Pesti Hírlap, 1908. október (30. évfolyam, 235-261. szám)

1908-10-04 / 238. szám

40 PESTI HÍRLAP 1908. október 4., vasárnap. Regény-csarnok. — Regény. — 108 lila: Dosztojevszkij M. Tivadar. .Fordította: Szabó Endre. — Ugyan kérem, Kirilov, csak nem gyáváskodik ön ? Ha vissza akarja színi, hát jelentse ki most rögtön. — Én nem gyáváskodom. — Azért mondtam, mert nagyon sokat kérdezősködik. ■— Nem megy még el ? — Már megint kérdez ? Kirilov megvetően nézte végig. — Nézze csak, kérem. — folytatta Szte­­panovics Péter egyre jobban mérgelődve és nyugtalankodva és nem találva meg a kellő hangot. — Ön azt akarná, hogy én távoz­zam, vonuljak el és szedjem össze magamat, de mindez a legveszedelmesebb előjel épen önre nézve, ön sokat akar gondolkozni. Sze­rintem jobb volna minden okoskodás nélkül. Igazán, ön engem nyugtalanít. — Engemet csak az az egy iránt, hogy olyan utálatos teremtés lesz mellettem, mint ön. — No, ez egészen mindegy. Ha akarja, én arra az időre kimegyek a tornácra s ott fo­gok várni. Ha ön halálra készül s ennyire nem közömbös, az . . . nagyon veszedelmes. Én ki­megyek a tornácra, ön pedig képzelje el, hogy én semmit sem tudok s hogy én önnél mérhe­tetlenül alacsonyabb fokon állok . . . — Nem , nem mérhetetlenül. Ön nem tehetségtelen ember, de igen sokat nem képes megérteni, mert ön igen aljas ember. — Nagyon örülök, nagyon. Mondtam már, hogy nagyon szeretek másoknak a ked­vében járni. .. kivált ilyen pillanatban. — Ön semmit sem ért. — De . .. legalább tisztelettel hallgatok. — ön nem is képes semmire , még most sem képes a kicsinyes boszúságát eltitkolni, bár ha kimutatja, az önnek nem válik hasz­nára. ön felboszanthat engem s akkor meg­lehet, hogy még egy félévig élni akarok Sztepanovics Péter az órára nézett. — Én soha semmit sem értettem az ön teóriájából, de tudom, hogy ön azt nem a mi részünkre találta ki, következéskép mi nél­külünk is végre fogja hajtani. Azt is tudom, hogy nem ön ette meg az ideát, hanem az idea önt, következéskép nem is fog róla letenni. — Mi ? Hogy engem megevett az idea ? — Igen. — S nem én ettem meg az ideát ? Ez nem rossz. Van önnek valami kis esze. Csak­hogy ön ingerkedik, én pedig büszke vagyok az én ideámra. — Helyes, nagyon helyes !Úgy is kell, hogy büszke legyen rá. — Elég ! Ki itta a teáját, most már menjen. — Az ördögbe is­ már látom, hogy el kell mennem, — állott fel Sztepanovics Péter. — Pedig még korán van. Hallja csak Kirilov, ott találom-e én Mjásznicsihánál azt az em­bert ? érti ? Vagy az az asszony is hazudott ? — Nem találja ott, mert itt van és nem ott. — Hogy-hogy itt ? Az ördögbe is ! Hol van ? — A konyhában ül, eszik és iszik. — Hát hogy mert az ide jönni? — vörösö­­dött el a haragtól Sztepanovics Péter. — Neki várni kellett volna . . . micsoda ostobaság ! Se passzusa nincs, se pénze. — Én nem tudom. Eljött búcsúzni. Fel van öltözve és kész. Elmegy és nem jön vissza. Azt mondta, hogy ön gazember és nem akarja megvárni az ön pénzét. — Áh á ! Fél, hogy én majd .. . kü­lönben most is elő­vehetem én őt, ha . . . Hol van ? a konyhában ? Kirilov kinyitotta az oldal­ajtót, amely egy kis sötét szobába szolgált; ebből a szo­bából három lépcsőfokon lehetett a konyhába lemenni, vagyis abba az elkerített lyukba, amelyben rendesen a szakácsnő ágya állt. Itt ült egy szögletben, a szent képek alatt, festetlen, terítetten asztal mellett Fedi­ka. Előtte az asztalon pálinkás üveg, kenyér és egy tányéron hideg marhahús állt, ez utóbbi burgonyával. Majszolt és már félig ittas volt; ködmön volt rajta s láthatóan készen volt az útjára. Az elkerített helyen búgott a sza­movár, de nem a Fedika számára, ő csak éleszt­gette benne a tüzet már vagy egy hét óta minden éjjel „Nilycs Elek számára, mert hogy az nagyon megszokta éjjelenkint a teát.