Pesti Hírlap, 1909. január (31. évfolyam, 1-12. szám)
1909-01-02 / 1. szám
1909. január 2., szombat" PESTI BUHAh -------.----.—-------—~— ------——volt, záloga ennek a bizalomnak és ragaszkodásnak, amelylyel mi, közkatonák, eddigi működésükben , híven támogattuk. (fiénk helyeslés és tetszés.) Most, amidőn a nagy vonásokban vázólt föladatok megoldása vár a kormányra és a törvényhozásra, amelyeknek korszakalkotó jelentőségét kellően mérlegelni alig lehet, eljöttünk nagyméltóságod elé, nem a szokás hatalmának, vagy hideg udvariassági követelményeknek hódolva (igaz! Úgy van!), hanem őszinte ragaszkodásunk által késztetve, hogy bizalmunknak kifejezést adjunk. (Igaz! Úgy van!) Eljöttünk e nagy történelmi fontosságú esztendő első reggelén, hogy működésükre, amely a fejlődésnek alapját képező konszolidáció megvalósítását célozza, az ég áldását kérjük. (Élénk helyeslés.) Adjon az isten erőt, egészséget, az eddighez hasonló törhetetlen munkakedvet és rendületlen kitartást, hogy működésüket hazánk és nemzetünk boldogságára siker koronázza. Éltesse a Mindenható nagyméltóságodat és minisztertársait. (Hoszszantartó élénk éljenzés.) Wekerle beszéde. A harsány éljenzés lecsillapultával Wekerle Sándor miniszterelnök a következő beszédben válaszolt : — Uraim, igen tisztelt barátaim! Engedjétek meg, hogy a saját és minisztertársaim nevében mélyen érzett köszönetet mondjak szívélyes üdvözlésiekért, megtisztelő elismert a tekert, és hogy saját részünkről is meleg érzéssel kívánjak minden, legjobbat úgy nektek, mint hozzátartozóitoknak. Fel kell használnom ezt az alkalmat még arra is, hogy odaadó hálával emlékezzem meg arról a hathatós támogatásról, amelyben bennünket nehéz viszonyok között is mindig szívesek voltatok részesíteni, mert egyedül bölcs belátástok, hazafias készségtek tette lehetővé közállapotaink rendben tartását s a fejlődésnek előbbrevitelét, az elénk táruló nagy feladatok megoldását. Helyesen jegyezte meg tisztelt barátom, hogy elérkeztünk az együttes működésre egyesült pártok utolsó és legnagyobb feladatának teljesítéséhez, a választói reform megalkotásához. E nagy munka folyama alatt kell a kormányzat, s az állami élet körében felmerülő rendes teendőkön kívül azokat a gazdasági, szociális, kulturális és vallási kérdéseket is megoldanunk, amelyeket programmunkba a költségvetési tárgyalások során felvettünk, s amelyekre a költségvetési és azzal kapcsolatos törvények részben már a fedezetet is megadják. De mind e kérdésekkel sem tekinthetjük politikai feladatunkat, törekvéseinket kimerítetteknek; minden el kell követnünk, hogy az alkotmányos élet zavartalan folytonosságát, zökkenésektől ment sima átmenetét a jövőre nézve is biztosítsuk. , Ezért, -• habár erre kötelezettséget nem is vállaltunk, ú-z működésünk oda fog irányulni, hogy azokat a kérdéseket ismegfelelőleg előkészítsük, amelyek egyesülésünkkor függőben hagyottak, s amelyek mai helyzetünknek nemcsak kiindulási pontját, hanem egyúttal kulcsát is képezik. (Helyeslés.) Talán nem várja tőlem senki, hogy e pillanatban, melyet inkább érzelmi, mint politikai momentumok uralnak, bővebb politikai fejtegetésekbe bocsátkozzam, vagy hogy részletesebben nyilatkozzam olyan kérdésekről, amelyek iránt a