Pesti Hírlap, 1909. április (31. évfolyam, 80-102. szám)

1909-04-04 / 80. szám

A PESTI HÍRLAP 1909. április 4., vasárnap. Mai a választói reformban a saját pártjuknak, a 48-as pártnak programmpontját akarják-e megvalósítani, amely ugyanis bizonyos határ­idő múlva az állam nyelvének írásban és szó­ban való leírásához kívánja kötni a választói jogosultságot. Erről tessék beszélni, hogy ezt a 48-as programmpontot akarja-e Justh Gyula úr megvalósítani! Ha igen, akkor tessék elfoglal­ni a belügyminiszteri széket. Mi szívesen lát­juk őt ott és gróf Andrássy Gyuláról köztudo­mású dolog, hogy nem szokott görcsösen ra­gaszkodni a hatalomhoz. Csak bátorkodunk szerényen megjegyezni, hogy a mi szíveslátá­­sunkhoz még meg kell szereznie Justh Gyulá­nak ezen 48-as programmponthoz a király ő felsége előzetes hozzájárulását is. Háromféle eset lehetséges. Vegyük elő­ször a legkellemesebbet: a '48-as belügyminisz­ter — mondjuk Justh Gyula — becsületesen be akarja váltani pártjának programmját a választói reformban és sikerül ehez a király előzetes beleegyezését kinyerni. Ez esetben mi kész örömmel üdvözöljük őt, mert hiszen évek hosszú sora óta küzdünk ama 48-as elv mel­lett, hogy az állam nyelvének leírásához köt­tessék a választói jog. Ha azonban a 48-as belügyminiszter nem akarja a saját pártelvét érvényesíteni a választói reformban és ő sem köti a magyar nyelv leírásához a választói jogot, akkor micso­da jogon követeli magának a belügyminiszteri tárcát?! Az elvtagadás jogán?! Hisz akkor sokkal szívesebben látjuk Andrássyt azon a helyen, mert ő soha sem hirdette a 48-as el­vet. És hatalmi polcon sokkal szívesebben lá­tunk egy elveihez hű, korrekt embert, mint egy hitehagyott strébert. A harmadik eset az volna, hogy a 48-as belügyminiszter ragaszkodnék a magyar nyelv jogához, de, amint valószínű,­­ nem kapná meg a király jóváhagyását ahoz. Ekkor mi következnék be? Az új 48-as belügyminiszter uralkodása első hetében, vagy talán már a ki­nevezés előtt megbuknék. Ha tehát a 48-as belügyminiszter jelölt urak okosan gondolkoznak, akkor belátják, hogy az ő egyéni érdekük és pártérdekük azt követeli, hogy legalább is a választói reform szentesítéséig a 67-es Andrássy Gyula legyen a belügyminiszter és ne bolygassák meg ad­dig a pártviszonyokat sem, amíg a koalíció a paktumban magára vállalt kötelezettségeknek eleget nem tesz. Egyetlen miniszter személyéhez vagy pártnak uralmához sincs okunk ragaszkodni. S bizonyára mi volnánk az elsők, akik a 48-as párt kizárólagos uralmát igazán önzet­len örömmel üdvözölnénk, ha a saját pro­­g­ramm­ja alapján vehetné át ez a párt az or­szág kormányzását. Erre azonban ez idő sze­rint józan eszű ember nem gondolhat. És ha a 48-asok úgy akarják saját kezeikbe kaparin­tani a kizárólagos uralmat, hogy programm­­jukból szegre akasztják a legfontosabb elve­ket, vagyis az önálló hadsereget, a külön ma­gyar külképviseletet, ha továbbá nem tudják megvalósítani az önálló magyar jegybankot és elejtik a magyar nyelvnek kizárólagos jogát a választói reformban, hát akkor miféle jogcí­men merik követelni maguknak az ország ki­zárólagos kormányzását?! A helyzet. Harc a miniszteri tárcák közül. A ravasz hollók. Aki a Holló-féle társaság harci lármájá­ból akarna következtetést levonni, azt hihetné, hogy a politikában most borzasztó események zajlanak le. Ez a tisztelt társaság meggyanúsít mindenkit, aki él. Kossuth Ferenc nekik nem elég Kossuth, taktikáznak Apponyival, We­­kerlével, mintha, ezek a politikusok is velük egy malomban őrölnének