Pesti Hírlap, 1910. július (32. évfolyam, 156-182. szám)
1910-07-17 / 170. szám
. (A diákok sétapálcája.) Azért diák a diák, hogy azt szeresse, ami tilos. A régi generáció játékosabb volt, mint a mostani, nem is kereste a divatokat, de halad a korral a diák is, manapság már korzó alakká válik s csak elvétve lehet olyant találni, aki még az utcán is az ablativul absolutus, a közép-aoristos, avagy a harmadfokú egyenletek’ szörnyű problémáit fejtegeti. A vakáció kezdete egyébként is föllendíti az ipart meg a kereskedelmet. A kis diák névjegyet nyomat, feltüntetve azon a következő gimnáziumi osztályt, a nagy pedig elkészítteti az egyetemi hallgatóságát jelző vizitkártyáit. A jogon aztán hallgat, hallgat, néha majdnem annyi esztendőn át, mint ameddig a gimnáziumban, de valami csoda rendszerint hozzájuttatja azért a diplomához. A másik lényeges beruházkodás ilyenkor a kereskedelmet meg az ipart is érdekli. A sétapálcákról van szó, instáljuk: a finom kis vékony holmikról, az előkelő orvos-formájú ébenfa részletekről, meg a parlagi eleganciát jelképező durva külsejű, drága darabokról, amiket az esztendő közepén nem lehetett viselni. Az iskolába, igen bölcsen, nem lehet bottal járni, a bot csak a tanár kezébe való, hiszen elképzelhetlen lázadásokra adhatna alkalmat harminc-negyven fölfegyverkezett ifjú. Aki még nincs készen az iskoláival, úgy van a bottal, mint a régi anekdotabeli ember a lopott báránybőrsüveggel. Az is csak éjszaka merte viselni, akkor is otthon. A maga városában nem meri ezt megtenni a végzett ötödik gimnazista, hiszen akármennyire immunitást is élvez minden iskolai fegyelem ellenében, szeptemberben megkezdődik a hatodik osztály s kínos rekriminációk származhatnak, amik kellemetlenek lesznek a következményekben. Fel kell tehát rándulnia vakációzni valamerre, ott esetleg, idegenek között, le is tagadhatja diák mivoltát, csak győzze serkedő bajus- szal. Teljes boldogság érkezik az érettségi után. Akkor aztán minden szabad s az első út sem a szülőkhöz vezet, hanem a boltba, botért. Ebben nincs kivétel, hiszen olyan egyforma minden diák. A felszabadult érzések megnyilvánulása a leghatalmasabb, azok tele vannak őszinteséggel. Azért van valami poétikusan kedves vonás abban, ami az idén történt Zomborban. Az ottani állami főgimnáziumnak Rittinger Antal az igazgatója, egy ritka, derék, krisztusi lelkű tanárember, aki minden pillanatát a fiatalság számára áldozza fel és bizton vezeti őket az életbe. Mikor az idén kiosztották már az érettségi bizonyítványokat, a fiuk ellátogattak Rittingerhez búcsúzni. A java részével úgy sem találkozik talán soha. Elérzékenyedett mindkét rész, sűrű kézszorongatások következtek, végül azt mondta a direktor a legénykéknek, akik nyolc éven át nőttek a szárnyai alatt: ,,,Gyertek csak át fiaim a másik szobába“. Hát olyan csodát még kevés gimnázium látott, mint amilyen akkor következett el. Az asztal tele volt szebbnél-szebb sétapálcával és mindenki választhatott a kedve szerint. Talán lényegtelennek tetszik ez az apróság, de fontossá válik lélektani szempontból, ha meggondoljuk, hogy Rittinger ismeri legjobban az ifjúságot. Más tanár talán más emléket adott volna, de a vesékbe látó népnevelő azt találta el, aminél nagyobb örömet nem is szerezhet. — (Labori Miklós) festőművész négy Heti tanulmányútra külföldre utazott. Műterme ezen idő alatt zárva