Pesti Hírlap, 1910. július (32. évfolyam, 156-182. szám)

1910-07-01 / 156. szám

2 PESTI HÍRLAP 191­5. július 1., pénzeg­­ ges megalakulása után őrölje le a felirati vi­tát, mint a maga ünnepélyes megnyitóját? Mert az országnak kétségtelen érdeke, a köz­véleménynek jogosult várakozása az is, hogy alkotmányos életünknek oly súlyos megpró­báltatásai, kormányoknak és pártoknak d­er meglepő változásai után most az a nagyarányú felirati vita következzék, mely kibontaná és megvilágítaná előtte az új helyzetnek minden elemét. Lehet ugyan, hogy az országnak ez a mélységes kíváncsisága nincsen összhangzás­ban maguknak a parlamenti pártoknak belső hajlamaival. Majdnem minden napnak van olyan jelensége, amely, ha közelebbről meg­nézzük, elárulhatja nekünk, hogy a kormány­­párti többségnek, ám jó részben az ellenzéki pártoknak is egyelőre van mit rejtegetniük a világ szeme előtt. Honnét is vegye elő Khuen odaadó és lelkes többsége egyhamar azt a hiányzó programmot, amely, ha megvolna, megszűnnék lelkes, odaadó többség lenni? Olyik ellenzéki nekikészülődésen is szinte a komikus hatásig meglátszik az, hogy minden­áron jelentős, talán döntő erejű nyilatkoza­tokkal, új és nagyszerű programm-kijelenté­­sekkel akarnának ugyan a felirati vitába ro­bogni, hanem nagy zavarban vannak, mit mondjanak, miért és hogyan? Sok olyan híg és kocsonyás anyag van még a mai parlamenti alakulatok kagylóiban, amit nem lehet bizo­nyos preparálás nélkül a politikai ínyencek­nek feltálalni. Az ilyen kényességek legkevésbbé sem igazolják a felirati vita elhalasztását, sőt a közvélemény szempontjából annál kötelezőbbé teszik. A közvélemény nem vágyakozik semmi politikai kaviárra, csak az igazság kenyerére. A felirati vitának közvetlenül elő kell mozdí­tania azt, hogy a pártok felülemelkedjenek az alacsony taktikai szempontokon és tisztába jöjjenek új helyzetükkel és a nemzet iránt való új kötelességeikkel. Ennek a feladatnak lerovása igen egyszerűen össze is egyeztethető azzal a másik kötelességgel, amely az ex-lex megszüntetését írja elő. A törvényes költségve­tési állapot és a rendes ujoncjutalék ma nemcsak elemi állami szükségletek, hanem olyan sarkalatos alkotmányos követelmények, nem ily varázsoló reményekkel, de némi­leg rokon értelemben nyilatkozik nyolcadfél év múlva, 1866-ik évi hires húsvéti cikkében Deák Ferenc is, ahol kifejti, hogy Magyaror­szág királyait mindig gonosz és hitvány ta­nácsosok bujtogatták föl a magyar nemzet el­len s a nemzet és királya közt a béke mindig akként jött létre, amikor a király jobb belátá­sával önkényt lépett a törvények s az alkot­mány álláspontjára. — A húsvéti cikk áldá­sos következéseket vont maga után. — Széche­nyi ellen pedig ridegebb, sőt dühösebb lett a bécsi önkényuralom az akadémiai levél meg­írása után, mint addig volt. E levélnek legelső sorban az lett volna természetes rendeltetése, hogy sajtó utján köz­zétegyék, a nemzet birtokába jusson s a nem­zet szivéhez és eszéhez férkőzzék. Ébresztő szó kellett volna benne és általa az elzsibbadt, el­fásult, alvó nemzedék részére. Azonban a sajtó útján való közzététel az önkényuralmi sajtóviszonyok miatt lehetetlen volt. Másként kellett valahogy a dolgon segíte­ni. De nagyon óvatosan s annyival inkább, mert a levél után Széchenyi körül is nyomban szigorúbbá és szorosabbá tették a kémkedő és árulkodó s az üldözésre ürügyeket szimatoló osztrák rendőri nyilvános és titkos zárlatot. Igen jól emlékszem, sokan voltak nálunk, akik tele voltak kínos aggodalommal, vajon most Széchenyit nyíltan vagy orvul nem teszik-e el láb alól? Csakhamar megtudtam, hogy a levél terjesztésére mit gondoltak ki jobbjaink. A pápai főiskola főgimnáziumi tanulója voltam akkor. Kedves