Pesti Hírlap, 1909. október (31. évfolyam, 244-258. szám)

1909-10-15 / 244. szám

2 PESTI HÍRLAP 1909 október 15., ponte to­ vábbá ama körülmény, hogy a mai képviselő­­ház többsége bizonyos rokonszenvet előlegezne neki, elleplezné egy ideig azt a tényt, hogy végre az ő kormánya sem volna igazán parla­mentáris, bármennyire is annak hívnánk va­lamennyien. Mert hiszen többsége mégsem volna. De a politikai mézeshetek után, amely­ben mind tele volnánk reménységgel, a végle­ges kibontakozás iránt, ki biztosít, hogy nem következnék be a szomorú csalódások korsza­ka?! Ha egyszer már Wlassics Gyula a király miniszterelnöke, tőle is joggal követelhetne bizonyos idő múlva a korona olyan dolgokat, amelyeknek végrehajtását ugyanaz a Wlassics Gyula, mint a közigazgatási bíróság elnöke, törvénytelennek tartaná. És akkor mit érnénk el? Wlassics Gyu­lában csak megszaporodnék amaz áldozatok száma, akiket az intakt magyar államférfiak közül a bécsi moloch már felfalt. Aztán ki látott még Magyarországon olyan „átmeneti“ kormányt, amely a kineve­zése után néhány hétre nem akart volna örö­kös kormán­y maradni? Hiszen a mi koalíciós kabinetünk is időhöz kötött átmeneti kormány volt s íme, mikor a miniszterek maguk akar­nak szabadulni tárcáiktól, a király nem en­gedi őket. Hát csak természetes dolog, hogy a korona még inkább rendelkeznék egy olyan kormánynyal, amely a nemzetben nem gyöke­redzik és amely egész létezését csak az ő aka­ratának, vagy, mondjuk, szeszélyének kö­szönheti. Mi magunk agitáltunk a leghevesebben a mellett, hogy a pártközi békével, sőt a Ház elnapolásával adjanak időt és alkalmat a ki­rálynak a békés kibontakozáshoz. De már odáig nem vagyunk hajlandók elmenni, hogy a koalíció teljes felbomlása, a nemzet vezérei­ből alakult kormány megbukása után, a nem­zet követeléseinek minden teljesítése nélkül, vagyis önálló bank­i gazdasági önállóság nél­kül, katonai vívmányok nélkül, csupán Wlas­sics Gyula iránti jóbarátságból még az in­­demnitást is megszavazzuk és ezáltal feladjuk a nemzetnek egyetlen fegyverét a renitens koronával szemben. Teljesen át tudjuk érezni azt, amit a b­­aljas hazugság, mint a fehér leányszoba volt. Ön, aki a vesékbe lát, ezt rögtön kitalálta. Ki­találta azt is, hogy itt Pipiről van szó, a Kül­telki Színház tagjáról, a jelenkor legnagyobb drámai tehetségéről, aki tegnap megígérte, hogy ma velem vacsorázik. Ön, szerkesztő úr, aki mindig támogatta az igaz tehetségeket, nem fogja tűrni azt, hogy ez a zseni, ez a csil­lag ma vacsora nélkül hajtsa álomra a mű­vészet glóriájától körülövezett szőke fejét . . . A szerkesztő (szelíden): Dr Cook Fri­gyes, jeles utazó, északsarki útjában 70 fok hideget konstatált a zérus alatt. Ez a hideg valóságos tűzvész ahhoz a hidegséghez képest, amelylyel én az ön szemérmetlen kérelmét visszautasítom. Hogyan? Ön egy mezei lili­omon és háromszáz koronán kezdi, hogy rövid negyedóra múlva úgy a liliomból, mint a há­romszáz koronából 33 és percentet engedjen? A reporter (sóhajtva): Én tudom legjob­ban, hogy milyen rossz üzletember vagyok. De mit csináljak? Az idők zordak és Esztike . . . A szerkesztő (fölnéz): Esztike? Ki az az Esztike? A reporter (hanyagul): Egy kis kalapos­lány. Mit csűrjem-csavarjam tovább a dolgot? Pipi is hazugság . . . hiszen ön tudja leg­jobban, hogy utálom a színésznőket. Higgye el, szerkesztő úr, hogy csak a masamódlányok ölében virul önzetlenül a tiszta szerelem. Ah, a grizettek! . . . Mimi, Musette! Bohémélet. Murger. Puccini. Kérek ötven koronát, ez az utolsó szavam. El akarom vinni Esztikét egy kis