Pesti Hírlap, 1908. augusztus (30. évfolyam, 184-208. szám)

1908-08-13 / 194. szám

20 PESTI HÍRLAP 1903. augusztus 13., csütörtök. A férjjelölt. A kis Mariette nagyon boldogtalan volt. Hogyne, mikor a két húga olyan csinos és va­gyonos vőlegényre tett szert. Nem mintha iri­gyelte volna a húgai szerencséjét, igazán nem, de a sors igazságtalansága valóban elviselhe­tetlennek látszott. Nem is nagyon kecsegtető ki­látás az, hogy idővel majd ő is belép a vénleá­nyok tisztes seregébe. Egész komolyan azt kép­zelte, hogy nővérei megváltoztak irányában és valamennyi eladóleány között a leggyana­­kodóbb lett miatta. Komor kétségbeesésbe sü­­lyedve, az lett a meggyőződése, hogy a termé­szet őtőle egyenesen megtagadta azt, hogy va­laha valakinek tessék. Pedig Mariette nem volt csúnya. Nem, hiszen szépség sem volt. De akárhány férfi van olyan, aki boldog lenne, ha el­vehetné. De hiá­­ban, ha a szerencse, ez a jó tündér, akinek a bátorítására mindenkinek olyan nagy szüksé­ge van, ha mondom, nem vette pártfogásába. És amellett a férfiaknak oly­ hóbortos nézetei vannak a női szépségről! Mariette úgy érezte, hogy őt nagyon el­hanyagolja a másik nem- Új taktikához folya­modott . . . Eltűnt és megamerikaiasodott! Ha a tenger partján fürdött, a kosztümje valóságos költemény volt. Soha fürdőnadrág nem termett az övénél dekolleráltabb és testhez­állóbb. A réten mindig egyedül látták álmo­dozni. Nagyon jókor elindult férjvadászatára és későn tért vissza, de mindig üres kézzel. Egyszer már úgy látta, hogy megnyerte a játékot. Lánylelkének régóta álmodott álma végre testet öltött, még pedig egy szép, nagy fiatal ember testét; harmincötéves volt és min­den foga megvolt. Alighogy találkozott Ma­­riette-el Ostendében, a világi tó torony tövében, a palánknál, azonnal nagy szerelemre lobbant. Első beszélgetésük csak néhány udvarias mondásból állott, de azért Marietteben igen kellemes benyomást hagyott hátra. Ott találkozgattak azután a rendes he­lyen és a beszélgetések végül csípős fordulatot tettek. Hát! milyen csalódás volt az, mikor Ma­riette rájött, hogy Polydore szeretné bírni az ő bájait, de eszébe sem jut a rendes út hozzá­juk,­­őszintén és egyszerűen hátat fordít az anyakönyvvezetőnek, „Disznó férfiak“ mon­dotta magában és abban hagyta a Polydore­­val való találkozásokat. Néhány nap m­úlva a Mariette apjának az az ötlete támadt, hogy egy Hollandiába in­duló vitorláshajón kirándulásra viszi a csa­ládját. És a hajó fedélzete tele volt műkedve­lőkkel. Volt két zenész, egy hegedűs, meg egy flótás, akik felváltva gyönyörködtették a kö­zönséget, meg volt egy néger is, akinek az volt a feladata, hogy nótáival, és mókáival felvidít­sa a társaságot. Nem is sejtjük, mi történt a Mariette szívében, de az valóság, hogy szerelmes lett a négerbe, még pedig annyira, h­ogy az csupa bo­londság. Néhány nap múlva felkereste és találko­zott vele. Ő maga irt neki szerelmes leveleket és minduntalan találkákat rendeztek, amelye­ken egész komolyan tárgyaltak az esküvőről. — Meglepetést tartogatok önöknek, — mondta egy este Mariette a szüleinek. — Végre megtaláltam a jegyesemet, nem olyan, mint más, de én szeretem és ez a fő. Egy kis csípős eredetiségnek egyáltalán nem vagyok ellensége. De mikor megjelent a néger, egyik ke­zében csokorral, a másikban lovaglóvesszővel és kijelentette a szülőknek, hogy látogatása Mariettenek szól, majd elájultak a meglepetés­től és a színes férfiúnak egyszerűen ajtót mu­tattak. Hanem Mariette megőrizte méltóságos nyugalmát: „Megmondtam!