törvényes rend ellen. Magyar­­ország ezt tűri. A magyarországi oláhokat Ro­mániából, a tótokat Csehországból, a horváto­­kat Ausztriából izgatják ellenünk s a lázadás céljaira pénzeket is küldenek. A magyar száj­­hősködéssel párosult gyámoltalanság tűri csak ezt el. S amíg e téren nem lép föl erélylyel a kormány, addig igazán csak üres frázis ma­rad „az egységes magyar nemzeti állam ki­építése." Országgyűlés. Ir­ ná meg, hogy mi lesz ezzel a Surminnal, ha tifuszba esik és elfelejti a horvát nyelvet? Hogy fog akkor beszélni? Milyen nyelven? Mert lás­sa, ha én tifuszba esem, velem nem történhetik meg az a baleset, ami vele, mert beszélek vagy öt nyelvet. A kisasszony faképnél hagyta, Miklós bá­tyánkat megfejthetetlen problémájával együtt. A déli szünet után báró Bánffy Dezsőre került a sor, ki a javaslat mellett szólott rövi­den. Beszéde többi, mintegy kilenctized részé­ben a nemzetiségi és horvát kérdéssel foglal­kozott a Ház zajos tapsai és helyeslése mellett. Lukács Lászlónak és Supilo Ferencnek vála­szolt szerdai támadásaikra. Az erős magyar soviniszta szellemben megtartott beszédnek az lett a vége, hogy polé­mia fejlődött ki közte és Lukács László között, melyet személyes megtámadtatás címén viha­ros jelentek között vívtak meg. Utolsónak Bozóky Árpád, a koalícióból kilépett függetlenségi képviselő maradt. Nem szavazta, meg az indemnitást, mert bizalmat­lan a kormány iránt, melynek egyes tagjai egyenesen a 48-as párt lejáratására törekednek. A legközelebbi ülés november 4-én, hét­főn, lesz. Napirendre az indemnitási vita foly­tatását tűzték ki, az ülés végén pedig egyszerű szavazással Ugron Gábor ma benyújtott indít­ványa fölött döntenek, mely a tanácskozás ide­jének egy órával való meghosszabb­tását céloz­za a felhatalmazási törvényjavaslat tárgyalásá­nak idejére. II. A képviselőház ülése október 31-én. Elnök: Az indítvány fölött a legközelebbi ülés végén, vita nélkül,­ egyszerű szavazással dönt a képviselőház. Következik az­­indemnita felett megindult vita folytatása. Az indemnitási vita. Burmin György horvátul beszél­ alig hallható hangon. Elnök: Méltóztassék hangosabban beszélni, mert nem halljuk. Hoffmann Ottó: Ha kiabálnak, akkor sem értünk semmit! Naplopás! Bu­rm­in György előbbre megy pár paddal, s onnan folytatja beszédét, sűrűn használva jegyz­­zeteit. Azt mondja, hogy Thaly Kálmán azért je­lentette itt ki a kormány iránt a függetlenségi párt bizalmát, mert Wekorle megszelídítette a párt elnökét s az ő révén a független Magyaror­szág néhai harcosait. A magyarok Supilo beszéde alatt azt kiáltották közbe, hogy a „zab“ majd min­­dent elintéz. Nem jó volna feszegetni, hogy ez a közbeszólás kiknek szólt igazán. A szabadelvű párti győzött itt, ha nem is emberei, de eszméi által. A horvátok törekvése a meglevő törvények megjaví­tására és új­­törvények alkotására vonatkoznak, ámde csak a polgárok, nem pedig az állam részére, mert ha az államreformokat sürgetnék, könnyen hajótörést szenvedhetnének. A horvátok az ő tö­rekvéseikben már egy évszázad óta csak a magya­rok tanítványai. A miniszterelnöknek válaszolva azt mondja, hogy Wiekerle csak azért vethette sze­mére a­ horvátoknak, hogy csak 6 millióval járul­nak az új vasúthoz, mert a vasutak 251 millió be­vételéből a horvátok semmit sem kapnak, s nem részesednek a posta jövedelméből sem. Az adós­ságokat persze nekik is fizetniük kell. Szól a közös hadsereg s a­­honvédség nyelvkérdéséről, majd tá­madja a földmivelési minisztert, hogy