Pesti Hírlap, 1908. március (30. évfolyam, 54-79. szám)
1908-03-26 / 75. szám
PESTI HÍRLAP 1908. március 26., csütörtök. le Regény-csarnok. Uj emberek. — Regény. — 10 Irta: Molnár Gyula. — Anyázni! — sóhajtott Klára. — Én csak az ön arcából olvashatom ki az ő édes vonásait. Csak az ön homlokáról sugárzik le rám az ő jósága. És csak az ön szavaiból érzem szeretetét. És bizonyos vagyok benne, hogy nemi zengett anyai szó édesebben, mint az ön szava . . . — Igen, igen — folytatá Ervin lelkesülten. — Ön a mi nemzönk, ön a mi jótevőnk. — Hizelkedők vagytok, — hárita el magától Méreyné a hálálkodás szavait. — Én tartozom ti nektek köszönettel, mert amióta ti nálam laktok, nem érzem az aggság, terhét. Megifjodtam a ti nemes szerelmetek látásán. Az én korom a csöndes elmélkedés emberkora. Mögöttem lezajlott élet küzdelmei vannak összeforrva nagy szenvedések emlékeivel. Látom ifjúságom reményeit, melyeket a sors minden évben, letarolt, hogy tavaszszal újra kinyíljanak. Mennyi megvít csata, mennyi fájdalmas csalódás! Mindebből örök tanulságot vontam le. Ez a tanulság az én nászajándékom, melyet nektek adok. Értékesebb kelet minden drága kincsnél! Ez a két nemes lénynek szerelme, melynek megőrzéséért minden áldozat kicsiny, melynek megtartása az egyetlen igazi cél. Ti közelébe jutottatok ennek az álom-országnak, haladjatok előre bátran s kitartással. Én és fiam itt állunk mellettetek kitárt, védelmező karokkal. Klára könyekig megindultan simult Mereyné keblére. — Meg tudok-e hálálni ennyi jót? De Mjéreyné még nem fejezte be. Még több bátorítást akart nekik nyújtani. — Szeretlek, kis leányom! — folytatá hévvel. — Szelíd lelked kisugárzó napfénye megaranyozza éltem alkonyát. Mig egyedül voltam, mert Barnabást hivatása elvonta tőlem, itt üldögéltem s vártam, amíg fiam munkától elfáradva hazajött. Aztán leült erre a zsámolyra s fejét ölembe hajtotta. A férfi, aki eszével és tollával nagyokat és hatalmasokat hiv ki párbajra, ilyenkor gyermekké vált s én játszadoztam fürjeivel. Oh, ezek boldog órák voltak. Jött aztán Márius, hogy fiam oldalára álljon s ketten küzdjenek az igazságok és ideálokért. Jól esett ezt a küzdelmet végigszemlélni. Dicsőség napjai virradtak ősz fejemre. De mi volt ez ahoz a gyönyörűséghez képest, ami ebbe a házba költözött, mikor Klára jött? Ez a félénk, örökké aggódó lélek eleintén nem akart itt maradni. Kis fejében bohó sophizmák támadtak, melyek azt súgták neki, hogy el kell szakadnia tőlünk, mert nincs joga a boldogsághoz. De mi ellentálltunk. Mennyi köny, mily szenvedélyes kitörések? Mert Klára makacs, s ha egyszer valamit fejébe vesz, attól egykönnyen nem tagít. De a 70 éves anyóka végre is győzött s íme, Klára a mienk. — Áldott legyen a nap emléke — suttoga Ervin. — Én hiába kértem Klárát, hiába fenyegetőztem halálraszántan, Klára kérlelhetetlenül megmaradt ama szándéka mellett, hogy elhagy bennünket. — Azt hittem, hogy a becsület sugallata volt, mely elűzött innen — felesé Klára félénken. — A becsület — szólt Méreyné — kegyetlen fantom. A versengő ember hiú erőlködése az istenekkel: összemérni saját nagyságát. Ilá boldogságnak útját állja ez a fantom, amelyet az emberek minden korban megváltoztatnak és minden éghajlat szerint másként értelmeznek, akkor félre kell azt lökni, el kell űzni, mikor az örök szerelem napja süt le reánk . . . Két oly lénynek, kik igaz szerelemmel lángolnak egymásért, nem szabad elszakadniok. Ha hitetek erős, akkor boldogok lesztek. — Hallod