Pesti Hírlap, 1908. október (30. évfolyam, 235-261. szám)

1908-10-01 / 235. szám

2 PESTI HÍRLAP 1908. október 1., csütörtök. választói jogot akar adni az analfabétáknak. De a tervezetnek nyilvánosságra hozatala pillanatában már kifejeztük aggodalmunkat ez iránt és azt proponáltuk, hogy legfölebb csak azoknak az analfabétáknak adjanak átmenetileg szavazói jogot, akik pdigelé a régi cenzus alapján választók voltak. Vagyis azt kell biztosítani, hogy a reform jogfosztással ne járjon. Örömmel konstatáljuk, hogy a közvéleményben és a sajtóban a mi fejtegetéseik tetszésre találtak, sőt már Andrássy is hajlandó erre nézve módosítást elfogadni a javaslatban. Tehát az első korrigálás könnyen fog menni. A második javítás, illetőleg pótlás, a. magyarul írni és olvasni tudásra vonatkozik. Mi mindig azt követeltük s követeljük na is, — de, úgy látszik, hiába, — hogy , általában véve az államnyelv tudásához köttessék a választói jogosultság. És helyesebb, célravezetőbb, őszintébb és korrektebb lett, volna erre az elvre fektetni az egész reformot. De ha a 48-as pártnak abszolúte nem kell a saját programnja, akkor legalább anynyit tegyenek meg, hogy proponáljanak egy külön kategóriát a plurális szavazatok között a magyarul írni és olvasni tudók számára és biztosítsák ezeknek a kettős szavazatot. Azt sürgetjük tehát, hogy indítványozzanak új szakaszt, amely szerint a magyarul írni és olvasni tudók kettős szavazatot kapjanak. Esetleg lehet ezt valami nagyon alacsony mérvű, mondjuk, húsz koronás adócenzushoz kötni, ha ugyan egyáltalán helyes dolog az adócenzust egy ilyen modern reformnál még fölvenni. Ezen két elvi jelentőségű indítvány és javítás mellett át kell korrigálni a pluralitásnak összes kategóriáit, ha ugyan egyáltalán fentartják a pluralitást. Mi ugyanis megmaradunk eredeti álláspontunk mellett, hogy ha a törvényjavaslatot elvi alapból kiindulva szerkesztik meg és főelvül a 48-as párt programmját állítják fel, tudniillik az állam nyelvének írásban és olvasásban való tudását és ehez csatolták hozzá a többi distinkciót, akkor pluralitásra nincs is szükség. Hogy azonban a közönség se éljen illúziókban az iránt, hogy nálunk lehetséges törvényeket elvek és eszmék alapján csinálni, közlünk egy szomorú adatot, amely megvilágítja, hogy Magyarországon a politikai tényezők mily távol állanak mindig az általuk hirdetett elvektől. Amíg ugyanis a parlamentnek egész nagy többsége, a 48-as párt, a magyarul írni és olvasni tudáshoz követelte kötni a választói jogot, addig az összes állami hivatalokban, ahol készült a választói reform, abszolúte senki sem gondolt ennek az elvnek végrehajtására, mert még statisztikát sem csináltak arra nézve, hogy a magyarul írni és olvasni tudók minő számarányban csoportosulnának a törvényjavaslatban. Az egész választói reform munkája belesülyedt évek óta a kimutatásokba és most sül ki, hogy a legfőbb irányelv érvényesüléséről hiányzik egyáltalán megbízható statisztikai kimutatás. Nem csoda tehát, ha teljes konfúzió uralkodik ebben a pillanatban Magyarország politikai köreiben az egész reformot illetőleg. S ezt az országos konfúziót mi magunk is kénytelenek vagyunk még fokozni egy újabb adattal. Azzal, hogy kimutatjuk, hogy a pluralitás oly módon, amint az a mai tervezetben foglaltatik, nem a magyarságnak, hanem a nemzetiségeknek használ. Egy kis időbe tellett, míg a szombaton és vasárnap közzétett statisztikai kimutatásokból megbízható mérleget tudott állítani a mi statisztikusunk, de most már közölnünk kell azt a szenzációs kellemetlen meglepetést, hogy a pluralitás nem a magyarságnak, hanem