Pesti Hírlap, 1909. január (31. évfolyam, 1-12. szám)

1909-01-02 / 1. szám

1909. január 2., szombat" PESTI BUHAh -------.----.—-------—~— ------——­volt, záloga ennek a bizalomnak és ragaszkodásnak, amelylyel mi, közkatonák, eddigi működésükben , híven támogattuk. (f­iénk helyeslés és tetszés.) Most, amidőn a nagy vonásokban vázólt föladatok megoldása vár a kormányra és a törvényhozásra, amelyeknek korszakalkotó jelentőségét kellően mérlegelni alig lehet, eljöttünk nagyméltóságod elé, nem a szokás hatalmának, vagy hideg udvari­assági követelményeknek hódolva (igaz! Úgy van!), hanem őszinte ragaszkodásunk által kész­tetve, hogy bizalmunknak kifejezést adjunk. (Igaz! Úgy van!) Eljöttünk e nagy történelmi fontosságú esztendő első reggelén, hogy működésükre, amely a fejlődésnek alapját képező konszolidáció megva­lósítását célozza, az ég áldását kérjük. (Élénk he­lyeslés.) Adjon az isten erőt, egészséget, az eddighez hasonló törhetetlen munkakedvet és rendületlen kitartást, hogy működésüket hazánk és nemzetünk boldogságára siker koronázza. Éltesse a Minden­ható nagyméltóságodat és minisztertársait. (Hosz­­szantartó élénk éljenzés.) Wekerle beszéde. A harsány éljenzés lecsillapultával Wekerle Sándor miniszterelnök a következő beszédben vá­laszolt : — Uraim, igen tisztelt barátaim! Enged­jétek m­e­g, hogy a saját és minisztertársaim nevé­ben mélyen érzett köszönetet mondjak szívélyes üd­vözlésiekért, megtisztelő elismert a tekert, és hogy saját részünkről is meleg érzéssel kívánjak min­den, legjobbat úgy nektek, mint hozzátartozóitok­nak­. Fel kell használnom ezt az alkalmat még arra is, hogy odaadó hálával emlékezzem meg arról a hathatós támogatásról, amelyben bennünket ne­héz viszonyok között is mindig szívesek voltatok részesíteni, mert egyedül bölcs belátástok, hazafias készségtek tette lehetővé közállapotaink rendben tartását s a fejlődésnek előbbrevitelét, az elénk tá­ruló nagy feladatok megoldását. Helyesen jegyezte meg tisztelt barátom, hogy­ elérkeztünk az együttes működésre egyesült pártok utolsó és legnagyobb feladatának teljesítéséhez, a választói reform megalkotásához. E nagy munka folyama alatt kell a kor­mányzat, s az állami élet körében felmerülő rendes teendőkön kívül azokat a gazdasági, szociális, kul­turális és vallási kérdéseket is megoldanunk, ame­lyeket programmunkba a költségvetési tárgyalások során felvettünk, s amelyekre a költségvetési és azzal kapcsolatos törvények részben már a fedezetet is megadják. De mind e kérdésekkel sem tekinthetjük politikai­ feladatunkat, törekvéseinket kimerítet­­teknek; minden el kell követnünk, hogy az alkot­mányos élet zavartalan folytonosságát, zökkenések­től ment sima átmenetét a jövőre nézve is bizto­sítsuk. , Ezért, -• habár erre kötelezettséget nem is vállaltunk, ú-z működésünk oda fog irányulni, hogy azokat a kérdéseket is­­megfelelőleg előkészítsük, amelyek egyesülésünkkor függőben hagyottak, s a­melyek mai helyzetünknek nemcsak kiindulási pontját, hanem egyúttal kulcsát is képezik. (He­lyeslés.) Talán nem várja tőlem senki, hogy e pilla­natban, melyet inkább érzelmi, mint politikai mo­mentumok uralnak, bővebb politikai fejtegetésekbe bocsátkozzam, vagy hogy részletesebben nyilatkoz­zam olyan kérdésekről, amelyek iránt a