és úgy tüntetik fel a dolgot, hogy itt mindenki el akarja árulni az önálló bankot, csak ők az önzetlen apostolok, a hajthatatlanok, a kurucok, akik „adják a bankot“, hogy nem adják a bankot, holott de szívesen adnák egy-egy miniszteri tárcáért! Ezzel a nagy vásári hűhóval szemben is­mételten konstatálnunk kell, hogy a politiká­ban ez idő szerint nem történik semmi és csak húsvét után fog történni valami. A kormány változatlanul szolidáris a kartell­bank alap­­­­ján, ha pedig — amitől tartani kell — a­­ kartell-bank az osztrák ellenzésen meghiúsul,­­ akkor lemond az egész kormány. Erre a való­­­­színű lemondásra spekulál a Holló-féle tár­saság. A kormány lemondása után ugyanis mi lesz a helyzet? Az lesz, hogy Kossuth is, meg Apponyi is meg fogja tenni az uralkodónak az önálló bank felállítására propozícióját. Mint­hogy ez Kossuthnak és Apponyinak eltökélt szándéka, igazán nincs szükség ennek érdeké­ben semmiféle lármára és hahózásra. A lárma célja tehát nem más, mint az, hogy olyan lát­szat keletkezzék, ha a király elfogadja Kos­suth előterjesztését, mintha ez Hollóék ered­ménye volna, akik természetesen nem haboz­nának, hogy a diadalból reális részüket is ki­vegyék. Másként áll azonban a helyzet, ha — amire szintén el kell készülve lenni, — a ki­rály ez idő szerint nem fogadhatná el az ön­álló bankra vonatkozó Kossuth-féle propozí­­ciót. Erre az esetre Hollóék va­ banque politi­kát, nemzeti ellen­állást, harcot hirdetnek, mert nekik csakugyan nincs veszíteni valójuk, ők csak nyerhetnek, nevezetesen a leszerelé­sért is nyerhetnek egy-egy miniszteri tárcát. Ez a tisztelt társaság tehát mindenképen be­biztosítja magát és ugyancsak okult a híres klasszikus meséből, mely szól a hollóról és a sajtról, ők rosszabbak a mesebeli hollónál és csak akkor ejtik majd ki szájukból a sajtot, ha már helyette jó­ biztosra fogaik közé kapa­rintották a zsírosabb koncot. Beszédeikben, cikkeikben, szabadon XIV. Lajos után, büsz­kén hirdetik, hogy „a haza mi vagyunk!“ , s mivel a boldogságukhoz csak a miniszteri tárca hiányzik, fennen hirdetik, hogy boldo­gabb lesz a haza, ha ők lesznek boldogok. A nagy magyar közvélemény egyelőre más véleményen van. Kossuth Ferenc haza­fiassága és bölcsesége, valamint Wekerle ki­próbált államférfiúi tudása a nemzeti küzde­lem zajongó hullámaiból csöndesebb vizekre kormányozta az ország hajóját és igazán nem hinnék, hogy volna valaki az országban, aki ismét visszavágynék a zavarosba, ha csak olyanok nem, akik a zavarosban szeretnek halászni. Az önálló bankot a magyar gazdasági fejlődés minden híve kívánja, de bizonyára nem olyan áron, amely épen gazdasági fejlő­désünk rovására menne, úgy tudjuk, hogy Kossuthnak megvan a maga kész terve, tud­juk, hogy az egész kormány szolidáris Kos­­ i Az excellenciás asszony e szavakra egy fél épést hátrált, az arca olyan kifejezést öl­tött, mintha fehér selyemcipőjével valami piszkos pocsolyába lépett volna, aztán némi undorral így felelt: — Vegye tudomásul, jó asszony, hogy én nem azért jöttem ide, hogy a kegyed vendég­szeretetét igénybe vegyem, hanem azért, hogy a szegény, magával tehetetlen uramat egy perc­nyi késedelem nélkül elvigyem innen . . . Ha tehát azt hiszi, hogy háziasszonyi kötelességei vannak, hát megnyugtathatom, hogy én egyál­talában nem reflektálok semmiféle kedves­kedésre . . . Az ijedten félrehúzódó Gyergyóynét a grófné e szavak után a faképnél hagy­ta s leányai társaságában, akik úgy fel­fújták az arcukat, mintha, valami akut fogá s foganatuk lett volna, méltóságos