“ jelentette ki és kész volt magára haragítani a szüleit, hogy Bamboulát kiengesztelje. A húgai majdnem belebetegedtek. A vő­legényeik pedig kijelentették, hogy ha Mariette férjhez megy a négerhez, ők jobbnak látják kívül maradni a család kötelékein. De hiába­ volt minden könyörgés és minden fenyegetés, Mariette hajthatatlan maradt. Sok gyötrődés és veszekedés után végül ezt az alternatívát tették Mariette elé: vagy a családját hagyja el, vagy a négert. Azt hitték, hogy ezzel megfélemlítik, a Mariette összepak­olta a holmijait. Indulása pillanatában szülei könyörög­tek neki, hogy ne menjen el. „­­ Mikor a forró dél szerencsés gyermeke eljött, hogy az estét menyasszonya szüleinél töltse, a Mariette nővérei elbújtak szobáikban, a leendő sógorok pedig egyszerűen nem jelen­tek meg. „Hogy örülök, hogy örülök!“ gondolta magában Mariette. Aztán zongorához ült és órák hosszat járatta négerével honi táncait, — a legénytáncot, meg a többit. És azzal gyako­rolta magát, hogy vőlegényének a gyomrát boxolta hatalmasan, — hogy a csuklói erősöd­jenek. Ha együtt sétáltak, csattanó pofonokat adott neki és azt mondta: Gyakorlom magam, jó néger, mire majd a felesége leszek. Mariettenek és a négernek a története hammar bejárta Ostendét. Mindenki látni akarta azt a rendkívüli teremtést, aki egy feketébe bo­londul bele. Mindenki érdeklődött iránta és jövője iránt. Mariette végre győzött, magára vonta a közfigyelmet. Többé nem is volt rá szüksége. Mindenki elborzadt, aki csak meglátta a négert, így gondolkoztak: „Bűn ezt a csinos lányt annak a szörnyetegnek adni. Hová gon­dolnak azok a szülők? Mért nem szabadítják meg ettől a majomtól?“ És a fiatal emberek, akik azt hitték, hogy nagyon könnyen kivetik a négert a nyeregből, megkérték a Mariette kezét. De a makacs gyer­mek azt mondta nekik, hogy már késő. Fenékig élvezni akarta ezt az ötletet, amely végre biz­tosította részére a közrokonszenvet és ráirányí­totta azok figyelmét, akik soha sem akarták bájait meglátni. Egy reggel, mikor épen fürdött, észre­vette, hogy Polydore Thomassin közeledik fe­léje, aki dühtől remegő hangon mondta neki, e­közben a kezét igyekezett megfogni: „Ma­riette, bontsa fel azt az ostoba eljegyzést, hiszen ez az alávaló néger tönkreteszi az éjszakáimat, mint valami üdére. Megbolondulok.“ — De mit akar maga? Hiszen én szere­tem őt! — felelt gúnyosan nevetve Mariette. Polydore nagyon elkomolyodott. Maga felé fordította Marietteet és ellenmondást nem tűrő hangon mondta: — Nem megy hozzá, hallod, inkább meg­öllek. Ma este megkérem a kezed a szüleidtől. Ez a gyámkodás nagyon jól esett Ma­riettenek. Sohasem volt boldogabb, mint most. Néhány nap múlva azt mondta a szegény négernek: -11- Már nem szeretem magát, már épen eleget láttam, undorodom magától, mióta meg­láttam, hogy az ujját a mártásba dugta, meg hogy megölelte a szobaleányt és hogy bebújt egy szekrény alá, hogy kivehesse a befőttes­­üveg papírsapkáját, amit még le akart nyalni. Menjen el innen, vagy