Pesti Hírlap, 1911. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1911-02-01 / 27. szám

2 tr 1 —" ' 1 T' A bank-obstrukció abszolúte nem hozná zavarba, sem az osztrák-magyar bankot, sem a kormányt. Még csak korm­ánybukással sem járna. S ezúttal az obstrukció még ama tulaj­­donképeni céljára sem törekedhetik, hogy új választások kiírását csikarja ki, mert hiiszen a bank­kérdésben megkérdezték a múlt válasz­­táskor a nemzetet s az önálló bank hívei ki­sebbségre jutottak. Nincs meg tehát az­ az er­kölcsi indoka, amelylyel menteni és magya­rázni lehetne a bankkérdésben az obstrukciót. Ugyane szempontból kell megítélni azt a kérdést is, amit Polónyi Géza a részletes bank­vita beosztására vonatkozólag fölvetett. Azt követeli ugyanis az ellenzék régi precedensre hivatkozva, hogy a bank­statutumnak minden egyes cikkét bocsássák szavazás alá s ennél­fogva mindegyikhez külön vitát lehessen csi­nálni Ezzel szemben pedig a kormány azt akarja, hogy a bank­statutum módosított sza­kaszai együttesen tárgyaltassanak. A parlamenti életben a szokásjog majd­nem törvényes erővel bír s a precedensek min­denesetre nagy súlylyal bírnak. Rendes körül­mények között tehát senkinek eszébe sem jut­hatna azt vitatni, hogy a képviselőknek a bank statútum minden egyes cikkéhez külön hozzászólási joguk van. Az a kérdésnek lénye­ge azonban, hogy vajon az ellenzék a techni­kai obstrukció céljaira akarja-e fölhasználni az ily módon kiszélesített részletes bank­vitát. Mert ez esetben szinte jogos önvédelemnek le­het tekinteni, ha a kormány eltér a régi szo­kástól és sora másan tárgyaltatja az egyes cik­keket. Ha azonban az ellenzék csak a sérelmes szakasznál, vagyis a készfizetésre vonatkozó intézkedésnél akar beható vitát csinálni, akkor mindenki helyesnek találja a régi tárgyalási mód föntartását A bank-statutum ama cikkeinél, amelye­ket az ellenzék korábban is minden vita nélkül eresztett át a parlamenti rostán s amelyek ma semmi változást sem szenvedtek, csak egy nyílt obstrukció provokálhat vitát. Ezért az ellen­zéknek, midőn megfogyva bár, de törve nem, viszi a kritika hálátlan harcát, mindig ügyel­nie kell arra, hogy meddig kíséri őt a­ közvéle­mény szeretete és meddig használ vitájával az országnak. A bankkérdés, fájdalom, már any­­nyira idült betegsége a mi politikánknak, hogy szóbeszéddel nem tudunk rajta segíteni legalább is a legközelebbi hét esztendeig _____Pesti Hírlap______ 1911. február 1., szerda.. Országgyűlés. I. A képviselőház mai ülésének eseménye Justh Gyula fölszólalása volt, amelyet már napok óta kiváncsian vártak a kormánypárton is. Csak fél kettő után került rá a sor és ak­kor mintegy ötnegyedórás beszédet mondott. Az ülés túlnyomó részét — Pál Alfréd napi­rend előtti fölszólalásától eltekintve, melyben múltkori sértő kifejezéséért megkövette a Há­zat — a Justh-párti Jaczkó Pál vette igénybe, két és fél óra hosszat untatva tartalmatlan szónoklásával még a saját pártjabelieket is. És ha Justh Gyula arra hivatkozott, hogy nem beszél a bankügy szakszerű oldaláról, mivel ezt elvégezték már előtte szólott elvbarátai, aligha értette ezek között Jaczkó Pál képviselő urat is. Rövid, de okos beszédet mondott a kor­mánypárt részéről Schuller Rezső szász kép­viselő, aki igen találó képet rajzolt Magyar­­országnak Ausztriához való gazdasági viszo­nyáról. Párthívei zajos tapssal kisérték beszé­dét s az üdvözlők között volt gróf Tissa Ist­ván is. Fél kettőre járt az idő, amikor feszült figyelem közepette megkezdette beszédét Jasik Gyula. Kissé nehézkesen indult