Pesti Hírlap, 1908. szeptember (30. évfolyam, 209-234. szám)

1908-09-01 / 209. szám

Budapest, 1908. XXX. évf. 209. (10.60?) szám Kedd, szeptember 1. Előfizetési árak) Egész évre .... 28 k. — t , Félévre ...... lé , — s Negyedévre ... 7 . •— , Egy héjak. .... 2­0­10 . Egyes szám ára 10 i. Megjelenik hétté kivételével minden nap.Pesti Hírlap Szerkesztőség, Budapest, Váci­ körút 73. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető saladon közlemény in­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci-körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendő­k. Jellemképzés az iskolában. A magyar kultuszminisztérium admi­nisztratív államtitkára, Molnár Viktor, Lon­donban időzvén, meginterviewáltatta magát a Standard című előkelő újság egyik munkatár­sával.­­A beszélgetés során a magyar államtitkár persze nem mulasztotta el a hagyományos s immár kötelező bókolást az angol közoktatás s annak tüneményes eredményei iránt. Ezek ma­nap már ismerős közhelyek; érdekes, új és fi­gyelemreméltó ellenben nyilatkozatának az a része, mely a mi magyar közoktatásunknak meglehetős nyílt, fesztelen és erőteljesen el­ítélő kritikáját tartalmazza. Sietünk nyomban hozzátenni a magunk részéről, hogy tapasztalati meggyőződésünk szerint ennek a kemény bírálatnak teljesség­gel igaza van. Valamely eljárás, rend­ és módszer jó­ságának vagy elhibázott voltának próbáját az általa elért eredmény adja. Nyilván egyetlen műveit nemzet sem pro­dukál nemzedékről-nemzedékre annyi egész, kész embert a közpálya, a magánélet ritkuló csatarendjeinek betöltésére, mint az angol. A fizikai minősültség csak egyik forrása , és alapja ennek a már-már faji kiválóságnak, egyetemes rátermettségnek, mely az angol embert elsővé teszi a népcsaládok gyülekeze­tében. Az elméleti kikészítést, gyakorlati rá­­hajlást az élet minden feladatára határozot­tan és csaknem kizárólag az egyéniség kifej­lesztésére irányított oktatás, családi és iskolai nevelés adja meg. Míg más, kevésbbé felvilágosult és sze­rencsés nemzetek, főkép azok, melyek, mint mi, magyarok is, a német befolyás nyomása alatt rendeztük, de közintézményeinket, a leg­főbb súlyt a közoktatásban is a pedáns, apró­lékos rendszer és módszer erőszakolására fektetjük; addig az angol nevelés, iskolai ok­tatás minden egyes kezébe kerülő ifjú britből egy-egy önálló egyéniséget akar és biz ido­mítani. Ez a differencia s annak morális, ész- és jellemképző hatása oly szembeszökő, hogy merőben fölösleges, egyébként is igen szánal­mas és lesújtó párhuzamok felállításával a magunk kárára és szégyenére még élesebben megvilágítani. Eton, Oxford, Cambridge s még egy se­reg dicsőséges név, örök forrásai az angol nemzeti nagyságnak, rokonszenvesen, tiszte­­letet gerjesztőn csendül évszázadok óta minden civilizált ember fülébe. Itten-ottan a tudomány és hitvallás vér­tanúinak emlékezetével, kimagasló történeti eszmények már ködbe vesző hagyományaival, mintegy nemes rozsdával bevont kútfejei a világra híres angol dicsőségnek, lelkünkben a szegénységünkből fakadó irigységet ger­jesztik föl. Nem kívánunk mi, a mi kisszerű viszo­nyainkhoz nagystylű, minden izében hatalmi karakterű, világleírásra sarkaló angol neve­lést. Beérnék azzal, ha felszabadulva az el­avult, szellemünket, jellem­fejlődésünket nyű­­­­göző német közoktatási rendszer járma alól, valamely áldott csoda révén megtalálnék és uralomra juttatnék a magunk eredeti, önálló, magyar nemzeti egyéniségét. Elfacsarodik az ember s első­sorban a gyermekéért féltő gonddal rajongó szülők szíve, ha így, iskolai év kezdetén rápillant ar­ra az oktalan, megemészthetetlen szellemi te­­her­rakományra, melyet tíz kurta hónapnak, a különféle egyházi, polgári ünnepek, vaká­ciók által majd egy harmadrészszel megkurtí­tott szorgalmi ideje alatt kell a kitűzött vég­célhoz, a vizsga­állomásra elvontatnia a ser­dülő új nemzedéknek. Minden modern, emberséges felfogású paedagógus tisztában van azzal, hogy, főként a középiskolákban minden vizsga, élén a test­es léleknyomorító érettségivel, elavult, cél és értelem nélkül való barbarizmus, átkos ha­gyatéka annak a seholasztikus szakeszűség­­nek, amelyet a felvilágosodás már a theoló­­giából is kiküszöbölt. Egész középiskolai tantervünk, még­pe­dig nem csupán az egészségtelen, butító túl­terhelés, hanem még inkább a tanítási anyag helyes és gyakorlati megváltoztatása, kiselej­tezése szempontjából alapos és gyökeres re­­víziót követel. Elismerjük, hogy ez, nem egy embernek való, nem egy kurta határidőre szóló munka és feladat. De valamikor csak hozzá kell fog­ni s nem múló hála és dicsőség