marad. — (Vérengző gazda) Lőcséről táviratozza tudósítónk, hogy Nagymajor községben Kuzmanyak Demeter gazda lerészegedve, az alkohol hatása alatt borzasztó vérengzést vitt véghez. Atyját és unokatestvérét, Dubai Györgyöt, baltával halálosan megsebesítette, majd súlyos sebeket ejtett közbelépő anyján. (Kloroformmal operáló tolvajok.) Pénteken délután a nagyszebeni rendőrségen megjelent Greser Josefin magánzónő és elpanaszolta, hogy szerdáról csütörtökre virradó éjszaka Predeál és Brassó között a gyorsvonat Il-ik osztályú fülkéjében utazott. Egy idősebb férfi és nő volt a fülkében, akikkel megismerkedett. Beszélgetés közben elálmosodott s aztán csakhamar mély álomba merült. Amikor felébredt, útitársai már nem voltak a fülkében, de velük együtt eltűnt egy ezer frankos bankjegye is, amelyet a keblében tartogatott. Az a gyanúja, hogy utitársai utazó tolvajok voltak és kloroformmal elaltatták. A nagyszebeni rendőrség az esetet távirati uton bejelentette a budapesti főkapitányságnak, amely az ismeretlen tolvajokat nyomozza. (A megmérgezett város.) Midőn úgy minden 2—3 hónapban megjelenik Budapest állandó vendége, a tífusz, hogy benépesítse a járványkórházakat halálra vagy hosszú vergődésre szánt budapestiekkel, megjelenik a stereotip nyilatkozat, hogy az epidémia oka nem a víz, hanem a tej. Mikor aztán a járvány kitombolta magát és elvonul fejünk felől a veszedelem, vidáman fogyasztjuk tovább a tej külsejű mérget, mely gyermekeink csontját elpusztítja és ezrivel szedi áldozatait a csecsemők közül, mert természetesen papíron az is beigazolást nyert, hogy a budapesti állandó bélhurut oka szintén a tej. Ezek után minden józan eszű ember felvetheti a kérdést, hogy ha tudjuk, hogy a tej megmérgezi ezt a nagy várost, hát miért nem esik statáriummal neki a hatóság? Erre aztán nincs felelet. Mindannyian tudjuk, hogy a legtisztább tej is szódával van keverve, hogy ne romoljék gyorsan, a jobb fajta tejben gipsz van, a rosszabb fajtában sűrítő por. Mindannyian tudjuk, hogy „az uradalmi tejek“ 50 százalékának semmi köze az uradalomhoz, legfölebb annyi, hogy az illető pesti kereskedő pár száz litert vásárol az uradalmi albérlőtől és e cím alatt néhány ezer liter mérget árul ki. De hiszen — mondhatja valaki — a hatóság ellenőrzi a tejet. Igen ám, de nem azt a tejet, amit a mi asztalunkra adnak, hanem azt, amit elébe tesznek ellenőrzés okából. A tejnagykereskedő megkapja vasúton a tejet. Többé-kevésbbé tiszta tejet. A hatóság pecsétes írást adhat róla, hogy jó és tiszta a tej. A tejkereskedő kannákban kapja a nagykereskedőtől a tejet. Ennek nagy része még csak vízzel van keverve, különben tiszta. — A hatóság alig akad havonként 5—6 hamisítási esetre. No most már a tejkereskedő a kannából beletölti az „eredeti plombozott uradalmi üvegekben azt a keveréket, amelyért mi, tej címén, 30—32 fillért fizetünk. Számtalan esetben konstatálták a gyermekorvosok a tej fogyasztása után a gyermekeken a legkülönbözőbb mérgezéseket és tessék a hatóságoknak bármely kórház gyermekosztályához fordulni, megtudhatják, hogy ez a hatóságilag ellenőrzött tej hány esetben okozott csontbajokat, serdülést,csontgyengeséget. Magánember tehetetlen minden esetben. Minden reggel nem állíthat két tanút oda, amint a tejet hozzák, hogy lepecsételt üvegben átadja a tejet a vegyvizsgáló intézetnek, nem jelentheti fel sem a kereskedőt, sem a