a horvátor­szági erdészeti alkalmazottaktól is megkövetelik a magyar nyelv tudását s az alkalmazottaknak csak 22 százaléka horvát. (A­­horvátokat kivéve, senki sem hallgatja. Beszélgető csoportok kelet­keznek a teremben itt is, ott is. Általános zsibon­­gás tölti be a termet.) Supilo Ferenc: így nem lehet beszélni. Tes­sék ide figyelni! Polit Mihály: Csendet kérünk, nem bír be­szélni ! Elnöke: Ne tessék elnöki jogokat gyakorolni. Olyan csönd van, hogy semmi különös intézkedés­re nincs szükség. Surmin György: írásai fölé hajol s oly hal­kan beszél, hogy csak az „r“-ek ropogása hangzik föl néha. Elnök (Csengeti): Méltóztassék hangosabban beszélni, hogy legalább itt az elnöki székben meg­halljuk. Surmin György (Horvátul): Tanuljanak meg horvátul s akkor megértik így is! Sümegi Vilmos: Tanuljon meg maga ma­gyarul. Szégyen, gyalázat, ide mer jönni, anélkül, hogy a parlament tanácskozási nyelvét tudná. Surmin György fáradt hangon beszél tovább. Elnök: Ha nem beszél hangosabban, kény­telen leszek más szónokot felszólítani. 1 ■ . ■ - 1 —i---------------'1----------­A felhatalmazási törvényjavaslat ellen csöndes obstrukció folyik a horvátok részéről, akiknek a nemzetiségiek apró heccek rendezé­sével szekundálnak. A naplopás netovábbja, amit ezek véghez visznek. Egész sereg fontos ügy vár elintézésre: költségvetés, kiegyezés, Andrássy javaslatai, adóreform s a komoly munka helyett politikai kalandorok, ideig-óráig való politikusok üres fecsegéseivel múlik az idő. A csütörtöki ülést megint horvát szónok vezette be: Surmin György tartott ropogós hor­vát nyelven két órás beszédet. Annyit beszélt, hogy alig bírta szuszszal és semmit sem mon­dott vagy olyanokat tálalt föl, amiket ő is meg társai is még a nyári szünet előtt többször megrágtak. Ezt az okvetetlenkedést még Gubányi Miklós sem hagyhatta szó nélkül. Lejött a vi­déki hírlapírók karzatáról a folyosóra és val­­latóra fogta az Obzor című horvát lap szok­nyás politikusát: — Nagysád, kérem, ugyan nem­ mondó­dalt teremtett e hét év alatt. Vahót azt írja: mély érzelem, eredetiség s nagy alkotó erő van e zeneművekben. El is hiszem, tudom is, hiszen a nagy Rózsavölgyi zenekölteményei ezek abból az életkorból, amikor még a lángelme erős üdék, hatalmasok, sőt mindenhatók. De a zenekölte­­mények jellemében nem az eredetiség a legér­tékesebb kincs én előttem, hanem az őstiszta, tökéletes magyarság. Kocsi Sebestyén Gábor azt írta 1823-ban, a magyar ember szívét soha senki úgy el nem találta, mint Rózsavölgyi. E félét írt róla 1848-ban Petőfi is. Két hatalmas tanú. De ezt mondom majd én is, amikor majd az ő zenéjének természetrajzát írom le általán. De azért már most is meg kellett emlé­keznem e legelső zenekölteményekről. Mert ezek közt van a „Hajvágás“ című költemény is, mely valamikor elragadott mindenkit a vilá­gon s melyet ámulattal s kimondhatlan gyö­nyörűséggel hallgat idegen nemzetbeli is, mű­vész, paraszt, tudós, tudatlan, férfi, nő egy­aránt. Ismerős szó, ismerős zenemű, — amikor a magyar zenét osztályozták, fajokra különí­tették, ezt a művet a daliás, hősi „toborzó“­­fajba sorozták. De ennek különös története van. Ezt a magyar zene története úgy ismeri, úgy tanítja, mint Bihari alkotását. Bihari híres toborzói közt szerepel a „Hajvágás“ is. Káldy gyűjte­ményeiben például egyenesen Bihari szerzet Elnök: Justh Gyula, majd Rakovszky István. Jegyzők: Csizmazia Endre, gróf Thorotzkai Mik­lós és Hammersberg László. A kormány részéről