tárgyalások folyamatban vannak. Változatlan elvi álláspontunk rövid megjelölése végett csak annyit jegyzek meg, hogy gazdasági téren Magyarország gazdaságának nagyszabású emelése, önerejének megteremtése és megszilárdítása, politikai téren nemzeti erőnk és államiságunk el nem mosódó megnyilvánulása, minden eshetőséggel szemben való biztosítása képezi állandóan követett célunkat. (Élénk helyeslés.) Ezért a bankkérdésben arra törekszem, hogy mindenekelőtt a kormány egyetértő eljárását biztosítva, juttassuk érvényre az államjogi és gazdasági szempontokat. A katonai kérdésekben pedig az vezérel, hogy akkor, mikor véderőnk fejlesztésének és újabb tetemes költségek vállalásának szüksége előtt állunk, ennek egyensúlyaképp nemzeti érdekeink és különösen államnyelvünk érvényesülésére kell a gondot fektetnünk. (Élénk éljenzés.) Ebben, az ő felsége a király és a nemzet, közötti ügyben, naponta találkozunk ugyan ellentétes áramlatokkal, de azért, álláspontunk érvényre jutásába vetett bizodalmunk nem kisebbedhetik, mert erőt ad annak belső jogosultsága, szükségessé teszi nemzetközi viszonyainknak a megnyugvásban rejlő biztonsága. (Élénk helyeslés.) A választási törvény tekintetében változatlanul ragaszkodnunk kell azokhoz az alapelvekhez, amelyek alapján azt előkészítettük s amelyeket nemzeti és szociális szempontból a magyar állam legvitálisabb érdekei szempontjából mellőzhetetleneknek tartunk. (Élénk éljenzés.) A részletekmegítélésénél nem zárkózunk ugyan el attól a politikai igazságtól, hogy ilyen, a nemzet egészét érintő s jövőjére kiható alapvető törvénynek lehetőleg közmegnyugvással és egyetértéssel kell létesülnie (Helyeslés.), de alapvető gondolatát és módozatait oly lényegbe vágóknak, oly kardinálisoknak tartjuk, hogy azok feladását egyenesen is nyugodt és biztos fejlődés és a nemzeti érdekek feladásával kellene egyenlőnek tekintenünk. (Igaz!) Nehéz idők köszöntek reánk, nagy feladatok előtt állunk, ezekben helytállani, nagy nemzeti feladatainkat sikerre juttatni csak úgy leszünk képesek, ha ezekhez mérten rendezzük be állami szükségleteinket s az élő megnyilatkozását, a képviselőházat. ... Úgy ennél a nagy reformnál, mint általában minden gazdasági és politikai törekvésünknél nem elvont tételeknek, nem kicsinyes szempontoknak, nem is is merevségig kicsinyes egyéni vagy pártállásból folyó következetességnek, hanem a nemzet nagy érdekeinek, a jövő biztos megóvásának kell a politikai, iránytűt mozgatnia, az időhatárok megállapításánál a politikai óramutatót szabályoznia. Következetességünk csak a valóban nagy és kart, el is altatott, de én egyszer mégis csak kinyitottam a szememet. — De akkorára a két batyut már ellopták! — szóltak közbe a szeplős krumpli-gyerekek. — Micsoda batyut? Nem volt ott semmiféle batyu. De olyan szép, virágos, aranyos, meleg volt minden, hogy én azt hittem, már az égben vagyok és nem fogok visszamenni soha az üres, hideg, csendes házunkba. — Olyan szép ruhája volt a favágónak? — Volt is ott favágó! Mi jut eszedbe? — Csitt! Nagymama mesélt tovább: — A kastélyban voltam, fiaim. A gróf talált meg, a gróf mentett meg, a gróf vitt fel a két karján. Tud is ilyet egy favágó! Az öreg gróf, aki az ebédlőben fog. A szakálla a