megölöm. És előrántott a fűzőjéből egy igazán he­gyes kis tőrt és dühösen fogta Bamboulára. A néger sem mondatta magának kétszer. Azt hitte, hogy Mariette megörült s zobra gyor­sasággal rohant el a láthatárról . . . Az egész világ nagy megnyugvására, de különösen a maga családjáéra, a fortélyos Ma­riette a Polydore neje lett. Még pedig ugyanazon a napon, amelyen a húgai esküvője volt. Roger billiói. Vegyes. Londoni apróságok. (A Shakespeare-kert. — Az angol szakszerveze­tekről.) A britt óriás, a halhatatlan Shakespeare em­lékét, aki drámáival oly fényes dicsőséget szerzett az angol névnek, eredeti módon fogja megörökíte­ni London városa. A nagy drámaíró iránti háláju­kat oly áldozatot nem ismerő bőkezűséggel rójják le a londoniak, hogy az irodalom iránt érzékkel bíró nemzetek méltó csodálatát és az elismerés ko­szorúját fogják kiérdemelni. A napokban ugyanis mozgalom indult meg előkelő irodalmi és művészi társaságok és lelkes irodalombarátokkal az élén, hogy a londoni Seighgate-negyedben a Waterloo­­parkban Shakespeare-kertet létesítsenek. A kert­ben mindazon virágok helyet kapnak, melyekről Shakespeare műveiben megemlékezett. Mindez vi­rágon felírás lesz, mely jelezni fogja, hogy mely drámában van arról szó és idézni is fogja a meg­felelő mondatot. Minthogy Shakespeare maga is nagyon sze­rette a virágokat és alig van drámája, ahol költői hasonlatainál azokkal ne foglalkozott volna, a Shakespeare-kert nagy kiterjedésű lesz, pompás sé­tányokkal és pazar berendezkedéssel díszítve. A be­ültetett virágok örökké élő és hervadhatatlan érde­meit fogják hirdetni az egész világot meghódító és gyönyörködtető Shakespeare műveknek és a­­­­Beszélgetések Wölfling Lipóttal.) Wölf­ling Lipót, az egykori Lipót Ferdinánd főherceg, Blonvilleben, egy Trouville melletti kis városban telepedett meg új feleségével, Ritter Magdolna kis­asszony­nyal. Francia újságíróknál­ sikerült ráakad­ni az elrejtőzött ex-főhercegre, aki a legnagyobb készséggel állott ezúttal is a sajtó embereinek ren­delkezésére. Az egyik újságíró udvariasan elnézést kért a főhercegtől az indiszkréciójáért, s Wölfling Lipót mosolyogva mondta: — Indiszkréció? Hisz a­ francia újságírók sokkal kevésbbé indiszkrétek, mint a németorszá­giak, vagy a svájciak. S ugyanezt lehet elmondani a népről is. Itt én nagyon nyugodtan élek, senki sem törődik velem és ez nagyon kellemes, higgye meg. Tudom ugyan, hogy ismerőseim közül sokan ki fognak nevetni, amiért itt például főzögetek ma­gamnak, de hát ezzel nem törődöm. Én és a felesé­gem itt nagyon elégedettek vagyunk, mondom, na­gyon elégedettek. Egy másik újságíró előtt, a volt főherceg a következő nyilatkozatot tette: — Ugyan, mi értelme volna, hogy magamról beszéljek? Hát n­em tudják megérteni egy köztár- Shakespeare-kert lugasai és bokrai között nyilván sok sóhaj fog elröppenni a szerelmes Rómeók és Júliák ajakáról. Ám a bősz és haragtól villámló Othelló és a bájos Desdemona tragikus sorsát is illatos virágok fogják felújítani. A londoniak a Shakespeare-kertet london nevezetes látványossá­gai közé óhajtják emelni és a sikerekben gazdag pályafutású Vilmossal ezután nemcsak az iroda­lomtörténetek, hanem a baedekerek is bőven fog­lalkoznak és biztosra is vehető, hogy az idegenek épp