tárgyalások folyamatban vannak. Változatlan elvi álláspontunk rövid megjelölése végett csak annyit jegyzek meg, hogy gazdasági téren Magyarország gazdaságának nagyszabású emelése, önerejének megteremtése és megszilárdítása, politikai téren nemzeti erőnk és államiságunk el nem mosódó megnyilvánulása, minden eshetőséggel szemben való biztosítása ké­pezi állandóan követett célunkat. (Élénk helyeslés.) Ezért a bankkérdésben arra törekszem, hogy mindenekelőtt a kormány egyetértő eljárását bizto­sítva­, juttassuk érvényre az államjogi és gazda­sági szempontokat. A katonai kérdésekben pedig az vezérel, hogy akkor, mikor véderőnk fejlesztésének és újabb tetemes költségek vállalásának szüksége előtt állunk, ennek egyensúlyaképp nemzeti érde­keink és különösen államnyelvünk érvényesülésére kell a gondot fektetnünk. (Élénk éljenzés.) Ebben, az ő felsége a király és a nemzet, kö­zötti ügyben, naponta találkozunk ugyan ellentétes áramlatokkal, de azért, álláspontunk érvényre jutá­sába vetett bizodalmunk nem kisebbedhetik, mert erőt ad annak belső jogosultsága, szükségessé teszi nemzetközi­ viszonyainknak a megnyugvásban rejlő biztonsága. (Élénk helyeslés.) A választási törvény tekintetében változatla­nul ragaszkodnunk kell azokhoz az alapelvekhez, a­melyek alapján azt előkészítettük s a­melyeket nemzeti és szociális szempontból a magyar állam legvitálisabb érdekei szempontjából mellőzhetetle­­neknek tartunk. (Élénk éljenzés.) A részletek­­megítélésénél nem zárkózunk ugyan el attól a­ politikai igazságtól, hogy ilyen, a nemzet egészét érintő s jövőjére kiható alapvető törvénynek lehetőleg közmegnyug­vással és egyet­értéssel kell létesülnie (Helyeslés.), de alapvető gondolatát és módozatait oly lényegbe vágóknak, oly kardinálisoknak tartjuk, hogy azok feladását egyenesen is nyugodt és biztos fejlődés és a nem­zeti érdekek feladásával kellene egyenlőnek tekin­tenünk. (Igaz!) Nehéz idők köszöntek reánk, nagy feladatok előtt állunk, ezekben helytállani, nagy nemzeti feladatainkat sikerre juttatni csak úgy leszünk ké­pesek, ha ezekhez mérten rendezzük be állami szük­ségleteinket s az élő megnyilatkozását, a képviselő­­házat. ... Úgy ennél a nagy reformnál, mint általá­ban minden gazdasági és politikai törekvésünknél nem elvont tételeknek, nem kicsinyes szempontok­nak, nem is is merevségig kicsinyes egyéni vagy pártállásból folyó következetességnek, hanem a nemzet nagy érdekeinek, a­ jövő biztos megóvásának kell a politikai, iránytűt mozgatnia, az időhatárok megállapít­ásánál a politikai óramutatót szabá­lyoznia. Következetességünk csak a valóban nagy és kart, el is altatott, de én egyszer mégis csak kinyitottam a szememet. — De akkorára a két batyut már ellopták! — szóltak közbe a szeplős krumpli-gyerekek. — Micsoda batyut? Nem volt ott semmi­féle batyu. De olyan szép, virágos, aranyos, meleg volt minden, hogy én azt hittem, már az égben vagyok és nem fogok visszamenni soha az üres, hideg, csendes házunkba. —­ Olyan szép ruhája volt a favágónak? — Volt is ott favágó! Mi jut eszedbe? — Csitt! Nagymama mesélt tovább: — A kastélyban voltam, fiaim. A gróf talált meg, a gróf mentett meg, a gróf vitt fel a két karján. Tud is ilyet egy favágó! Az öreg gróf, aki az ebédlőben fog. A szakálla a dere­káig ér és