a nemzetiségeknek fog használni. Fájdalom, nem mi döntjük el a választói törvény sorsát, hanem a képviselőink. Mi csak arra kérhetjük őket, hogy vagy dolgozzák át újra, elvi alapon, a magyarul írni és olvasni tudás elve alapján, az egész javaslatot vagy pedig korrigálják ki igen jól, — ha ugyan lehetséges a pluralitás elvével, — de kössék hozzá junkummal a választókerületek beosztását. Most pedig mélyen elszomorodott szívvel közöljük itt azokat a keserű igazságokat, melyeket a mi statisztikusunk a kormány statisztikai adataiból összeállított s amelyekből kitűnik, hogy a pluralitás az eddigi beosztás szerint nem a magyarság javára, s az egyes nemzetiségek hátrányára, hanem épen ellenkezőleg, a magyarság hátrányára és a nemzetiségek javára szolgál. Harminckét olyan törvényhatóságunk van, melyekben a magyarság arányszáma az összes 24 éven felüli írni-olvasni tudó férfilakosságnak az 50%-át nem éri el. Nyilván azt kellene tehát hinnünk a kormány nyilatkozatai után s ezt joggal hihettük is, hogy e 32 törvényhatóságnak legalább egy tekintélyes részében a pluralitás felszökteti a magyarság arányszámát akkorára, hogy ezzel tényleg ellensúlyozni képes a nemzetiségeket. Szomorúan látjuk azonban, hogy e 32 törvényhatóság közül az egyetlen Zombor városa az, melyben a pluralitás segítségével a magyarság száma, az összes 24 éven felüli írni-olvasni tudó férfiaknak a felét foglalja el. Itt ugyanis 47%-ról a pluralitás 50,2%-ra viszi fel a magyarság arányát. Viszont hat törvényhatóságban e 32 közül, neveztesen: Arad, Alsó- Fehér, Brassó, Hunyad, Kis-Küküllő és Szolnok-Doboka vármegyékben az alánság javára sülyed a magyarság eddigi aránya. Szolnok- Dobokában ez a visszaesés 4,3%, amely aránynál nagyobbat a magyarság csak egyetlen egy vármegyében: Sárosban emelkedett (5.3%). Általán a magyar szavazatoknak a pluralitás révén való emelkedése 0.1—3.8% közt váltakozik, míg a fogyása pl Biharban 4.3, Máramarosban 8.2, Szilágyiján 5.4, Ugocsában 4.4, Kolozsban 6.3%. Az összes törvényhatóságokat végignézve, azt látjuk, hogy a pluralitás után 8 törvényhatóságban marad a magyarság aránya a régi, 31 törvényhatóságban pedig fogy. Ezek az adatok tehát semmikép sem igazolják azt a nagyhangú kijelentést, hogy egyesegyedül a pluralitás tudja megóvni a magyarság szupremáciáját. Érdekes azonban a pluralitásból a nemzetiségekre eső változás is. Hát olyan törvényhatóságunk van, melyekben a német elem az összes 24 éven felüli, írni-olvasni tudó férfiaknak 50%-át meghaladja (Pozsony, Sopron, Temesvár és Versechiv. és Moson- és Nagy-Küküllő vármegyék). Kettőben pedig (Szebenben és Temesben) 40 %-on felül van. E nyolc törvényhatóság közül az egyetlen Temesvár városában szállott 50% alá a németség aránya, négyben ellenben felszöktette azt a pluralitás. Ezek: Moson-, Szeben-, Temes- és Nagy-Küküllő vármegyék. A 11 tót többségű törvényhatóságunk közül csupán kettőben (Pozsony- és Szepesmegyékben) sülyed 50% alá a tótság száma, a tény Kovácsra is. A rendőr, aki különben is azt a benyomást tette reám, hogy nem tekinti komoly tolvajnak azt, aki egy kopott német könyvet dug zsebre, megelégedett mindkettőnk nevének felírásával s miután mindnyájunkat feloszlásra szólított fel, eltávozott. A feloszlás csakhamar megtörtént s én belőle másodmagammal kerültem ki az utcára. A megmentett ifjú mellettem állt s nem annyira hálásan, mint kíváncsian kérdezte: —• Uram, köszönöm, de most mondja meg, miért lépett közbe? Önnek baja támadhat. Én bevallom, hogy hamis nevet mondtam be . . . — Nekem mondja. Hisz láttam az arcán. Azt a bajt, ami ennek folytán