nagykereskedőt, mert mire a hatóság keze odaér, hetek telnek el. Tudja-e a magánember bizonyítani, hogy a milliomos nagykereskedők mint dolgoznak ? Persze, ilyenkor, tífusz esetén, a falvakból behozott tejet vádolja a hatóság, amiben igaza is van: minden ötezer liter mérgezett gyári tejre jut talán egy liter falusi tej. Undorító, mérges, veszedelmes a budapesti tej, és hogy ilyen, annak oka az az ellenőrző hatóság, mely képtelen, teljesen és tökéletesen képtelen az ellenőrzés minimális feltételeinek teljesítésére. Ezt mutatja a tífusz, a bélhurut, mint eredmény és hogy ezt mutatja, elég szomorú Budapestre nézve, mely elvégre is egy organizált állam fővárosa. (Automobiljárat Horvátországban.) A magy. kir. posta- és távirda-igazgatóságának idején elhatározta, hogy a Károlyváros—Plitvica-Gospic—Károlyváros 190 kilométeres útvonalon automobil-járatot rendez be, mely nemcsak az említett út mentén fekvő helyiségek postaforgalmát fogja lebonyolítani, hanem ezenkívül személyszálítással is egybe lesz kötve. A szükséges 10 drb, egyenként 40 lóerős automobil szállításával a megtartott versenytárgyalás alapján Rock István Gépgyára R. T. cég bízatott meg, mely a postának már kezdettől fogva szállítja az automobilokat. A hivatalos bizottsági bejárást e napokban tartották meg, melyen részt vettek: a magyar királyi posta- és távirda-vezérigazgatóság részéről Bene Róbert posta- és távirda-főigazgató, Kolossváry Endre posta- és távirda-műszaki főigazgató, Stanoljevics Gyula építési tanácsos, Haltenberger Samu posta- és távirda-főmérnök, a szállító cég részéről: ifj. Röck István és Glattfelder Jakab kocsigyáros. A bizottság konstatálta, hogy a szállított automobilok kitűnően beváltak és dacára az igen nehéz és rossz állapotban lévő útvonalnak, a legnagyobb könnyűséggel, feltűnő szépen vették a sűrűn egymásután következő hegyeket és kanyarulatokat. Az úttest rendbehozása után most már rövidesen megnyitják az útvonalat a nagyközönség számára is, mely kényelmesen fogja megtekinthetni a híres plitvicai tavakat és Horvátország eddig alig megközelíthető vadregényes tájait. (z állási botrány egy iskolában.) Szentendréről veszszük a következő és csaknem valószínűtlenül hangzó híradást: Péntek Ferenc református lelkész, a helybeli polgári iskola igazgatója, felszólította az iskola tanárait és tanárnőit, hogy csak abban az esetben hajlandó őket a jövő tanévre szerződtetni, ha áttérnek a református vallásra. Négy évvel ezelőtt alapította meg Péntek Ferenc a szentendrei polgári iskolát. Az iskola az ő tulajdonában volt. Majdnem kizárólag katholikus tanerőket szerződtetett, akiket nem valami bőkezűen fizetett, de azzal biztatott, hogy ha az állam belemegy a tanári fizetések kiegészítésébe, jobb dotációban fognak részesülni. A tanárok és tanárnők ennek reményében tanítottak négy éven át. A múlt év szeptember ötödikén azonban a szentendrei református egyházközség elhatározta, hogy az iskolát a maga tulajdonába veszi át. Ez meg is történt, jóllehet az iskola hetvenhét tanulója között az elmúlt tanévben csupán hét református növendék volt. Ezzel szemben ötvenöt katholikus látogatta az iskolát és fizette a tandíjat. Most a polgári iskola megkapta a kultuszminisztériumtól a tanári fizetések kiegészítését, úgy, hogy egy tanár fizetéséhez az egyházközség 400, a kormány pedig 1200 koronával járul hozzá. Amint erről a döntésről értesült Péntek Ferenc igazgató, az összes katholikus tanárokat elbocsátotta és csak úgy hajlandó őket visszafogadni, ha nem csak maguk, hanem egész családjukkal együtt áttérnek a református vallásra..