tanárom volt az ország­­os hirű jeles tudós és író Tarczay Lajos. Ő is kedvelt s bizalommal volt hozzám. Gyakran találkoztam vele természetesen mint tanárom­hogy jóformán kívül állanak és egy-két előre kitűzött napon el is végezhetők. Épen ezekkel kapcsolatban a közönséges időbeli ökonómia úgy kívánná, hogy a képviselőház most essék át a felirati vitán is. Hiszen előrelátható, hogy a felirati vitában adott alkalom nélkül az el­lenzéki pártok az indemnity tárgyalását fog­ják felhasználni arra, hogy mindazokat a se­beket, panaszokat, vádakat és rekrimináció­­kat, melyek még frissen égnek lelkeiken, fel­tárják az ország előtt. De csak tegyék ezt meg inkább a felirati vitában, ahol nem lehet csak a kényelmes kritikára szorítkozniok, hanem sebeiken túl, egész szíveket is föl kell tárniok. A Ház elnöke, kendője diskreditálta. Justh Gyulát pedig az kompromittálta a magyarság előtt, hogy a magyar parlament örök szégyenére ő engedé­lyezte a horvát nyelvű vitát. A magyar par­lamentnek örök időkre emlékezetes, igazán nagy kaliberű elnöke Szilágyi Dezső volt. Az egyetlen ember, aki a saját egyéni súlyával és szavainak tekintélyével tudott rendet csinálni a parlamentben. Ilyen elődök után kerül Berzeviczy Al­bert az elnöki székbe. Ő is nyugateurópai stílusú ember. Sima modor, kiváló korrektség, nagy műveltség, államférfiúi méltóság, pon­tos és szabatos, stílusában épen úgy, mint a modorában. Olyan közoktatásügyi miniszter volt, aki maga is tanult. A ma élő politikusok között talán az egyetlen, aki igazán ért a köz­­oktatásügyhöz, amelynek minisztere volt. S azért őszintén sajnáljuk, hogy nem a kultusz­miniszteri székben üdvözölhetjük őt. Mert attól lehet félni, hogy mire gróf Zichy János bele­tanul a saját reszortjába, elviszik majd őt magasabb állásra. De Magyarországon az régi szokás, hogy a szakértelmet nem nagyon be­csülik meg és nem mindenkit állítanak oda, ahova való volna. Ezzel azonban, hogy Berzeviczyt szinte okleveles közoktatásügyi miniszternek tartjuk, nem azt akarjuk mondani, hogy nem való a képviselőház elnöki állására. Sőt! Mint al­­elnök már többször tartott e szerepből sikerült főpróbát. Korrekt felfogásában, törvénytiszte­letében és konciliáns modorában megvannak azok a tulajdonságok, melyek őt az elnökségre praedestinálják. Jöhetnek azonban súlyos, nehéz idők, midőn válságba dől a parlament, midőn a szenvedélyek vadulva törnek egymásra, midőn ellenzéki­­terror és kormány-erőszak össze­csapnak, ilyenkor a háborgó tenger közepén sziklaszilárdan kell állnia az elnöknek. Gyak­ran a pillanat hevületében kell ilyenkor az el­nök agyában megszületnie a mentő gondolat­nak, a megváltó szónak, amely vihart csilla­pítson. Az ország érdekében kívánjuk, hogy ne következzék be ilyen válságos pillanat Ber­zeviczy házelnöki működése alatt De ha elkö-MWBMP,WBI am­i­r Magyarország legfontosabb közjogi ál­lását, a parlament elnöki tisztét, csütörtökön Berzeviczy Alberttel töltötte be a képviselőház többsége. „Nálunk a parlamentarizmus egy­értelmű nemzeti létünkkel“, — mondotta ma székfoglaló beszédében az új elnök. Teljesen igaza van. S midőn a parlamentarizmus ki van téve annak, hogy hol maguk a képviselők támadják, hol a kormány, hol pedig maga a korona is rontja tekintélyét, annál nagyobb szükség van arra, hogy a képviselőház elnöke, mint a magyar nemzetnek választott feje, hig­gadtsággal párosult erővel védelmezze minden támadás és minden veszedelem ellenében al­kotmányunk legerősebb várát, a parlamen­tarizmust. Berzeviczy Albert személyében, azt hisz­­szük, szerencsésen megtalálták azt a higgadt embert, akire parlamentünknek szüksége van. Bár mindenkor ha pártember volt, soha sem vált ellenszenvessé, még