neki, eleinte nem tudta elég világosan rendezni eszméit és csoportosítani bizonyítékait. Gondolatai lassan gyűltek, sokszor használta jegyzeteit, ami a külső hatás rovására ment s ahol páthoszszal beszélt, meglátszott rajta az erőltetettség. Be­szédje második részében már nagyobb lendü­let volt benne s azok a passzusok, amelyekben a­ kormány és a többség taktikáját a bankügy körül keményen bírálta, a meggyőződés ere­jével hatottak. Argumentumaiban, eszmemene­­tében egyébként nem tudtunk sok új momen­tumot fölfedezni, legfölebb a formában, az ér­vek beállításában és a kifejezések erejében­­ tért el — és múlta felül — az eddigieket. Nagy­­ gonddal állította előtérbe a függetlenségi párt következetességét, amely nem volt hajlandó a gazdasági önállóságot föláldozni a hatalom­ért. A hatalom csak addig értékes, amíg a nemzet érdekében cselekszik. Ez a kijelentése természetesen zajos tetszést keltett a balolda­lon. — És ezért az önzetlenségért — folytatta Jasik Gyula — hogy elveit megbecsülve, a hatalomnak hátat fordított, csúnya támadások érték, elismerés helyett Nem mi űzünk ka­­landorpolitikát, hanem azok, akik elveiket mindenkor készek föladni, csakhogy a hatal­mon maradjanak. Végül határozati javaslatot terjesztett elő, amely szerint a képviselőház mondja ki, hogy bizalmatlan a kormány iránt. A beszéd a Háznak mind a két oldalán fölkavarta a szenvedélyeket és indulatokat, egymást érték a lármás jelenetek, amelyeket az elnöki csengő figyelmeztetése alig tudott elnémítani. A bal­oldal percekig tapsolta és éljenezte beszéde vé­geztével Jóth Gyulát, de feltűnt, hogy a Kos­­suth-párt mérsékeltebb árnyalata nem vett részt az ovációban. Justh János, báró Madarassy-Beck Gyula és gróf Tisza István felszólalása után az ülés véget ért. Szerdán gróf Tisza István fog beszélni, hogy Justh Gyula mai felszóla­­l­­á­ sár­a válaszoljon. A­­ — Meg fog szeretni engem is. Várok. Ha nem lesz az enyém, agyon lövöm magam. A szeméből, az elszántságából láttam, hogy nem tréfál, így váltunk el egymástól. Én kábult voltam. Éreztem, hogy rettenetes helyzetbe jutottam. Néhány nappal azelőtt volt az édesanyja nálunk. Rendkívül finom, gyengéd asszony. Gyönyörködve és mégis va­lami szelíd fájdalommal nézte mindig az arco­mat. A szavaiban burkolt célzások, leplezett jelentőségek voltak. Most már értettem őket. Linke egyetlen fia volt. Az élete boldogsága. És én nem tudom, hogy, nem tudom miért, az öreg­asszonyt nagyon megszerettem. Volt valami a szemében, ami a magáéban is van. A megértő jóság. Ne fordítsa el a fejét Fellner. Nagy szükségem van most erre. Egy picit elhallgatott. Maga elé nézett s lassan folytatta : — Azóta többször meglátogatott ben­nünket Linke. A leveleit úgy hozzám tudta juttatni, hogy Pista nem is sejtett meg semmit. És én a leveleket elolvastam . . . Hibás voltam tudom, de nem tudtam szabadulni ennek a szenvedélynek hatásától. Mély részvét ébredt a lelkemben Linke iránt. És írtam is neki. Vigasztalni akartam, de ő mindig szenvedélye­sebb lett. És én nem szerettem . . . higgye el, hogy nem szerettem és mégis... Hiszen miköz­ben ezt így elmondom, valami mélységes szenve­déssel, valami soha meg nem szűnő bánatos melegséggel gondolok az én jó uramra, akitől most futni szeretnék ! . . . Egy picit megállt. Lélegzetet vett, azután forrón ömlöttek ki a szavak az ajkain : —­ Tegnap újra itt volt Linke. Megtudta, hogy Pista nincs itthon s hogy hetekig nem is jön haza. Itt térdelt, itt könyörgött előttem ezen a szőnyegen. Mielőtt elment, azt mondta, ha este kilenc óráig