Pesti Hírlap, 1909. április (31. évfolyam, 80-102. szám)
1909-04-04 / 80. szám
A PESTI HÍRLAP 1909. április 4., vasárnap. Mai a választói reformban a saját pártjuknak, a 48-as pártnak programmpontját akarják-e megvalósítani, amely ugyanis bizonyos határidő múlva az állam nyelvének írásban és szóban való leírásához kívánja kötni a választói jogosultságot. Erről tessék beszélni, hogy ezt a 48-as programmpontot akarja-e Justh Gyula úr megvalósítani! Ha igen, akkor tessék elfoglalni a belügyminiszteri széket. Mi szívesen látjuk őt ott és gróf Andrássy Gyuláról köztudomású dolog, hogy nem szokott görcsösen ragaszkodni a hatalomhoz. Csak bátorkodunk szerényen megjegyezni, hogy a mi szíveslátásunkhoz még meg kell szereznie Justh Gyulának ezen 48-as programmponthoz a király ő felsége előzetes hozzájárulását is. Háromféle eset lehetséges. Vegyük először a legkellemesebbet: a '48-as belügyminiszter — mondjuk Justh Gyula — becsületesen be akarja váltani pártjának programmját a választói reformban és sikerül ehez a király előzetes beleegyezését kinyerni. Ez esetben mi kész örömmel üdvözöljük őt, mert hiszen évek hosszú sora óta küzdünk ama 48-as elv mellett, hogy az állam nyelvének leírásához köttessék a választói jog. Ha azonban a 48-as belügyminiszter nem akarja a saját pártelvét érvényesíteni a választói reformban és ő sem köti a magyar nyelv leírásához a választói jogot, akkor micsoda jogon követeli magának a belügyminiszteri tárcát?! Az elvtagadás jogán?! Hisz akkor sokkal szívesebben látjuk Andrássyt azon a helyen, mert ő soha sem hirdette a 48-as elvet. És hatalmi polcon sokkal szívesebben látunk egy elveihez hű, korrekt embert, mint egy hitehagyott strébert. A harmadik eset az volna, hogy a 48-as belügyminiszter ragaszkodnék a magyar nyelv jogához, de, amint valószínű, nem kapná meg a király jóváhagyását ahoz. Ekkor mi következnék be? Az új 48-as belügyminiszter uralkodása első hetében, vagy talán már a kinevezés előtt megbuknék. Ha tehát a 48-as belügyminiszter jelölt urak okosan gondolkoznak, akkor belátják, hogy az ő egyéni érdekük és pártérdekük azt követeli, hogy legalább is a választói reform szentesítéséig a 67-es Andrássy Gyula legyen a belügyminiszter és ne bolygassák meg addig a pártviszonyokat sem, amíg a koalíció a paktumban magára vállalt kötelezettségeknek eleget nem tesz. Egyetlen miniszter személyéhez vagy pártnak uralmához sincs okunk ragaszkodni. S bizonyára mi volnánk az elsők, akik a 48-as párt kizárólagos uralmát igazán önzetlen örömmel üdvözölnénk, ha a saját programmja alapján vehetné át ez a párt az ország kormányzását. Erre azonban ez idő szerint józan eszű ember nem gondolhat. És ha a 48-asok úgy akarják saját kezeikbe kaparintani a kizárólagos uralmat, hogy programmjukból szegre akasztják a legfontosabb elveket, vagyis az önálló hadsereget, a külön magyar külképviseletet, ha továbbá nem tudják megvalósítani az önálló magyar jegybankot és elejtik a magyar nyelvnek kizárólagos jogát a választói reformban, hát akkor miféle jogcímen merik követelni maguknak az ország kizárólagos kormányzását?! A helyzet. Harc a miniszteri tárcák közül. A ravasz hollók. Aki a Holló-féle társaság harci lármájából akarna következtetést levonni, azt hihetné, hogy a politikában most borzasztó események zajlanak le. Ez a tisztelt társaság meggyanúsít mindenkit, aki él. Kossuth Ferenc nekik nem elég Kossuth, taktikáznak Apponyival, Wekerlével, mintha, ezek a politikusok is velük egy malomban