— Ez a hit úgy fest, mintha Szentendrén még középkor volna; a benne foglaltak annyira meglepőek, hogy csak fentartással közölhetjük. Ha a református iskola tanárait az egyházközség kizárólag a maga zsebéből fizetné, akkor talán értenék — bár nem helyeselhetnék — az ilyen merev és csökönyös álláspontot. Utóvégre a kenyéradó gazda olyan igényeket támaszt az alkalmazottal szemben, amin őket akar; legfölebb az alkalmazottak nem fogadják el. Itt azonban az a felháborító, hogy a tanárokkal utólag, évek óta valóalkalmazás után közölnek ilyen önkényes rendelkezést. Még csúnyább a dolog azáltal, hogy a tanárok fizetésének terhét nagyobb részben az állam viseli, és ilyenformán az igazgató úrnak joga sincs ekkép basáskodni. Az igazgató ar intézkedéséhez sok szó fér és a kormány bizonyára elégtételt fog szerezni a lehetetlen módon terrorizált tantestületnek. — (Illyés Géza) egyetemi tanár négy heti szabadságra Budapestről elutazott. — (A gavallér és az uzsorás) címü Esti levélre, mely a Blaskovich Elemér és a Bácskai testvérek közt fölmerült poros ügy alkalmából a gavallér-kölcsönökről és az uzsorásokról szólott, a Blaskovich-család egy nőtagjától vettük a következő sorokat: A Pesti Hírlap 15-iki számában olvastam egy igen érdekes Esti levelet. Nem akarok reflektálni a cikkben tárgyalt uzsora különböző módozataira, némelyiknek dicsőítésére, sem a szocialistikus alappal bíró mondásokra, vagyon-különbözeti igazságtalanságok kiegyenlítése uzsora által stb. Sokat lehetne mindezekre felelni — de minek, az én levelem nem győzi meg az Esti levelet. De a következőkről, mint nyugodt szemlélője a sok gyarló emberi dolgoknak, kedvem van írni, mert mindig örülök, ha igazat adhatok valakinek, mint például ahol az van írva, hogy: az a gavallér, aki fizetés helyett be akarja csukatni az uzsorást, helytelenül cselekszik; ez egészen igaz nézet. Továbbá az a mondás: „igazi úriember soha sem fordulhat az ellen az ember ellen, akitől valaha szívességet vett igénybe“, arany mondás s oly igaz, mint a Szentírás. Csak egyet nem tudok egészen megérteni, hogy: az a gavallér, aki valakivel rendes üzletet köt, aki sokkal többet érő biztosítékot nyújt a kölcsönnél a kölcsönadónak, aki megengedett kamatot fizet, az a gavallér, aki a kamaton felül ugyanakkor százezrekre menő évi jövedelméből szintén percentet fizet a kölcsönadónak, az a gavallér, aki ugyanezen egy megkötött üzletért a fentebb említetteken kívül, havonként ezreket fizet a kölcsönadónak, vajon szívességet kért-e a kölcsönadótól, vagy üzletet csinált? És az a gavallér, aki mindezen dolgok pontos betartása után, többet nem akar fizetni, védekezik, s nem akar hozzájárulni a „vagyoni különbözetek kiegyenlítéséhez“ a saját bőrével, vádolható-e, hogy az illető kölcsönzőtől szívességet vett igénybe és nem igazi űr? S vajon hogyan egyeztethető össze ez a három fogalom: üzletkötés — visszafizetés — és mégis szívesség? — (Kirándulás a Balatonon.) A Balatonboglári Fürdőegyesület július hó 19-én, kedden, a közönség szórakoztatására társas kirándulást rendez gőzhajóval a Balatonon. Az utazás , a Baross nevű nagy gőzössel történik. PESTI HÍRLAP 1910. július 17., vasárnap. 13