jelen vannak: Wekerle Sándor, Günther Antal, Josipovich Géza, Jekelfalussy Lajos é­s Darányi Ignác. Az ülés délelőtt 10 óra 10 perckor kez­dődött. Justh Gyula elnök a múlt ülés jegyzőköny­vének hitelesítése után az újabban beérkezett kér­vényeket mutatja be. Majd felolvastatja­ Ugron Gábor következő indítványát: Hammersberg László jegyző (olvassa): In­dítvány. A házszabályok 203. §-a alapján indítvá­nyozom, hogy a képviselőház határozatilag mondja ki, hogy az 1908. év első négy hónapjában vise­lendő közterhekről és fedezendő állami kiadások­ról szóló törvényjavaslat tárgyalásának idejére ülései tanácskozásra szánt idejét d. e. 10 órától d. U. 3 óráig állapítja meg. (Nagy zaj.) Supilo Ferenc: Miért sietnek? Ugrón Gábor: Esztelen módon fecsegnek! Supilo Ferenc: Meg akarjuk önöket győzni! Ugrón Gábor: Már hogy akarnának meg­győzni, mikor olyan nyelven beszélnek, melyet nem értünk? menye gyanánt van fölvéve. Káldy tudta, hogy a hír és a közhit egyik része Rózsavölgyi al­kotásának tartja, de annyira biztos volt e köz­hit tévedéséről, hogy a kérdést még vitatni se tartotta érdemesnek s még érvekre se mutatott, hogy a zenealkotás miért Biharié s miért nem Rózsavölgyié? S amikor Káldy gyűjtésének előmunkálatait végeztük, magam is minden megjegyzés nélkül fogadtam el Káldy vélemé­nyét. Bizonyos, hogy Bihari gyakran húzta a Hatvágást magántársaságok előtt is, nagy zeneünnepélyek alkalmával is. Húzta például a bécsi kongresszus idején Bécsben Európa uralkodói s az akkori világ legnagyobb zené­szei előtt. Csodálatos diadalokat aratott vele. Senki se kételkedett a fölött, vajon kinek köl­teménye az elragadó zenemű. Bihari nagy ze­neszerző lángelme volt. Én a legnagyobbnak tartom minden hazai és idegen zeneszerző közt. A természet egyszerű fia, tanítómester nélkül, önmagára utalva, saját erejével kép­ződve s teljessé alakulva, semmiféle zenetudo­mányt elméletileg nem ismerve, a hangjegye­ket se ismerve, mindössze annyi tudományos míveltséggel, hogy csupán csak a nevét tudta leírni, de egyébként se írni, se olvasni nem tudott, — mégis oly fölséges zeneműveket tu­dott teremteni, amelyeket a maguk nemében felül nem múlt eddig a nagy világ egyetlen zenek­öltője se. A lélektan csodái közé tartozik e tünemény. Rózsavölgyi 1811-ben, 1812-ben még úgy­szólván senki és semmi. Istennek” melegítő csókja ragyog ugyan homlokán, de fiatal zsidó, lótófutó szatócs ügynök, semmi ne­ve, semmi nagy alkotása, melyet általánosan ismerne és elismerne mindenki, holott Bihari mögött már nagy múlt áll, nemzetének dicső­sége s ismeri őt és műveit a bécsi kongresszus óta egész Európa. Vajon ki merné és ki tudná tőle elvitatni a szerzőséget s arra a szegény szatócsra ruházni? Holott kétségtelen az is, hogy a Hajvágásban benne van Bihari láng­elméjének minden remek mozdulata. Mégse ilyen egyszerű a kérdés. Vallói Imre 1844-ben egyenesen megírja, hogy ez a zenemű nem Biharinak, hanem Ró­zsavölgyinek alkotása. Bihari már nem­ élt, de Rózsavölgyi élt, az író egyenesen tőle szerezte az adatot. Az is bizonyos volt, hogy a világ itt­hon már évtizedek óta a Rózsavölgyi-művek gyűjteményei közt tudta és látta a Hajvágást s Vahót állítását az akkori irodalmi és zene­kedvelő körök cáfolat, kétség és fölszólalás nél­kül valónak fogadták el. Rózsavölgyi maga se szólalt föl ellene, pedig nemes és szerény lélek volt s igazán nem­ volt oka és szüksége arra, hogy Bihari ékessé­gével ragyogjon. Bihari nem élt, nem szólhatott. De Pest-

Next