fehér, mint a hó. Nyolcvan eszten­dős korában halt meg. Tíz évvel volt öregebb, mint én. Egyszer mindnyájan meghalunk. Pedig micsoda eleven, szép, erős ember volt! Ő is örökké csak jóban fáradozott. Akkor is lefelé indult a favágókhoz. Úgy talált meg. Megmentett, visszaadta az életemet és én ezt nem is felejtettem el neki soha. Mert én mindig nagyon hálás voltam. Egy morzsáért egy egész darab kenyeret adtam vissza. — Nincs is már ilyen asszony a világon! —• harsogta a kórus és nagypapának komo­lyan közbe kellett lépnie, hogy tovább foly­hasson a mese. — Az életemet megmentette, de a lábam oda volt, a vértolulásom is sokszor elővett, annyira, hogy másnap estig nem is mehettem haza. Ezalatt persze Szentünk nagypapának, mert én mindig csak ő rá gondoltam és nagyon vitális nemzeti érdekek, állandó szem előtt tartása, politikai igazságunk azok soha meg nem szűnő ápolása és előmozdítása lehet. (Helyeslés.) Engem soha el nem halványuló hit köt nem­zetem bölcseségében rejlő erejéhez, hogy e magasabb szempontok irányítják elhatározásait s az együtt­működésünk tartama alatt megerősödött bizalom fűz hozzátok — a nemzeti elhatározások hivatott képviselőihez — hogy szives és hathatós támogatás­tok fog kisérni akkor és addig, amíg a magasabb szempontok irányítják kormányzati tevékenysé­günket. Ezzel a szándékkal, ezzel a hittel kérjük a jövőre is politikai bizalmatokat és mondok is­mételten köszönetet megtisztelő meg­jelenés­­ekért. . (Hosszas, lelkes éljenzés és taps.) Kossuth Ferencnél. A miniszterelnöki palotából a jelen voltak leg­nagyobb része Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter lakására ment át, ahol a tisztelgőket a még mindig gyengélkedő miniszter ágyban fo­gadta. A tisztelgésnél a következők voltak jelen: gróf Apponyi Albert és Günther Antal miniszte­rek, Szterényi József, Tóth János, Mezőssy Béla és Meskó László államtitkárok, Ábrányi Kornél a sajtóiroda főnöke, Smialovszky Valér, báró Ke­­­mény Árpád, Kapotsffy Jenő, Ugrón Ákos, Palu­­gyay Móric, Ambrozovits Lajos és Chemnel Gyula főispánok, Fülepp Kálmán, főpolgár­mester, Márkus Miksa főszerkesztő, Fazekas Ágos­ton pest megyei alispán, Nagy Ferenc nyug. ál­lamtitkár, Szivák Imre, László Mihály, Szilassy Zoltán, Weisz Julián, Szinnyei-Merse Félix, Béla Henrik, Buráni Szilárd és Raisz Aladár orsz. kép­viselők, az alkotmánypárt tagjai, Ábrányi Kornél mint tanácsos, a sajtóiroda főnöke, Holló Lajos, gróf Batthyány Tivadar, Sághy Gyula, a függet­­­lenségi párt alelnökei, továbbá gróf Bethlen Ist­ván, Bakonyi Samu, Beck Lajos, gróf Benyovszk­y Sándor, Botlik István, gróf Batthyány József, Ba­­­loghy Ernő, Bernáth Béla, Csizmazia Endre, Du-­­dics Endre, Éber Antal, Földes Béla, Ferdinándy­ Béla, Horthy Béla, Hódy Gyula, Hammersberg László, Justh János, Kmnd­­y Károly, Kállay Lipót,, Kállay Tamás, Kálosy József, Laehne Hugó, Lo­,­vászy Márton, Malatinszky György, Markos Gyula, Nagy Dezső, Németh Imre, Nemess Bertalan, Oka­­licsányi László, Ráth­ Endre, Rajk Aladár, Ságh Manó, Steiner Ferenc, Somogyi Aladár, Szatmári, Mór, Szentkirályi Zoltán, Szász Zsombor, Szúnyog­ Mihály, Sümegi Vilmos, gróf Somsisch Tihamér,­ Simkó József, Szentiványi Árpád, Thaly László,­­ gróf Teleki Árvéd, Török János, Rotzenhardt Já­nos és Várnay Imre orsz. képviselők, Bába Mol­nár Sámuel, a ceglédi függetlenségi és 48-as párt­ elnöke, dr Molnár Albert, dr Nagy Albert, Földiáki Gyula, Varságh Zoltán, Ádám Sándor, az ország­gyűlési függetlenségi és 48-as pártkör kültagjai. Mikor mindannyian együtt voltak, gróf Tele­ki Arvéd orsz. képviselő üdvözölte Kossuth Ferenc kereskedelemügyi minisztert, a következőleg szól­va: .