őrölnének és úgy tüntetik fel a dolgot, hogy itt mindenki el akarja árulni az önálló bankot, csak ők az önzetlen apostolok, a hajthatatlanok, a kurucok, akik „adják a bankot“, hogy nem adják a bankot, holott de szívesen adnák egy-egy miniszteri tárcáért! Ezzel a nagy vásári hűhóval szemben ismételten konstatálnunk kell, hogy a politikában ez idő szerint nem történik semmi és csak húsvét után fog történni valami. A kormány változatlanul szolidáris a kartellbank alapján, ha pedig — amitől tartani kell — a kartell-bank az osztrák ellenzésen meghiúsul, akkor lemond az egész kormány. Erre a valószínű lemondásra spekulál a Holló-féle társaság. A kormány lemondása után ugyanis mi lesz a helyzet? Az lesz, hogy Kossuth is, meg Apponyi is meg fogja tenni az uralkodónak az önálló bank felállítására propozícióját. Minthogy ez Kossuthnak és Apponyinak eltökélt szándéka, igazán nincs szükség ennek érdekében semmiféle lármára és hahózásra. A lárma célja tehát nem más, mint az, hogy olyan látszat keletkezzék, ha a király elfogadja Kossuth előterjesztését, mintha ez Hollóék eredménye volna, akik természetesen nem haboznának, hogy a diadalból reális részüket is kivegyék. Másként áll azonban a helyzet, ha — amire szintén el kell készülve lenni, — a király ez idő szerint nem fogadhatná el az önálló bankra vonatkozó Kossuth-féle propozíciót. Erre az esetre Hollóék va banque politikát, nemzeti ellenállást, harcot hirdetnek, mert nekik csakugyan nincs veszíteni valójuk, ők csak nyerhetnek, nevezetesen a leszerelésért is nyerhetnek egy-egy miniszteri tárcát. Ez a tisztelt társaság tehát mindenképen bebiztosítja magát és ugyancsak okult a híres klasszikus meséből, mely szól a hollóról és a sajtról, ők rosszabbak a mesebeli hollónál és csak akkor ejtik majd ki szájukból a sajtot, ha már helyette jó biztosra fogaik közé kaparintották a zsírosabb koncot. Beszédeikben, cikkeikben, szabadon XIV. Lajos után, büszkén hirdetik, hogy „a haza mi vagyunk!“ , s mivel a boldogságukhoz csak a miniszteri tárca hiányzik, fennen hirdetik, hogy boldogabb lesz a haza, ha ők lesznek boldogok. A nagy magyar közvélemény egyelőre más véleményen van. Kossuth Ferenc hazafiassága és bölcsesége, valamint Wekerle kipróbált államférfiúi tudása a nemzeti küzdelem zajongó hullámaiból csöndesebb vizekre kormányozta az ország hajóját és igazán nem hinnék, hogy volna valaki az országban, aki ismét visszavágynék a zavarosba, ha csak olyanok nem, akik a zavarosban szeretnek halászni. Az önálló bankot a magyar gazdasági fejlődés minden híve kívánja, de bizonyára nem olyan áron, amely épen gazdasági fejlődésünk rovására menne, úgy tudjuk, hogy Kossuthnak megvan a maga kész terve, tudjuk, hogy az egész kormány szolidáris Kos i Az excellenciás asszony e szavakra egy fél épést hátrált, az arca olyan kifejezést öltött, mintha fehér selyemcipőjével valami piszkos pocsolyába lépett volna, aztán némi undorral így felelt: — Vegye tudomásul, jó asszony, hogy én nem azért jöttem ide, hogy a kegyed vendégszeretetét igénybe vegyem, hanem azért, hogy a szegény, magával tehetetlen uramat egy percnyi késedelem nélkül elvigyem innen . . . Ha tehát azt hiszi, hogy háziasszonyi kötelességei vannak, hát megnyugtathatom, hogy én egyáltalában nem reflektálok semmiféle kedveskedésre . . . Az ijedten félrehúzódó Gyergyóynét a grófné e szavak után a faképnél hagyta s leányai társaságában, akik úgy felfújták az arcukat, mintha, valami akut fogá s foganatuk lett