testtartással­­vonult be az udvaron át a nappali szobába, ahol a főbíró — felindulásán hősiesen erőt véve — mély meghajlással üdvözölte. A kegyelmes asszony hideg fejbiccentés­sel válaszolt a köszöntésre. — Hol van a beteg? — kérdezte a fő­szolgabírótól. Gyergyóy a szomszéd szoba ajtajára mutatott. — Itt, kegyelmes asszony, de e pillanat­ban, azt hiszem, hogy alszik . . . Ha paran­csolja, hogy előbb óvatosan előkészítsem . . . — Semmit se kérek, csupán azt, hogy senki se zavarjon bennünket . . . Lekötelez,­em intézkedik, hogy ez a szoba is egészen üres le­gyen, mert nagyon kellemetlennek találnám,­­ ha az ajtó mögül hallgatóznék valaki . . . Gyergyóy nagyot nyelve bólintott, a grófné pedig, a leányaival együtt, eltűnt a szomszéd szoba ajtaja mögött. Tíz-tizenöt perc múlva azonban ismét megjelent a nappali szo­bában, oly vörös és felindult arccal, aminőt a csillagkeresztes dámák előkelő testületében még aligha látott földi ember. A szoba egészen üres volt, de a grófné észrevett egy csengetyűt, mely ott függött a lámpa alatt. Izgatottan megnyomta a fehér csontgombot, mire az öreg szakácsnő mosoly­gós ábrázattal megjelent a küszöbön. — Itthon van a fiatal háziasszony? — kérdezte a barátságos vén asszonytól.­­ — Igenis, kezét csókolom, a kertben­­ van . . . — Mondja meg neki, hogy kéretem egy­­ pillanatra. Ha a gazdája itthon van, ő is vele­­ jöhet, mert mind a kettőjükkel van egy kis be­­j­szélnivalóm­ . . . Öt perc múlva egy sápadt és izgatottsá­gában didergő teremtés lépett be a­ szobába: Kaposi Mártha doktor . . . Oldalán egy ón­­i színű úr lépkedett, aki remegve pödörgette a­­ bajuszát. Gyergyóy főszolgabíró volt, aki e­­ pillanatban habozás nélkül szerepet cserélt volna a fenevadak közé berohanó oroszlán­­szelidítővel . . . A két asszony egy másodpercig farkas­szemet nézett egymással, de Mártha utóbb hir­telen magához tért oktalan ijedtségéből. Acél­­színn­ szemét bátran fölemelte a vendégére és most már hidegen, önérzetes hangon kérdezte: — Hivatott a kegyelmes asszony? Speyr-Jánossy grófné most egy lépéssel közelített feléje, ezüsttől csillogó fejét harago­san felkapta, aztán gyűlölettől szikrázó szem­mel szólott: — Hivattam, mert egyszer már végké­pen le akarok számolni magával . . . Tudja-e, hogy maga gonoszul és becstelenül viselkedik? . . . Mi jogon meri lefoglalni ennek a szá­­nalomraméltó, oktalan embernek az életét, honnan veszi a bátorságot, hogy minduntalan közibénk tolakodjék? . . . Azt hiszi, nem va­gyok tisztában a szándékaival s nem ismerem a ravaszságát és a cselfogásait? . . . Honnan vette a bátorságot, hogy ezt a halálosan beteg embert az utolsó pillanataiban magához csa­logassa? . . . Nem volt elég a fiatalsága és a férfi kora,­­ most már a végső perceire is ki­vetették alávaló hálójukat? . . . Hát igazán azon a véleményen van, hogy ezt a silány és lelketlen komédiát tűrni fogom? . . . Lihegett a haragtól és a felindulástól, — de Márthát most már nem hozhatta ki a sod­rából. Gyergyey, nagy izgatottságában, heve­sen fölemelte a karját, de Mártha szelíden félretolta, míg maga mozdulatlan arccal állott gyűlöletes ellensége elé. És halkan, minden szenvedélyesebb gesztust kerülve, de az ítéletet hirdető bíró könyörtelen hidegségével válaszolt: — Ne féljen attól, hogy gorombáskodá­sait viszonozni fogom, hiszen egy úriházban nem szokás, hogy a vendéget sértegessék . . . De az igazságot azért el fogom mondani, mert én is nagyon rég várom azt a percet, amikor végre a lelkem fájdalmán könnyíthetek . . . 1 *r * 1

Next