kocsmába és utána a moziba . . . A szerkesztő (aki ezalatt a második ká­vét is befejezte, megelégedetten): No látja, öre­gem. Miért nem beszél mindjárt értelmesen?, mondó miniszterek nyíltan el nem mondhat­nák, hogy tudniillik félnek egy darabont-kor­mány kinevezésétől, amelylyel szemben nem­zeti ellenállásba kellene mennünk. Szó sincs róla. Szívesebben fogadjuk Wlassics Gyulát a kormányon, mint Lukács László- vagy Kris­­tóffy-féle frátereket. De ha a Wlassics-féle bé­kéltető kormánynak se lenne biztos eredménye a nemzet javára, akkor mi volna a helyzet? Az következnék be, hogy valósággal a nemzet vezérei és maga a parlament segédkezett a királynak egy lényegében mégis csak inpar­lamentáris kormány megalkotásában. Mi ma­gunk működnénk tehát közre abban, hogy a kényes közjogi érzék tompuljon a közvéle­ményben és mi szoktatnánk hozzá nemcsak magát a királyt, hanem a nemzetet is az eféle kabinetek kormányzásához. Vajon nem jobb-e ennél, h­a a korona nem a mi beleegyezésünkkel és közreműködé­sünkkel, hanem ellenünkben erőszakosan állít fel egy ilyen átmeneti kormányt?! Az a legfőbb baja ennek a tervnek, hogy ez sem világos út a kibontakozáshoz. Egy sö­tét mesgye ez, amelyen mindnyájan elbukha­tunk. Mert ha becsületes nyíltsággal indulunk is neki, közben gáncsot vethetnek lábunknak. Mert mi felénk nem közelednek ugyanazzal a becsületes őszintésséggel és jószándékkal Bécs felől, így nem bizonyos, hogy a most választott úton találkoznánk. Csak az az egy bizonyos, hogy a költségvetési meghatalmazással mi le­raknánk fegyverünket.* Előre kapitulálnánk a győzelem biztos reménye nélkül. Az olyan átmeneti békéltető kormány­nak, amelynek tagjait nem a parlamenti pár­tokból válogatnák össze, a magyar országgyű­lésen nincs létjogosultsága. Ne is hozzuk ezt divatba. S kényes és veszedelmes is az ilyen kormánynak helyzete. Ez úgy lebeg a pártok között, mint ahogy Mohamed koporsója — ég és föld között. Azzal a különbséggel, hogy Mohamed koporsójáról azt tartja a legenda, hogy köröskörül mágnesvasak vonzzák ma­gukhoz s így a próféta nyugodtan alhatik ko­porsójában. Ellenben a gyökértelen, mert pártnélküli kabinet úgy lebegne a pártok kö­zött, hogy ezek nem mágnesként vonzanák magukhoz, hanem vassal vernék el maguktól Kinek van kedve és bátorsága egy ilyen ko­porsóba belefeküdni — elevenen? A reporter (tele reménynyel): Megka­pom a pénzt? A szerkesztő: Persze, hogy megkapja. Miért ne kapná meg? Nem vagyok én uzsorás. Nem vagyok én emberevő. Én is voltam fiatal. Fiatalság bolondság. A reporter: A régi jó idők. A szerkesztő: Dicső lovagkor. (Valamit ír egy papirosra.) Tessék! A reporter: Kezét csókolom. (Átveszi a papirost és boldogan indul vele. Útközben megnézi. Megáll. Megfordul. Csöndes szemre­hányással): Húsz korona. A szerkesztő (akinek asztalára a szolga időközben letette a harmadik csésze kávét): Húsz korona.. A reporter. Nem ötven korona. A szerkesztő: Húsz korona. Csak húsz korona. Mert Esztike is hazugság. Épen olyan hazugság, mint a leányszoba, mint a család­anya, mint Pipi. Ugy­e, hazugság? A reporter: Hazugság. A szerkesztő: E szerint még így is gaval­lér vagyok, mert önnek legfölebb tíz koronára van szüksége. Tíz koronával tehát máris túl­fizettem azt a szívességet, amelyet önnek te­szek. Igaz? A reporter: Igaz. A szerkesztő: És most vallja be őszintén, becsületesen, igazán, hogy tulajdonképen mennyi pénzre volt komolyan szüksége? A reporter: Három koronára ... De ha én mindjárt három koronát kérek, akkor a végén még én adtam volna a szerkesztő úrnak negyvenöt koronát kölcsön. Heltai