ezt, Klára? — Erős akarattal le kell küldened «a gyáva félelmet, mely elrabolja éjszakáidat — folytasd Méreyné. — És elhervasztja e bűbájos arc édes rózsáit— egészítő ki Ervin. «— Azt hiszed, nem tudom, hogy titkon ama szekrénybe nyúlsz ... — Ne . . . Ne szóljon erről — szólt közbe Klára félénken. — A kis engedetlen! Megérdemelnéd, hogy . . . — Ne! . . . Ervinnek ne! — könyörgött Klára. — Mit titkolsz előttem? — kérde Ervin. — Jelentéktelen semmi. — Akkor miért titkolod? ... — Ervinnek igaza van — szólt komolyan Mléreyné. — Ne titkoljunk előtte semmit. A faliszekrény fiókjához ment s onnan egy üvegcsét vett elő. Látod ezt? — fordult Ervin felé.— Kérem, ne szóljon! — Mi van ebben az üvegben? — kiáltá Ervin megdöbbenve. — Egy agg nő altató dala! Jól dalol, mert engem álomba ringat. De nem oly ártatlan, mint a bölcsődal, melyet a dajka dudol a bölcső fölött. — Már sejtem — szólt Ervin s szemrehányó tekintettel méregető Klárát. — Öreg vagyok s olykor nem jó álom szempilláimra. Ez a folyadék a konok természetet rá kényszerit, hogy üditő álmot adjon. A kis kópé ezt észrevette s tilalmam ellenére él vele. Pedig nemi neki való. Egy-két csepppel több, mint megengeded, több álmot ad, mint amennyit óhajtunk. Hisz én örökre elaludnám, ebből ugyan nem származnék nagy baj. Nem sokára úgyis mennem kell. De ő ... neki élnie kell. — ígérdj meg nekem — szólt kérőn Ervin — hogy erről az őrültségről lemondasz. — Megígérem— feleséglára nevetve. — Egész éjen át virrasztok, ha úgy kívánod. — Választani igen kellemetlen mulatság — raondá Méreyné. — Ha nagyon elgyötör az álmatlanság, szólj nekem, majd én segítek a bajon. De magad ne nyúlj az én altató nótámhoz. Méreyné visszatette az üvegcsét a szekrénybe s kulcscsal elzárta. Barnabás lépett a szobába. Izgatottnak látszott, szórakozottan csókolt kezet anyjának s egy csomló hírlapot, melyet magával hozott, odadobott az asztalra. Majd Klárához fordult. — Tessék, kedves Klára, neki eshetik szokott falánkságával az újságoknak és végig olvashatja valamennyit. Ma kivételképen nagyon érdekesek . . . Klára is, Méreyné is mohón nyúltak a hírlapok után. — Mi bajod van, szerkesztőm! — kiáltá vidáman Ervin. — Arcodról olvasom le, hogy rosszban sántikálsz. — Képzeld csak — felesé Barnabás, — édesapád keresett a redakcióban. Alighanem ide is eljön. — Nem, engem! keresett. Tegnapelőtt én akartam vele beszélni, akkor kiüzent, hogy nem ér rá. — Csakhogy tegnap óta nagyot fordult a világ. Mikor megjelent a ..Beteg parlamentről írt cikked, egyébről sem beszéltek a képviselőház folyosóján, mint rólad. Én azt hiszem, hogy apádnak is imponált a cikk s békejobbot akar nyújtani. — Ellenkezőleg, korholni akar! — Olvastad, Ervin — szólt most Méreyné egy hírlapot mutatva föl — ezeket a kommentárokat Ervin, cikkedhez. Klára is lelkesülten kiáltott föl: — Méltatják, mint az igazmondás messiási szózatát. — És félreértik — teve hozzá Barnabás. — Mert Márius nem küzd személyek, hanem elvek ellen. De a csiripelő verebek üres és léha fecsegéssel eszméit az utca porába vonják le s igy válik a legtisztább tárgyilagosságból fut, személyi harc. — Szépen szónokolsz, Barnabás — szólt szatirikus éllel Ervin — de én nekem úgy tetszik, hogy valamit titkolsz. — Majd megtudod. Azt hiszem, apád minden percben megjöhet. Akarsz vele egyedül maradni? — Mindenesetre elébe megyek! — Fogadjuk kellőn — montá Méreyné — Ervin atyjának látogatása megtisztelő e szerény hajlékra. Éli és Klára vissza