Pesti Hírlap, 1909. október (31. évfolyam, 244-258. szám)
1909-10-15 / 244. szám
2 PESTI HÍRLAP 1909 október 15., ponte to vábbá ama körülmény, hogy a mai képviselőház többsége bizonyos rokonszenvet előlegezne neki, elleplezné egy ideig azt a tényt, hogy végre az ő kormánya sem volna igazán parlamentáris, bármennyire is annak hívnánk valamennyien. Mert hiszen többsége mégsem volna. De a politikai mézeshetek után, amelyben mind tele volnánk reménységgel, a végleges kibontakozás iránt, ki biztosít, hogy nem következnék be a szomorú csalódások korszaka?! Ha egyszer már Wlassics Gyula a király miniszterelnöke, tőle is joggal követelhetne bizonyos idő múlva a korona olyan dolgokat, amelyeknek végrehajtását ugyanaz a Wlassics Gyula, mint a közigazgatási bíróság elnöke, törvénytelennek tartaná. És akkor mit érnénk el? Wlassics Gyulában csak megszaporodnék amaz áldozatok száma, akiket az intakt magyar államférfiak közül a bécsi moloch már felfalt. Aztán ki látott még Magyarországon olyan „átmeneti“ kormányt, amely a kinevezése után néhány hétre nem akart volna örökös kormány maradni? Hiszen a mi koalíciós kabinetünk is időhöz kötött átmeneti kormány volt s íme, mikor a miniszterek maguk akarnak szabadulni tárcáiktól, a király nem engedi őket. Hát csak természetes dolog, hogy a korona még inkább rendelkeznék egy olyan kormánynyal, amely a nemzetben nem gyökeredzik és amely egész létezését csak az ő akaratának, vagy, mondjuk, szeszélyének köszönheti. Mi magunk agitáltunk a leghevesebben a mellett, hogy a pártközi békével, sőt a Ház elnapolásával adjanak időt és alkalmat a királynak a békés kibontakozáshoz. De már odáig nem vagyunk hajlandók elmenni, hogy a koalíció teljes felbomlása, a nemzet vezéreiből alakult kormány megbukása után, a nemzet követeléseinek minden teljesítése nélkül, vagyis önálló banki gazdasági önállóság nélkül, katonai vívmányok nélkül, csupán Wlassics Gyula iránti jóbarátságból még az indemnitást is megszavazzuk és ezáltal feladjuk a nemzetnek egyetlen fegyverét a renitens koronával szemben. Teljesen át tudjuk érezni azt, amit a baljas hazugság, mint a fehér leányszoba volt. Ön, aki a vesékbe lát, ezt rögtön kitalálta. Kitalálta azt is, hogy itt Pipiről van szó, a Kültelki Színház tagjáról, a jelenkor legnagyobb drámai tehetségéről, aki tegnap megígérte, hogy ma velem vacsorázik. Ön, szerkesztő úr, aki mindig támogatta az igaz tehetségeket, nem fogja tűrni azt, hogy ez a zseni, ez a csillag ma vacsora nélkül hajtsa álomra a művészet glóriájától körülövezett szőke fejét . . . A szerkesztő (szelíden): Dr Cook Frigyes, jeles utazó, északsarki útjában 70 fok hideget konstatált a zérus alatt. Ez a hideg valóságos tűzvész ahhoz a hidegséghez képest, amelylyel én az ön szemérmetlen kérelmét visszautasítom. Hogyan? Ön egy mezei liliomon és háromszáz koronán kezdi, hogy rövid negyedóra múlva úgy a liliomból, mint a háromszáz koronából 33 és percentet engedjen? A reporter (sóhajtva): Én tudom legjobban, hogy milyen rossz üzletember vagyok. De mit csináljak? Az idők zordak és Esztike . . . A szerkesztő (fölnéz): Esztike? Ki az az Esztike? A reporter (hanyagul): Egy kis kalaposlány. Mit csűrjem-csavarjam tovább a dolgot? Pipi is hazugság . . . hiszen ön tudja legjobban, hogy utálom a színésznőket. Higgye el, szerkesztő úr, hogy csak a masamódlányok ölében virul önzetlenül a tiszta szerelem. Ah, a grizettek! . . . Mimi, Musette! Bohémélet. Murger. Puccini. Kérek ötven koronát, ez az utolsó szavam. El akarom vinni Esztikét egy kis kocsmába