volna, méltóságos testtartássalvonult be az udvaron át a nappali szobába, ahol a főbíró — felindulásán hősiesen erőt véve — mély meghajlással üdvözölte. A kegyelmes asszony hideg fejbiccentéssel válaszolt a köszöntésre. — Hol van a beteg? — kérdezte a főszolgabírótól. Gyergyóy a szomszéd szoba ajtajára mutatott. — Itt, kegyelmes asszony, de e pillanatban, azt hiszem, hogy alszik . . . Ha parancsolja, hogy előbb óvatosan előkészítsem . . . — Semmit se kérek, csupán azt, hogy senki se zavarjon bennünket . . . Lekötelez,em intézkedik, hogy ez a szoba is egészen üres legyen, mert nagyon kellemetlennek találnám, ha az ajtó mögül hallgatóznék valaki . . . Gyergyóy nagyot nyelve bólintott, a grófné pedig, a leányaival együtt, eltűnt a szomszéd szoba ajtaja mögött. Tíz-tizenöt perc múlva azonban ismét megjelent a nappali szobában, oly vörös és felindult arccal, aminőt a csillagkeresztes dámák előkelő testületében még aligha látott földi ember. A szoba egészen üres volt, de a grófné észrevett egy csengetyűt, mely ott függött a lámpa alatt. Izgatottan megnyomta a fehér csontgombot, mire az öreg szakácsnő mosolygós ábrázattal megjelent a küszöbön. — Itthon van a fiatal háziasszony? — kérdezte a barátságos vén asszonytól. — Igenis, kezét csókolom, a kertben van . . . — Mondja meg neki, hogy kéretem egy pillanatra. Ha a gazdája itthon van, ő is vele jöhet, mert mind a kettőjükkel van egy kis bejszélnivalóm . . . Öt perc múlva egy sápadt és izgatottságában didergő teremtés lépett be a szobába: Kaposi Mártha doktor . . . Oldalán egy óni színű úr lépkedett, aki remegve pödörgette a bajuszát. Gyergyóy főszolgabíró volt, aki e pillanatban habozás nélkül szerepet cserélt volna a fenevadak közé berohanó oroszlánszelidítővel . . . A két asszony egy másodpercig farkasszemet nézett egymással, de Mártha utóbb hirtelen magához tért oktalan ijedtségéből. Acélszínn szemét bátran fölemelte a vendégére és most már hidegen, önérzetes hangon kérdezte: — Hivatott a kegyelmes asszony? Speyr-Jánossy grófné most egy lépéssel közelített feléje, ezüsttől csillogó fejét haragosan felkapta, aztán gyűlölettől szikrázó szemmel szólott: — Hivattam, mert egyszer már végképen le akarok számolni magával . . . Tudja-e, hogy maga gonoszul és becstelenül viselkedik? . . . Mi jogon meri lefoglalni ennek a szánalomraméltó, oktalan embernek az életét, honnan veszi a bátorságot, hogy minduntalan közibénk tolakodjék? . . . Azt hiszi, nem vagyok tisztában a szándékaival s nem ismerem a ravaszságát és a cselfogásait? . . . Honnan vette a bátorságot, hogy ezt a halálosan beteg embert az utolsó pillanataiban magához csalogassa? . . . Nem volt elég a fiatalsága és a férfi kora, most már a végső perceire is kivetették alávaló hálójukat? . . . Hát igazán azon a véleményen van, hogy ezt a silány és lelketlen komédiát tűrni fogom? . . . Lihegett a haragtól és a felindulástól, — de Márthát most már nem hozhatta ki a sodrából. Gyergyey, nagy izgatottságában, hevesen fölemelte a karját, de Mártha szelíden félretolta, míg maga mozdulatlan arccal állott gyűlöletes ellensége elé. És halkan, minden szenvedélyesebb gesztust kerülve, de az ítéletet hirdető bíró könyörtelen hidegségével válaszolt: — Ne féljen attól, hogy gorombáskodásait viszonozni fogom, hiszen egy úriházban nem szokás, hogy a vendéget sértegessék . . . De az igazságot azért el fogom mondani, mert én is nagyon rég várom azt a percet, amikor végre a lelkem fájdalmán könnyíthetek . . . 1 *r * 1