illeti azt a telivér, modern magyar nemzeti kulturpoliti­­kust, akinek nevéhez a kezdeményezés tövises koszorúja fűződik. Épen az a kurta, inkább csak röptiben való áttekintés, melynek során a magyar kul­­turpolitikus szükségesnek, célszerűnek látta hódolatát nyilvánítani az angol iskolai neve­lés diadalmas felsőbbsége előtt, szolgálhat és szolgáljon ösztönzésül ennek a nagy és mind Világosan­! A gyorsvonat valamelyik előbbi állomá­son megkésett, tehát szinte félelmes gyorsa­sággal száguldott. Kerekei vadul csapkodták a gineket, a levegő-tenger, melybe, mint a ki­jött puskagolyó, fúrta bele magát, dühösen süvöltött az ablakok körül. A gyors haladás kéje elárasztotta az egész vonatot s Grossnét és Kutast is, akik az étkező­kocsiban ültek és emésztettek. S a repülésszerű száguldás kissé izgatóa­n iidító hatását fokozta az a derűs, életteljes kép, mely a nagyon nagy üvegfalain bevirított. A Balaton mellett mentek. Egyik oldalt az érett, itt-ott már learatott gabona­táblák egyhangú, de termékenységről, dús táplálkozásról, jólétről beszélő sorozata re­pült tova, a másik oldalon a nagy víz mentén és fölött épült fürdőtelepek, villák és magános fürdőházacskák színes, derűs képei hajszolták­­egymást. — Meddig marad a Lidón? — kérdezte hosszas hallgatás után az asszony. — Két-három hétig. Ameddig jól esik. Valószínűleg nem sokáig. — Emlékszik, a télen is azzal jött fel Tátra-Lomnicra, hogy nem sokáig marad ott, azaz addig, amíg jól esik s úgy emlékszem­, hogy vagy hat hétig jól esett. — Nagyságos asszonyom, akkor magát megismertem, a maga társaságába kerültem, tehát jól éreztem magam. — Hisz most is velem lehet. Sőt, beval­lom, örültem, mikor megtudtam, hogy maga is a Didóra jön. Azt gondoltam, hogy ott majd folytatjuk azt a kedves barátkozást, amit a Tátrában megkezdtünk. A férfi egy ideig nem felelt, hanem egy nagyon rejtett, alig látható mosolylyal az aj­kán, nézte a nőt. Ez egy Balzac-féle, harminc éves asszony volt, tehát lehetett vagy negyven éves. Mert ma a kései házasodás s az egészsé­gesebb, szabadabb életmód folytán a nő majd­nem tíz évvel később jut abba a testileg és lel­kileg kritikus korba, melyet a nagy regényíró elemezett. Fekete haja még mindig ment volt minden szürkeségtől, szemei közül csak a leg­figyelmesebb szem vehetett észre finom baráz­dákat, fogazata még diadalmasan virított ki ajka alól s termete is a hervadtság legkisebb jele nélkül dagadt a férfi felé. — Azt hiszem, nagyságos asszonyom, — kezdte végre Kutas, — most nem érezném magam oly jól magával, mint a télen. — Miért? — Őszintén szólva: maga nem a szá­momra való asszony. Helyesebben szólva: egy bizonyos ideig, addig az ismerkedési fokig, amíg mi már eljutottunk, maga egy elsőrangú nő. Maga intelligens, elegáns, szép, ötletes, íz­léses. Egyszóval: was gut und theuer. De ha ezeket az értékeit az ember kiélvezte, akkor egyszerre azt kérdi magától: mit keresek én tovább ennél a nőnél? Végre is a világ végéig nem lehet csevegni. A nő nagyon biztatóan nézett a férfira s a kis asztalon áthajolva hajának illatfelhő­jét, egész lényének raffinált parfüm-légkörét reá omlasztotta. — Hát én tanítsam magát arra, hogy mi jön a csevegés után? Végre is ez igazán nem az én feladatom. — Hogy mi jöhetne a csevegés, a platói barátkozás után, azt én nagyon is jól tudom. A dolog azonban úgy áll, hogy maga nem az a nő, aki az ilyesmire alkalmas volna. — Kutas, maga nem nagyon gyöngéd. Hát én már nem vagyok képes arra, hogy egy férfiban fölébreszszem azokat a mélyebb, mo­hóbb érzéseket, amik a felszínes flirtet ko­molyabb szenvedélylyé növelik? — Hogyne! De mennyire képes! Azon­ban most nem egy férfiről van szó, hanem ró­lam. Szerény személyemről. Én pedig óva­kodni fogok az érzéseknek ettől a fokozó­dásától.­­— De, kérem, igazán nem értem. Hiszen jó, nem tetszem magának, de az, hogy ezt ilyen nyomatékosan kifejezi, az mégis meglep. Különösen, mivel néhány másodperccel ez­előtt össze-vissza dicsért, az összes képzelhető jó tulajdonságokat reám rakta. Kutas élesen közbeszólt: — Dehogy az összeseket. Magának hiányzik egy tulajdonsága ahoz, hogy alkal­massá legyen a mi viszonyunk olyan fejlődé­sére, amelyet maga ugyan nem is óhajt, de amelynek lehetőségét szeretné velem elhitetni. Grossné gúnyosan nevetett: — Kutas, maga érthetetlen. Az ilyen ho­mályos beszédet megérti talán az ügyész, vagy a törvényszéki elnök, vagy, nem tudom, kikkel van magának a törvényszéken dolga, de az olyan egyszerű nő, mint én, nem jöhet az ilyen beszéddel tisztába. — Jó, hát akkor megmagyarázom ma- A Pesti Hírlap mai száma 40 oldal.

Next