és utána a moziba . . . A szerkesztő (aki ezalatt a második kávét is befejezte, megelégedetten): No látja, öregem. Miért nem beszél mindjárt értelmesen?, mondó miniszterek nyíltan el nem mondhatnák, hogy tudniillik félnek egy darabont-kormány kinevezésétől, amelylyel szemben nemzeti ellenállásba kellene mennünk. Szó sincs róla. Szívesebben fogadjuk Wlassics Gyulát a kormányon, mint Lukács László- vagy Kristóffy-féle frátereket. De ha a Wlassics-féle békéltető kormánynak se lenne biztos eredménye a nemzet javára, akkor mi volna a helyzet? Az következnék be, hogy valósággal a nemzet vezérei és maga a parlament segédkezett a királynak egy lényegében mégis csak inparlamentáris kormány megalkotásában. Mi magunk működnénk tehát közre abban, hogy a kényes közjogi érzék tompuljon a közvéleményben és mi szoktatnánk hozzá nemcsak magát a királyt, hanem a nemzetet is az eféle kabinetek kormányzásához. Vajon nem jobb-e ennél, ha a korona nem a mi beleegyezésünkkel és közreműködésünkkel, hanem ellenünkben erőszakosan állít fel egy ilyen átmeneti kormányt?! Az a legfőbb baja ennek a tervnek, hogy ez sem világos út a kibontakozáshoz. Egy sötét mesgye ez, amelyen mindnyájan elbukhatunk. Mert ha becsületes nyíltsággal indulunk is neki, közben gáncsot vethetnek lábunknak. Mert mi felénk nem közelednek ugyanazzal a becsületes őszintésséggel és jószándékkal Bécs felől, így nem bizonyos, hogy a most választott úton találkoznánk. Csak az az egy bizonyos, hogy a költségvetési meghatalmazással mi leraknánk fegyverünket.* Előre kapitulálnánk a győzelem biztos reménye nélkül. Az olyan átmeneti békéltető kormánynak, amelynek tagjait nem a parlamenti pártokból válogatnák össze, a magyar országgyűlésen nincs létjogosultsága. Ne is hozzuk ezt divatba. S kényes és veszedelmes is az ilyen kormánynak helyzete. Ez úgy lebeg a pártok között, mint ahogy Mohamed koporsója — ég és föld között. Azzal a különbséggel, hogy Mohamed koporsójáról azt tartja a legenda, hogy köröskörül mágnesvasak vonzzák magukhoz s így a próféta nyugodtan alhatik koporsójában. Ellenben a gyökértelen, mert pártnélküli kabinet úgy lebegne a pártok között, hogy ezek nem mágnesként vonzanák magukhoz, hanem vassal vernék el maguktól Kinek van kedve és bátorsága egy ilyen koporsóba belefeküdni — elevenen? A reporter (tele reménynyel): Megkapom a pénzt? A szerkesztő: Persze, hogy megkapja. Miért ne kapná meg? Nem vagyok én uzsorás. Nem vagyok én emberevő. Én is voltam fiatal. Fiatalság bolondság. A reporter: A régi jó idők. A szerkesztő: Dicső lovagkor. (Valamit ír egy papirosra.) Tessék! A reporter: Kezét csókolom. (Átveszi a papirost és boldogan indul vele. Útközben megnézi. Megáll. Megfordul. Csöndes szemrehányással): Húsz korona. A szerkesztő (akinek asztalára a szolga időközben letette a harmadik csésze kávét): Húsz korona.. A reporter. Nem ötven korona. A szerkesztő: Húsz korona. Csak húsz korona. Mert Esztike is hazugság. Épen olyan hazugság, mint a leányszoba, mint a családanya, mint Pipi. Ugye, hazugság? A reporter: Hazugság. A szerkesztő: E szerint még így is gavallér vagyok, mert önnek legfölebb tíz koronára van szüksége. Tíz koronával tehát máris túlfizettem azt a szívességet, amelyet önnek teszek. Igaz? A reporter: Igaz. A szerkesztő: És most vallja be őszintén, becsületesen, igazán, hogy tulajdonképen mennyi pénzre volt komolyan szüksége? A reporter: Három koronára ... De ha én mindjárt három koronát kérek, akkor a végén még én adtam volna a szerkesztő úrnak negyvenöt koronát kölcsön. Heltai