derekáig ér és fehér, mint a hó. Nyolcvan esztendős korában halt meg. Tíz évvel volt öregebb, mint én. Egyszer mindnyájan meghalunk. Pedig micsoda eleven, szép, erős ember volt! Ő is örökké csak jóban fáradozott. Akkor is lefelé indult a favágókhoz. Úgy talált meg. Megmentett, visszaadta az életemet és én ezt nem is felejtettem el neki soha. Mert én mindig nagyon hálás voltam. Egy morzsáért egy egész darab kenyeret adtam vissza. — Nincs is már ilyen asszony a világon! —• harsogta a kórus és nagypapának komolyan közbe kellett lépnie, hogy tovább folyhasson a mese. — Az életemet megmentette, de a lábam oda volt, a vértolulásom is sokszor elővett, annyira, hogy másnap estig nem is mehettem haza. Ezalatt persze Szentünk nagypapának, mert én mindig csak ő rá gondoltam és nagyon vitális nemzeti érdekek, állandó szem előtt tartása, politikai igazságunk azok soha meg nem szűnő ápolása és előmozdítása lehet. (Helyeslés.) Engem soha el nem halványuló hit köt nemzetem bölcseségében rejlő erejéhez, hogy e magasabb szempontok irányítják elhatározásait s az együttműködésünk tartama alatt megerősödött bizalom fűz hozzátok — a nemzeti elhatározások hivatott képviselőihez — hogy szives és hathatós támogatástok fog kisérni akkor és addig, amíg a magasabb szempontok irányítják kormányzati tevékenységünket. Ezzel a szándékkal, ezzel a hittel kérjük a jövőre is politikai bizalmatokat és mondok ismételten köszönetet megtisztelő megjelenésekért. . (Hosszas, lelkes éljenzés és taps.) Kossuth Ferencnél. A miniszterelnöki palotából a jelen voltak legnagyobb része Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter lakására ment át, ahol a tisztelgőket a még mindig gyengélkedő miniszter ágyban fogadta. A tisztelgésnél a következők voltak jelen: gróf Apponyi Albert és Günther Antal miniszterek, Szterényi József, Tóth János, Mezőssy Béla és Meskó László államtitkárok, Ábrányi Kornél a sajtóiroda főnöke, Smialovszky Valér, báró Kemény Árpád, Kapotsffy Jenő, Ugrón Ákos, Palugyay Móric, Ambrozovits Lajos és Chemnel Gyula főispánok, Fülepp Kálmán, főpolgármester, Márkus Miksa főszerkesztő, Fazekas Ágoston pest megyei alispán, Nagy Ferenc nyug. államtitkár, Szivák Imre, László Mihály, Szilassy Zoltán, Weisz Julián, Szinnyei-Merse Félix, Béla Henrik, Buráni Szilárd és Raisz Aladár orsz. képviselők, az alkotmánypárt tagjai, Ábrányi Kornél mint tanácsos, a sajtóiroda főnöke, Holló Lajos, gróf Batthyány Tivadar, Sághy Gyula, a függetlenségi párt alelnökei, továbbá gróf Bethlen István, Bakonyi Samu, Beck Lajos, gróf Benyovszky Sándor, Botlik István, gróf Batthyány József, Baloghy Ernő, Bernáth Béla, Csizmazia Endre, Du-dics Endre, Éber Antal, Földes Béla, Ferdinándy Béla, Horthy Béla, Hódy Gyula, Hammersberg László, Justh János, Kmndy Károly, Kállay Lipót,, Kállay Tamás, Kálosy József, Laehne Hugó, Lo,vászy Márton, Malatinszky György, Markos Gyula, Nagy Dezső, Németh Imre, Nemess Bertalan, Okalicsányi László, Ráth Endre, Rajk Aladár, Ságh Manó, Steiner Ferenc, Somogyi Aladár, Szatmári, Mór, Szentkirályi Zoltán, Szász Zsombor, Szúnyog Mihály, Sümegi Vilmos, gróf Somsisch Tihamér, Simkó József, Szentiványi Árpád, Thaly László, gróf Teleki Árvéd, Török János, Rotzenhardt János és