oly szeretettel fogják azt felkeresni, mint akár a British-múzeumot. Költőnek és művésznek leg­szebb jutalma a virág, és hogy a londoniak egész kert virággal adóznak a Shakespeare emlékének, az mindenesetre nemes érzésre vall. Bizony nálunk, hol amúgy is kevés a park, szintén lehetne Arany- és Petőfi-kertet csinálni. Mindketten oly sokat da­loltak a magyar földből nyíló virágról és mindket­ten olyan nevet véstek be a történetbe, hogy azt meg is érdemelnék. Ám mi szegények vagyunk és ami kevés pénzünk van, az is kell ágyúra és bukott népszínházi direktorok felsegélyezésére. • Az angol szakszervezetek különleges állás­pontot foglalnak el a többi szakszervezetek között. Ezen álláspontot főleg az jellemzi, hogy az angol szakszervezetek nem hódolnak feltétlenül a szo­cializmusnak. Emlékezetes még, hogy 1906-ban a belfasti, 1007-ben pedig a hulli munkáskongresszu­son a nemzetközi szocializmust óriási többséggel leszavazták és a szocialisták mindkét helyen csúfos vereséget szenvedtek. Az angol és német munkás elsősorban hazafias, nem hirdet felforgató eszmé­ket, jelszavakat és hazájából nem vándorol ki. A németek is kifejezték ebbeli érzésüket a múlt évi stuttgarti szocialista kongresszuson és nem törőd­tek azzal, hogy ezen kijelentés nem tetszik a ven­dég nemzetközieknek. Az angol munkás a sztrájk­ dolgában is eltérő felfogást vall és a sztrájk fegy­verét csak akkor veszi igénybe, ha arra feltétlenül szükség mutatkozik. Az egész világon, ahol a sztrájkkal élnek, az építőmunkások vezetnek min­denhol, Angliában pedig a legutóbbi sztrájkstatisz­tika szerint az építőmunkásoknak csak egy száza­léka sztrájkolt, midőn pedig a hajóépítés pangott, a hajóépítő-munkások szindikátusa, hogy a munká­sokat a gyárak el ne bocsássák, maga indítványoz­ta a bérleszállítást. Mindezek előrebocsátása után lássuk az angolországi szakszervezetek 1906. évi működéséről szóló jelentését, mely sok érdekes tudnivalót foglal magában. Az 1906. év végén 1161 trade-union műkö­dött az egyesült királyságban és összesen 2.106.283 tagot számláltak. A száz nagyobb trade-unió 9.760.750 koronát fordított tartalékalapjának eme­­lésére, 3.870.625 koronát sztrájksegélyre, 10.532.300 koronát munkanélküliek­ segélyezésére és 23.074.825 koronát egyéb segélyekre. A taglétszám emelkedése a legnagyobb volt a kereskedősegédek, artisták, közhatósági alkalmazottak és napszámosoknál. Az építőipari szervezetek az előző évvel szemben 9000 tagot vesztettek. A női tagok száma az utóbbi két év alatt 162.453-ra emelkedett, amit a nőknek a vá­lasztási jogért való n epekedése magyaráz meg. A száz trade-unió évi bevétele 58 millió 603.925 koro­na volt. Ebből egy tagra 46 korona esett, míg a ki­adásokból egy tagra 33 korona jutott. A száz unió tartalékalapja óriási összeget képvisel és pedig 120.963.400 koronát. Munkanélküli segély címén egy-eg­y tagra 8 korona, sztrájksegély címén pedig négy korona jutott. Az angol szakszervezetek tag­jaikat baleset és betegsegélyben is részesítik, ami pedig a nyugdíjkérdést illeti, arról már írtam a Pesti Hírlapban. Az aggkori nyugdíjat ugyanis az állam adja és 65 éven túl minden angol munkás, akinek nincs keresete, heti öt korona nyugdíjat fog élvezni. Ez ugyan nem sok, de mégis valami. r.­s.

Next