Jenő, Országgyűlés. I. Nagyjelentőségű esemény színhelye volt csütörtökön a képviselőház ülésterme. Kossuth, Ferenc kereskedelmi miniszter, mint az orsz. függetlenségi és 48-as párt vezére, az osztrák harci tarifák elleni védekezésről szóló indítvány megokolásával kapcsolatosan, nyílt színen hitvallást tett pártjával együtt az ország gazdasági önállóságának szükségessége mellett, a következőket mondván: — A támadás nem talált készületlenül, s a legerélyesebb intézkedéseket már megtettem. Jelezve, hogy a védelemre készen állunk, jónak látom megjegyezni, hogy mindaz, ami most Ausztriában történik, azt a nagy igazságot bizonyítja, hogy ennek az országnak okvetlenül szükséges közgazdasági önállóságának megszerzése. Hosszan tartó élénk éljenzés és taps tört ki erre a baloldalon. — Éljen Kossuth! — kiáltották a függetlenségiek karban. A néppárt és az alkotmánypárt hangtalanul nézte a jelenetet — Még az osztrákok ellen se támogatnak bennünket?! — szólt rájuk Zakariás János. — Ezt kikérem magamnak! — vágott vissza erélyesen gróf Andrássy Gyula, aki a Kossuth háta mögött levő első padsorban foglalt helyet Ami az osztrák harci tarifákat illeti — amely ellen való védekezés tárgyában benyújtott indítványát ma okolta meg Lázár Pál —, a Pesti Hírlap volt az, amely erre a nagyjelentőségű kérdésre először fölhívta a közönség figyelmét s az érdekképviseleteket is erőteljes ellentállásra ösztönözte. Lázár Pál indítványának mai indokolásakor az egész magyar gazdasági közvélemény fölháborodásának adott, szakszerűségében is helytálló és jellemző, kifejezés, mely az általános tetszéstől eltekintve is, azt a nagyjelentőségű és váratlan fordulatot idézte elő, hogy Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszter erőteljesen utasíthatta vissza az osztrák részről jövő és immár rendszerré vált támadásokat. A magyar kereskedelmi miniszteri székből ilyen határozott szavak még soha sem hangzottak el az osztrák túlkapások ellen és így a fölhangzott viharos tetszés teljesen érthetővé tette, hogy ezen kijelentések után Lázár Pál sietett visszavonni indítványát, amit Kossuth köszönettel fogadott. A mai ülésen töltötték be egyébként a két alelnöki és négy jegyzői állást. Alelnököknek gróf Batthyány Tivadart és Mérey Lajost, jegyzőknek Raisz Aladárt, gróf Thorotzkai Miklóst és Szmrecsányi Györgyöt, a három lemondott jegyzőt és az újabban kreált jegyzői állásra a balpárti Benedek Jánost választották meg. A gazdasági bizottság hét jelentésének letárgyalása után a Ház Justh Gyula elnök indítványára rövid vita után úgy intézkedett, hogy legközelebbi ülését folyó hó 19-én, kedden, délelőtt 11 órakor tartja és azon a földadóbizottság rendes és póttagjait választja meg. II. A képviselőház ülése október 14-én. Elnök: Justh Gyula. Jegyzet: Hammersberg László, Vértan Endre és Csizmazia Endre. A kormány részéről jelen vannak: Wekerle Sándor, Kossuth Ferenc, gróf Apponyi Albert, gróf Andrássy Gyula és Josipovich Géza. Az ülés d. e. 10 óra 25 perckor kezdődik. Justh Gyula elnök az ülés megnyitása után bemutatja Ugron Gábor levelét, melylyel a pénzügyi, bankügyi és kivándorlási bizottságokban viselt tagságáról lemond. (Helyeslés, balról.) A Ház a lemondást elfogadta, s a megüresedett tagsági helyek betöltése iránt annak idején intézkedik. Jelenti, hogy Széll Kálmán összeférhetetlenségi ügyében az Ítélő zsűri kisorsolását, Széll Kálmán betegsége miatt, folyó hó 19-éről bizonytalan időre elhalasztotta. Újabb határidőt akkor tűz ki, amikor Széll Kálmán, amit ő is és azt hiszi, a Ház