­­ . És a mese folyt: ■ — Nagyon, nehezen haladtam, pedig én erős, vállas, megtermett asszony voltam. A de­rekamat át lehetett fogni két araszszal, de a csípőmön elülhetett volna két hathónapos gye­rek. Piros voltam­, mint a rózsa és az anyó­som, mikor először meglátott, megnyálazta a zsebkendőjét s azzal dörzsölte az arcomat: nem fog-e? Dehogy vannak már ilyen asszonyok a világon! Soha én ágynak nem estem, orvos­ságot be nem vettem. Csak épen a balbokám ,volt gyenge és vértolulásom volt olykor. De nagypapa erről nem is tudott. Nagypapa min­dig vadászott, ha nem vadászott , a­ pappal kár­tyázott, mikor pedig hazajött, mindjárt lefe­küdt és aludt. Most is az erős kapaszkodásban elszorult a lélekzetem, a­ lábam is megbicsaklott, meg­kaptam a vértolulásomat és ettől elszédültem. Csak annyit mondtam: Jesszusom, meg a kul­csaimat kaptam le a gürtlimről, hogy el ne­­veszszenek. Mert én ilyen voltam. A kulcsokat soha el nem hagytam és sötétben is tudtam, hogy ki hová való. Most is csak ezt markoltam meg, aztán lerogytam egy jegenyefa alá. — Jegenye alá? — kérdezte Tinka, de nagypapa felemelte a légycsapót és a mese folyt tovább. — Bizony olyan voltam, mint aki meg­halt. Nem tudtam magamról semmit. A hó pedig egyre esett és én azt gondoltam: Jesszu­som, fél óra múlva csak egy kis púp lesz be­lőlem és soha még nem találnak. De a jó isten megsegített, mert ő nem hagyja el azokat, akik jóban, fáradoznak. Én pedig világéletemben ,csak jót akartam. Hullott rám a hó, el is ta­sajnáltam. Elküldtünk Pantomérre, ahová va­­­dászni járt, azt szenték, hogy már elment Ba­­gom­érre, kártyázni. Mikor pedig ide küldtünk, azt szenték, hogy már hazament aludni. Ek­kor a gróf azt parancsolta, hogy világért sem, szabad felkölteni. Én ezalatt majd meghaltam. Úgy saj­náltam nagypapát. De nem hepciáskodtam, nem rezonéroztam, mert én szelíd­, engedelmes asszony voltam, amilyen ma már nincs is.­­Hogy a jó gróf még az ajtót is bezárta — isten nyugaszsza érte haló porában — ott marad­tam, hogy tökéletesen meggyógyuljak. De na­, ugyan sajnáltam szegény nagypapát . . . — Hiszen aludt! — Csitt! — Nagyon sajnáltam és a következő nyá­ron, pedig akkor már nehéz volt a járás, el­mentem Radnára. A ballábam formáját, meg egy szivet letettem viaszkból és ötven misét írattam fel, hogy szegény jó nagypapa meg­nyugodjon. — De miért? — kérdezte Tinka. Erre az ostoba kérdésre azonban senki sem felelt. Nagypapa kijelentette, hogy a h­un­­sének vége. Tudja biztosan. A misékkel végző­dik, megjegyezte. Tavaly is így volt, harmad­, éve is, sőt tíz, húsz, harminc, negyven eszten­dővel ezelőtt is így. — Ugy­e, nagymama? — Igen, —* bólintott bágyadtan, de mo­­solyogva. Boldog megkönnyebbülést érzett,­ hogy szivének terhét, melyhez hasonlókat má­sok a rengetegre, a viharra, a zúgó vizekre bíznak, ő letehette a gyermek­szobában. a Szabóné Nogáll Janka. 3 ---• --------------­

Next