miniszter korában sem az ellenzék előtt. Sok mindenféle kaliberű ember ült már házelnöki székben. Az öreg Péchy a házsza­bályok külső formáiban megcsontosodott bü­rokrata volt. Báró Bánffy Dezsőt ennek ellené­ben inkább naturalista elnöknek lehetne ne­vezni. Aki azonban minden esetre több tempe­ramentummal kezelte az elnöki csengettyűt. Gróf Apponyi Albert nyugateurópai stílusú elnök volt. Perczel Dezsőt szerencsétlen zseb­mai a tanteremben is, de azon kívül is. Dezső fiával egy osztályú tanulótársak s naponként találkozó jó barátok voltunk. Gyakran meg­tisztelt azzal is, hogy egyik-másik gazdaságá­ba, szőlőjébe séta kedvéért elhívott magához s gyönyörű előadásokat tartott a mezőgazda­ság gyakorlati kérdéseiről s a szükséges példá­kat és tüneményeket a gazdálkodás eleven je­lenségeiben mutatta s magyarázta meg. Széchenyi levelének megírása után 8—10 nap múlva esős, szeles napon találko­zom vele az utcán. Palotájához közel volt a szállásom, ugyanazon az utcán. Megszólít. — Holnap délután négy órakor látogas­son meg, Károly, kérem, egyenesen a torony­szobában, — fontos mondani­valóm lenne. Nagyon szívesen. Hiszen előadásában annyi volt a tudomány, a szívesség, a vidám­ság, az adoma és elmésség, hogy annak hall­gatása fölért az elképzelhető legnagyobb iro­dalmi vagy színpadi gyönyörűséggel. El nem maradtam volna a világért se. A toronyszobát is jól ismertem. Az emeletes kis palota emeletén volt az északi szárny végén, az utolsó szoba. Külön bejárat az emeleti folyosóról. Ablakai észak fe­lé a Tapolca vizére s nagy róna vidékére s az öreg Bakonynak Pannonhalma felé nyúló hosszú gerincére, főleg a Somhegyre, Somos­tetőre néztek. Ezt a szobát neveztük a torony­szobának. Tele volt könyvtárral, térképpel, irányt-vetett iratok, nyomtatványok tömkelegé­vel, természettani kísérletekhez szükséges gé­pekkel és géprészekkel, forgatható apróbb-na­­gyobb földgömbökkel. A házigazda nagy tudás volt nem egy irányban. Neki volt a szobában még íróasztala s néhány kopott széke. Kényel­mesen üldögélni s pipázgatni ott több ember­nek egyszerre csakugyan nem lehetett A megjelölt időben ott voltam pontosan. Nem is volt más rajta kívül a toronyszobában, csak Dezső fia. Rögtön elővette Széchenyi levelét vala­honnan s elmondta tartalmát és történetét — A legnagyobb magyar is — úgymond — nemcsak alapító, hanem egyúttal tiszteleti s igazgató tagja is az Akadémiának, elnöke is volt vagy tizenöt-húsz év előtt, mint akadé­miai rendes tag, sokszor találkoztam vele, Cenkre is meghívott vendégének, mindig ke­gyes volt hozzám, állandóan szíves figyelmé­ben részesített, most jött hozzám Bécsből ez a levél, sokszorosítani kellene, hogy a nemzet jobbjai mind hozzájussanak. Fölkértek, talál­jam ki módját s ha kitaláltam, segítsek én is. — Kitaláltam! Kérdeztük, mi lenne az a mód. — Az lenne, önök, Károly fiam, összevá­logatnak vagy ötven-hatvan buzgó jó deákot, akik kálvinista gömbölyű betűvel írnak, írá­suk hát könnyű olvasású; — naponként ötöt­hatot is leír mindegyik. Nem kerül semmibe, adok tollat, tintát, papirost; a kész példányo­kat ön, Károly, összeszedi, számba veszi s ne­kem elhozza. Fődolog a serénység, a gondos, tiszta irás, minden írási és sajtóhibának gon­dos kikerülése s főleg a titoktartás. A bécsi kormány üldözheti a nagy Széchenyit is, ül­dözhet engem is, ha épen gyalázatosan akar eljárni, megfoszthat még tanári állásomtól s fizetésemtől is. Megértette? Megértettem. Hála érzése támadt ben­nem, hogy híres tanárom ily nagy ügyben ily nemes bizalmára méltatott. Nagy buzgósággal megcsináltuk a dol­got. Összeszedtem azokat a fiúkat, akiket telje­sen jóknak és biztosaknak tartottam. Bizony kevés és már közülök. De vagy tizenötöt, hu­

Next