fogunk vonulni. — Ebben a lapban erős támadás van személye ellen — kiáltá meglepetten Klára és" egy hírlapot nyújtott át Ervinnek. — Ugy van! s ez a támadás okozta, hogy a gőgös Hoós Endre kényszerülve érzi magát fölkeresni fiát. Valami vicinális panasza miatt jött egy száz tagú küldöttség a miniszterhez, panaszt tenni ellene . . . — Szegény atyám! — sóhajtá Ervin. —Egy idő óta minden vállalata balul üt ki. Mióta a nemezetvölgyi ügye kisért, nap-nap után, újabb csapás zúdul fejére. — Miért is nem fogadta el tanácsodat — monda Barnabás. — Ha lemondott volna, már rég feledve volna minden. Mig így a közvélemény nem tud megnyugodni s a „Szabadságra“ is váltig kellemetlen föladatok hárulnak. — Ne feszélyezzen bennetek az a tudat, — felelős Ervin komolyan, — hogy valahányszor atyám ellen támadtok, az én szivemet is megsebzitek. Legyetek igazságosak s akkor a sebeket béketüzőn viselem. — De nem fogja-e atyád azt hinni — aggodalmaskodott Klára — hogy te is a támadók között vagy? — Semmi sem lesz könnyebb — nyugtatá meg Méreyné Klárát — mint fölvilágosítani őt arról, hogy soha egy szót sem írt ügyeiről. És most vonuljunk vissza, Klára. — Hallom már lépteit a folyosón — monda Barnabás — ideje, hogy távozzatok. Klára és Méreyné sietve távoztak. Alig tették be maguk után az ajtót, máris kopogtatás hallatszott, majd belépett Hoós Endre, cilinderrel fején, sétapályával kezében. Egy percig megállt az ajtóban, aztán belépett. Megtörtnek látszott, de azért tekintetében dacos gőg ült. III. — Igazán szerencsés vagyok — szólt közömbös hangon Ervin felé fordulva — hogy végre megtaláltalak. Barnabás is kezet szorított vele. — Isten hozott, méltóságos uram! Mondottam, ugye, hogy Ervint itt megtalálod. — Ha tudtam volna, kedves atyám, hogy beszélni óhajtasz velem — bizonyára fölkereslek. Tegnapelőtt nagy elfoglaltságod miatt nem fogadhattál el — szólt Ervin és szavából némi szemrehányás csengett ki. — Hagyjuk ezt! Barnabás barátunk, tedd meg azt a szívességet és hagyj bennünket néhány percig egyedül. — Kívánságod szerint, méltóságos uram! — felelé Barnabás és előkelő főhajtással távozott. Apa és fiú egyedül maradtak. Hoóselőbíj cilinderét és botját helyezte el, azután néhányszor végigsimítva kezével homlokát, kimért nyugodtásggal szólt: — Figyelj reám, Ervin. — Hallgatlak, atyám! — Te bizonyára azt hiszed, hogy családi ügyekről akarok veled értekezni. Ezúttal nem. Nincs rá időm. Én most politizálni jöttem.! És Máriuszai, ismert nevű publicistával, akarok egy kissé keserű polémiát folytatni. —• Gúnyolódok atyám! — A mlag, melyet elvetettél, kikelt. Eszed és tehetséged arra használtad föl, hogy ki nem forrott új eszméket, bizonytalan uj irányzatot és új rendszerre való vágyakozást ébressz föl új tömegben . . . Alapjában véve ez szép dolog. Csak az a kérdés: Kethléry Hoós Endre fia állhat-e ilyen eszmeforradalom élére? De mielőtt erre a kérdésre felelnél, lássuk az elért sikereket. —• Nincsenek sikereim, atyám —• válaszold Ervin szerényen. — De a pöröly addig hull az acélra, míg megpuhitja. — Már megpuhult, íme, az első siker. Egy sereg hírlap tele tüdővel fújja ellenünk a gyűlölet igéit. — Ez csak pillanatnyi eredmény. De az új idők termékenyitő sugara be fogja járni az országot, pusztítva letarolja a dudvát és egészséges eszmék magvát hinti szét.— Frázisok — monda Hoós és kezével megvetőleg legyintett. — Másik sikered, mely egészen a tiéd, hogy népszerűségemet foszlányokra tépted. (Folyt, bőr.)