Jenő, Országgyűlés. I. Nagyjelentőségű esemény színhelye volt csütörtökön a képviselőház ülésterme. Kos­suth, Ferenc kereskedelmi miniszter, mint az orsz. függetlenségi és 48-as párt vezére, az osztrák harci tarifák elleni védekezésről szóló indítvány megokolásáva­l kapcsolatosan, nyílt színen hitvallást tett pártjával együtt az ország gazdasági önállóságának szüksé­gessége mellett, a következőket mondván: — A támadás nem talált készületlenül, s a legerélyesebb intézkedéseket már megtet­tem. Jelezve, hogy a védelemre készen ál­lunk, jónak látom megjegyezni, hogy mindaz, ami most Ausztriában történik, azt a nagy igazságot bizonyítja, hogy ennek az ország­nak okvetlenül szükséges közgazdasági ön­állóságának megszerzése. Hosszan tartó élénk éljenzés és taps tört ki erre a baloldalon. — Éljen Kossuth! — kiáltották a füg­getlenségiek karban. A néppárt és az alkotmánypárt hangta­lanul nézte a jelenetet — Még az osztrákok ellen se támogat­nak bennünket?! — szólt rájuk Zakariás Já­nos. — Ezt kikérem­ magamnak! — vágott vissza erélyesen gróf An­drássy Gyula, aki a Kossuth háta mögött levő első padsorban fog­lalt helyet Ami az osztrák harci tarifákat illeti — amely ellen való védekezés tárgyában benyúj­tott indítványát ma okolta meg Lázár Pál —, a Pesti Hírlap volt az, amely erre a nagyjelen­tőségű kérdésre először fölhívta a közönség figyelmét s az érdekképviseleteket is erőteljes ellentállásra ösztönözte. Lázár Pál indítványának mai indokolá­sakor az egész magyar gazdasági közvéle­mény fölháborodásának adott, szakszerűségé­ben is helytálló és jellemző, kifejezés, mely az általános tetszéstől eltekintve is, azt a nagyjelentőségű és váratlan fordulatot idézte elő, hogy Kossuth Ferenc kereskedelmi mi­niszter erőteljesen utasíthatta vissza az osz­trák részről jövő és immár rendszerré vált támadásokat. A magyar kereskedelmi minisz­teri székből ilyen határozott szavak még soha sem hangzottak el az osztrák túlkapások ellen és így a fölhangzott viharos tetszés teljesen érthetővé tette, hogy ezen kijelentések után Lázár Pál sietett visszavonni indítványát, amit Kossuth köszönettel fogadott. A mai ülésen töltötték be egyébként a két alelnöki és négy jegyzői állást. Alelnökök­­nek gróf Batthyány Tivadart és Mérey La­jost, jegyzőknek Raisz Aladárt, gróf Thorotz­­kai Miklóst és Szmrecsányi Györgyöt, a há­rom lemondott jegyzőt és az újabban kreált jegyzői állásra a balpárti Benedek Jánost választották meg. A gazdasági bizottság hét jelentésének letárgyalása után a Ház Justh Gyula elnök indítványára rövid vita után úgy intézkedett, hogy legközelebbi ülését folyó hó 19-én, ked­den, délelőtt 11 órakor tartja és azon a föld­adóbizottság rendes és póttagjait választja meg. II. A képviselőház ülése október 14-én. Elnök: Justh Gyula. Jegyzet: Hammers­berg László, Vértan Endre és Csizmazia Endre. A kormány részéről jelen vannak: Wekerle Sán­dor, Kossuth Ferenc, gróf Apponyi Albert, gróf Andrássy Gyula és Josipovich Géza. Az ülés d. e. 10 óra 25 perckor kezdődik. Justh Gyula elnök az ülés megnyitása után bemutatja Ugron Gábor levelét, melylyel a pénz­ügyi, bankügyi és kivándorlási bizottságokban vi­selt tagságáról lemond. (Helyeslés, balról.) A Ház a lemondást elfogadta, s a megüresedett tagsági helyek betöltése iránt annak idején intézkedik. Jelenti, hogy Széll Kálmán összeférhetetlenségi ügyében az Ítélő zsűri kisorsolását, Széll Kálmán betegsége miatt, folyó hó 19-éről bizonytalan idő­re elhalasztotta. Újabb határidőt akkor tűz ki, a­mikor Széll Kálmán, amit ő is és azt hiszi, a Ház

Next