“ Na­gyon gyanakszom, hogy a marha­húst a bur­gonyával együtt, — minthogy szakácsnő nem volt a háznál, — már reggel maga Kirilov sü­­tötte-főzte meg Fedjka számára. — Hát neked mi jutott eszedbe ? — szaladt le Sztepanovics Péter. — Mert nem vártál ott, a­hol megparancsoltam ? És nagyot ütött öklével az asztalra. Fedjka összeszedte a tekintélyét. — Megállj csak Sztepanovics Péter, megállj, — szólt legény­esen ropogtatva minden szót, — legelőbb is ne felejtsd, hogy te itt úri viziten vagy Kirilov úrnál, Nilacs Eleknél, akinek mindig kitisztíthatod a csizmáját, mert ő te hozzád képest tanult ember, te meg mindössze csak — piha ! És legényesen félreköpött. Látni lehe­tett rajta bizonyos gőgöt, eltökélést és bizo­nyos fenyegető, nyugodt, kötekedő kedvet, amely csak kitörésre várt. De Sztepanovics Péter nem ért rá a veszélyt mérlegelni, meg nem is volt az ő természetében. A nap esemé­nyei és balsikerei egészen kiütötték őt a sod­rából. Liputin kíváncsian nézegetett le a há­rom lépcsőfokon, a sötét lyukba. — Kell egy jó passzus, meg egy summa pénz, hogy utazz oda, ahova mondtam, vagy nem kell? Igen, vagy nem? — Nézd csak, Sztepanovics Péter, te engemet kezdettől óta mindig megcsaltál, én előttem tehát lag te egy gazember vagy. Nem nézlek nagyobbnak, mint egy közön­séges pogány embernek a tetvét, — hát ilyen­nek tartalak én téged. Te nekem egy ártat­lan ember véréért sok pénzt ígértél, esküdöz­­tél Sztavrogin úr nevére, holott csak te magad gazembereskedtél. Nem kaptam egy fityinget sem, nem az, hogy másfélezeret, Sztavrogin úr meg téged a pofádon megkorbácsolt, mint azt már mink is tudjuk. Te most megint fenyegetsz engem, pénzt ígérsz, de hogy mire, azt nem mondod. Én pedig arra gyanakszom magamban, hogy te csak azért küldesz engem Pétervárra, hogy Sztavrogin úron, Vszevolo­­dovics Miklóson, én általam a boszúdat ki­­tölthesd, bízván az én könnyen hivő természe­temben. És ezért vagy te a legnagyobb gyil­kos. S tudod-e, mire vagy te érdemes már csak azért is, hogy elfordultál az egy igaz isten­től és a magad módja szerint hiszel? Hiszen ez annyi, mintha bálvány­imádó lennél s nem vagy különb, mint a tatár vagy a mordvin. Nilycs Elek, aki igazi filozófus, neked sok­szor megmagyarázta az igaz istent, a Terem­tőt, meg a világ teremtését, hasonlóképen a nagy ítéletet, meg az összes állatok és férgek átváltozását, fejlődését, az Apokalipszis köny­véből. De te mint értelmetlen fajankó sötét­ségben és némaságban botorkálsz ! Erkel hadnagyot is elszédítetted már, lévén te go­nosz kísértő, más szóval ateista . . . — Jaj, te részeg disznó! Megrabolja a szent képet és még ő prédikál az istenről! — őszintén megvallom neked, Sztepa­novics Péter, hogy megraboltam a szent ké­pet ; de csak a gyöngyöt szedtem le róla s honnan tudod te, hogy nem változtak-e az én könyeim viszont gyöngyökké a Minden­ható kohójában abban a pillanatban? Hiszen én olyan árva vagyok, hogy még csak megálló­helyem sincs a világon. Hiszen tudnod kéne a könyvekből, hogy a régi időkben egy kupec épen olyan könyhullatások közt lopta el a Szent Szűz koronájából a gyöngyöt, de aztán az egész nép szeme láttára, térden csúszva fizetgette vissza azt a gyöngyöt, a Fájdalmas Szent Atya pedig az egész nép szeme láttára betakarta őt a palástjával, úgy hogy ezt még akkor is csudának tartották és a felsőbbség szórul-szóra beíratta ezt az ország könyvébe. Te meg kicsúfoltad az isten ujját ! Ha nem volnál nekem született uram*), akit én még inas­ koromban a karomon hurcoltalak, hát én most mindjárt végeznék veled, ezen a helyen. Sztepanovics Péter rettenetesen meg­haragudott : — Találkoztál-e te ma Sztavroginnal? Felelj ! — Ne merj te éntőlem soha semmit se kérdezni ! Sztavrogin úr csak bámulhatott és sem kívánságával, sem rendelkezéssel vagy pénzzel nem részes semmiben. Te magad ug­rattál be engem. — A pénzt megkapod, a kétezerét is megkapod Pétervárott, megkapod egészen, azonkívül is kapsz. — Hazudsz te, drágám, s kinevetnivaló vagy te a te hitegetéseddel. Sztavrogin úr te hozzád képest mintha egy magas lépcsőn állna, te meg mintha alulról ugatnál fel rá, mint valamely kis kutya; ő téged még azzal is nagyon megbecsülne, ha leköpne rád. — Tudod-e te azt, — dühöngött Szte­panovics Péter, — hogy én téged semmirevalót egy tapodtat sem bocsátlak innen, hanem átadlak egyenesen a rendőrségnek !? Fedika felugrott ültéből és vadul csil­logtatta a szemét. Sztepanovics Péter előkapta a revol­verét. Erre gyors és kínos jelenet következett: mielőtt Sztepanovics Péter felfoghatta volna revolverét, Fedika hirtelen, teljes erejéből pofon vágta őt. Arra ugyanabban a pillanat­ban egy másik roppant ütés következett, majd egy harmadik, negyedik, mind csupa pofon. Sztepanovics Péter megbódult, vala­mit dörmögött, aztán egész testével végig­terült a földön — Nesztek, vigyétek el! — kiáltott diadal­masan Fedika, azzal fogta a sapkáját, kikapta a lóca alól a batyuját és eltűnt, mintha soha ott sem lett volna. Sztepanovics Péter magán­kívül hörgött. Liputin már azt gondolta, hogy gyilkosság történt. Kirilov a konyhába rohant. — Vizet neki! — kiáltott s egy bádogot megmentve, azt a fejére öntötte. Sztepanovics Péter megmozdult, felemelte a fejét, felült és ész nélkül nézett széjjel. — Nos, hogy van? — kérdezte Kirilov. Az mereven nézett rá és még mindig s­­em ismerte meg, de meglátva a beleskelődő Liputint, elmosolyodott az ő csúf mosolyával, aztán hirtelen felugrott, felkapva a földre ej­tett revolverét. — Ha eszébe jutna holnap önnek is meg­szökni, mint megszökött a gazember Sztav­rogin, — esett Kirilovnak sápadtan, hebegve és hibásan ejtve ki a szavakat, — hát én önt a földgömb másik végén is . . . felakasztom, mint egy legyet. . . eltaposom . . . érti ? És revolverét a Kirilov homlokának tartotta, de csaknem abban a pillanatban magához térve visszakapta a kezét, zsebre dugta a revolvert és egy szót sem mondva, kiszaladt a házból. Liputin utána. Kimásztak az iménti résen s megint a meredek parton mentek tovább, a sövénybe kapaszkodva. Sztepanovics Péter gyorsan lépkedett, Liputin alig bírta követni. A legelső utca­keresztezésnél hirtelen megállt. — Nos ? — fordult kihívóan Liputinhoz. Liputin emlékezett a revolverre és még mindig reszketett az imént látott jelenettől, de a felelete mintegy magától, visszatartha­­tatlanul pattant le a nyelvéről: — Azt hiszem, hogy „Szmolenszktől Tas­­kentig épen nem olyan nagy türelmetlenséggel várják a diákot.“ — Látta ön, mit ivott Fedika a kony­hában ? — Mit ivott volna ? Pálinkát. — No hát tudja meg, hogy utoljára ivott ő életében pálinkát. Ajánlom ezt a jövő­beli eshetőségekre megjegyezni. Most pedig takarodjék a pokolba, holnapig nincs rá szük­ségem ... De vigyázzon: velem nem lehet tréfálni ! Liputin sietett haza, amint csak bírt. (Folyt. köv.). *) T. I. Fedika még a Verhovenszkijék jobbá­gyául született, tehát V. neki viszont született ura volt. Reggeli ízés sibH fél glahár ■•'V'-' Sohminthauet-féle . ‘ 1854 Keserű­-UiZi. í az elrontott gyomrai: 2-3 óra alatt teljesen rendbe hozza. Ara kis­livog 40 fillér, nagy üveg 60 fillér. Azonkívül a­,,Három­­ kanál“ védjegyy rendkívüli őrön Igmánca kóperilvizet is forgalomba­­ hoztam, a­mely víz orvosi rendeletre kanalanként használandó. 1­1 Ara üvegenként 2 korona használati utasítással. Kapható mindenütt. j

Next