Várnay Imre orsz. képviselők, Bába Molnár Sámuel, a ceglédi függetlenségi és 48-as párt elnöke, dr Molnár Albert, dr Nagy Albert, Földiáki Gyula, Varságh Zoltán, Ádám Sándor, az országgyűlési függetlenségi és 48-as pártkör kültagjai. Mikor mindannyian együtt voltak, gróf Teleki Arvéd orsz. képviselő üdvözölte Kossuth Ferenc kereskedelemügyi minisztert, a következőleg szólva: . . És a mese folyt: ■ — Nagyon, nehezen haladtam, pedig én erős, vállas, megtermett asszony voltam. A derekamat át lehetett fogni két araszszal, de a csípőmön elülhetett volna két hathónapos gyerek. Piros voltam, mint a rózsa és az anyósom, mikor először meglátott, megnyálazta a zsebkendőjét s azzal dörzsölte az arcomat: nem fog-e? Dehogy vannak már ilyen asszonyok a világon! Soha én ágynak nem estem, orvosságot be nem vettem. Csak épen a balbokám ,volt gyenge és vértolulásom volt olykor. De nagypapa erről nem is tudott. Nagypapa mindig vadászott, ha nem vadászott , a pappal kártyázott, mikor pedig hazajött, mindjárt lefeküdt és aludt. Most is az erős kapaszkodásban elszorult a lélekzetem, a lábam is megbicsaklott, megkaptam a vértolulásomat és ettől elszédültem. Csak annyit mondtam: Jesszusom, meg a kulcsaimat kaptam le a gürtlimről, hogy el neveszszenek. Mert én ilyen voltam. A kulcsokat soha el nem hagytam és sötétben is tudtam, hogy ki hová való. Most is csak ezt markoltam meg, aztán lerogytam egy jegenyefa alá. — Jegenye alá? — kérdezte Tinka, de nagypapa felemelte a légycsapót és a mese folyt tovább. — Bizony olyan voltam, mint aki meghalt. Nem tudtam magamról semmit. A hó pedig egyre esett és én azt gondoltam: Jesszusom, fél óra múlva csak egy kis púp lesz belőlem és soha még nem találnak. De a jó isten megsegített, mert ő nem hagyja el azokat, akik jóban, fáradoznak. Én pedig világéletemben ,csak jót akartam. Hullott rám a hó, el is tasajnáltam. Elküldtünk Pantomérre, ahová vadászni járt, azt szenték, hogy már elment Bagomérre, kártyázni. Mikor pedig ide küldtünk, azt szenték, hogy már hazament aludni. Ekkor a gróf azt parancsolta, hogy világért sem, szabad felkölteni. Én ezalatt majd meghaltam. Úgy sajnáltam nagypapát. De nem hepciáskodtam, nem rezonéroztam, mert én szelíd, engedelmes asszony voltam, amilyen ma már nincs is.Hogy a jó gróf még az ajtót is bezárta — isten nyugaszsza érte haló porában — ott maradtam, hogy tökéletesen meggyógyuljak. De na, ugyan sajnáltam szegény nagypapát . . . — Hiszen aludt! — Csitt! — Nagyon sajnáltam és a következő nyáron, pedig akkor már nehéz volt a járás, elmentem Radnára. A ballábam formáját, meg egy szivet letettem viaszkból és ötven misét írattam fel, hogy szegény jó nagypapa megnyugodjon. — De miért? — kérdezte Tinka. Erre az ostoba kérdésre azonban senki sem felelt. Nagypapa kijelentette, hogy a hunsének vége. Tudja biztosan. A misékkel végződik, megjegyezte. Tavaly is így volt, harmad, éve is, sőt tíz, húsz, harminc, negyven esztendővel ezelőtt is így. — Ugye, nagymama? — Igen, —* bólintott bágyadtan, de mosolyogva. Boldog megkönnyebbülést érzett, hogy szivének terhét, melyhez hasonlókat mások a rengetegre, a viharra, a zúgó vizekre bíznak, ő letehette a gyermekszobában. a Szabóné Nogáll Janka. 3 ---• --------------