rám nehezedhet, majd csak elviselem. Ön azonban, ön, miért csinál ilyen ügyetlenséget. Az ember nem szerzi be a könyveit vén szatócsnőknek szalonasztaláról. Van egynéhány könyvtár Budapesten. Meg vannak könyvkereskedők. Vagy talán . . . Nézve kiéhezett, fáradt s üres arcát, melyen semmi se árulta el, hogy a bölcsészet oly hatalmas vonzóerővel bir vele szemben, mely lopásra is készteti, odatoldottam kérdezősködésem végére ezt a, vagy talánt . . . Ő megadóan felelt: — Uram, ön nagyon jó indulattal viselkedhetik irántam, a nevét is, úgy emlékszem, mintha hallottam volna, megmondom tehát az igazat, amit ön sejt már: én nem azért vettem el azt a könyvet, mert könyv, sőt inkább annak dacára, mert jobb szerettem volna, ha ezüstkanál lett volna, hanem elvettem, mertel akartam adni egy antiquáriusnak, hogy pénzhez jussak. Igen, uram, csakis ezért De mentségem, hogy több mint egy napja egyáltalán nem ettem s hogy egy hete hulladékokból, sült burgonyából s efélékből élek. Kissé kétkedő hangon szóltam: — Hogyan lehetséges ez? Mi az ön foglalkozása? — Egyetemi hallgató voltam. Most meg, mert nem volt pénzem a beiratkozásra, az se vagyok. Rajzoló vagy újságíró szeretnék lenni. Egyszóval semmi se vagyok. — Nos és miért nem kér segélyt, miért nem szerez valami állást? S ha már ez sincs, miért nem megy a népkonyhákba s ilyen helyekre. Mindezt nem azért mondom, mintha állapotáért vagy tettéért korholnám, hanem mivel érdekel az, hogy juthat egy intelligens, mégis a jobb osztályokhoz tartozó ember ahoz, hogy lopjon. — Uram, épen azért, mert intelligens, mert ehez az osztályhoz tartozik. Én, bevallom, nem vagyok képes a népkonyhába menni. Sőt, bevallom, még a piszkos külvárosi napszámosvendéglők is irtózattal töltenek el. Inkább nyomorogni új formában, mint eltengődni proletárként. Inkább vagyok züllött úr, mint tűrhetően élő proletár. S ezért titkolom is nyomoromat. Ha ettem, megborotválkoztam, tiszta gallérom van, akkor különben már magam is jól érzem magam. Hogy ez luxus nálam, hogy be kellene állnom munkásnak, napszámosnak, a testemmel dolgozó embernek, ez igaz, de nem tudom végrehajtani. Inkább élem ezt a szörnyű úri nyomort, mely a legrettenetesebb. — Értem. De vigyáznia kell, mert ha rajtakapják egy ilyen apró tolvajláson, akkor épen ennek az úriságnak van vége. Egy munkás számára ez semmi, egy úr számára nyaktörés. — Ezt tudom én is. Ezt éreztem, mikor ott a kapu alatt hamis nevet mondtam be. Mert bár tudom, hogy a dologért úgy se járna ki nekem valami nagy büntetés, mégis egész életemet megkeserítené az a gondolat, hogy a rendőrségen fel vagyok jegyezve, mint tettenért tolvaj . . . Uram, az a pillanat, mikor a hamis nevet kimondtam, jobban mondva, mikor elhallgattam az igazit, volt eddigi életem legrettenetesebb pillanata. Éreztem, ha ez nem sikerül, akkor egész jövendő életem megmérgeződik, beteggé, megrontottá lesz . . . Arcán megint rettenetes felindultság látszott. — Valami effélét sejtettem én s ezért léptem közbe. — S nincsenek lelkiismereti furdalásai, hogy egy tolvajt védett, futni hagyott? . . . — Kedves barátom, hogy tehet fel rólam ilyet? Vannak helyzetek, amikor a lopás az életrevalóság jele. Az az éhező, aki inkább meghal, semhogy lopjon, közönségesen szólva: szamár. Egyáltalában: én híve vagyok sok ma uralkodó erkölcsi és állami törvénynek,, de rokonszenvemet bírják azok a bűnösök, akik önfentartásból megszegik őket. Ha önvédelemből szabad ölni, miért ne szabadna a nyomor halálos támadásával szemben a lopással védekezni . . . Csodálkozva s bizonyos rajongó tisztelettel nézett reám a fiatalember.