határozott választ nem adok neki, főbe lövi magát. Azután egye­dül maradtam. Utána akartam rohanni, hogy visszatartsam, de valaki belépett a szobába. Be­vánszorogt­a­m a hálószobába , bezártam az a­jtót , a kezemet tördeltem és sin­om. Kétségbe­­eesés fogott el. Miért haljon meg az az embert Az egész életemet tönkre teszi, ha ez a tragédia megtörténik. Azután a szegény öreg édesanyjára gondoltam, akinek ő mindene volt. S egyszerre már nem sírtam. Valami erős, ösztönszerű bá­torság fogott el, mintha valaki valamit i­ele­­sugott volna a telkembe, aminek az értelmét nem értettem meg, csak éreztem. Nyolc óra volt. A gyerekeket lefektettem. A cselédeknek valamit hazudtam s elmentem abba a hotelbe, ahol Linke lakott. Mikor a szobájába beléptem, a bátorsá­gomat teljesen elveszítettem. Lerogytam a pamlagra. Csak annyit tudtam neki mondani: — Nem akarom, hogy meghalljon. Nem. Egy kicsit megszédültem. Majd újra ki­nyitottam a szemem, ő a kezeimet csókolta, a térdeimet ölelgette a boldog könnyekbe ful­ladó hangon kérdezte : — Hát szeret? Szeret? Az enyém lesz? Én csak hallgattam s a szemem lehuny­tam. Nem tudom, hogy történt . . . Hagytam, hogy ölelgessen, hogy csókokkal borítsa el az arcomat. . . Amint félszemmel a megvilágított asztalára néztem, láttam a megírt leveleket és egy revolvert. A halálból hoztam őt vissza. És ez a gondolat elkábított, magával ragadott. Már nem láttam, nem hallottam. A könnyeim kibuggyantak valami eddig ismeretlen gyönyö­rűségtől. Végtelen gyengeség, valami gyönyö­rűséges akarat és energia nélküliség zsibbasz­­tott el, mintha narkotizálva lettem volna és én, a tiszta, a jól nevelt asszony, aki soha, még gondolatban sem csaltam meg az uramat, — odaadtam magamat, így történt, Fellner. Mikor felocsúdtam, menekülni akartam. Nem engedtem, hogy haza kísérjen. Szinte nyers, durva voltam hozzá. Ő gyengéd szava­kat susogott hozzám, amiktől én megbor­zadtam. — Mikor látom újra? — susogja szen­vedélyesen. — Soha,! — vágtam vissza nyersen s a sírástól, elfulladtam. El akart kísérni, de én visszautasítottam. Hangtalanul, megmerevedve bámult utánam és­ én kifutottam a­ szobából. Hazáig meg sem álltam. Hajnalig álmatlanul fetrengtem az ágyamon. Mikor szürkülni kezdett, bementem a­ gyerekekhez. Aludtak. Mosolyogva aludtak. Néztem az arcukat sokáig. A kis Pistike ágya elé térdeltem és sírtam. Reggelig sírtam s néztem, amint a fény lassan földerengve végig­mosta, a harmatos kis arcukat . Tudja isten mit sirattam? Magamat-e, vagy őket? A pici, bol­dogan alvó embereket, akiknek parányi szivé­ben csírázva rejtőzik az életük, emberi m­ivol­tuk titka, vagy azt, hogy magamat sem tudom megérteni. Elhallgatott. Lopva a férfi arcába né­zett s tétovázva folytatta : — És most reggel újra elfogott a kétség. Hogy talán mégis megtette, hogy­ megölte ma­gát, vagy megöli magát. Nem tudtam mihez fogjak. Ekkor küldtem magáért. A férfi nyugodtan felelt : — Nem ölte meg magát és nem is öli meg magát. Az asszony arca elvörösödött. — Miből gondolja ezt? — Tudom. —­ Honnét tudja? — kérdezte izgatottan az asszony. — Tudom. Mert férfi. Az asszony szeme tele lett könynyel. — Hát maga azt hiszi . . . Hogy ez nem volt nagy szenvedély . . . halálos szenvedély? II. A képviselőház ülése január 31-én. Elnök Lévay Lajos, utóbb Kabos Ferenc. A múlt ülés jegyzőkönyvét hitelesítik. Báró Lévay Lajos beterjeszti a pénzügyi bizottság je­lentését a statisztikai hivatal 1911-ik évi munka­­tervéről. Pál Alfréd napirend előtt megkövette a Házat azért a kifejezésért, melyet a január 18-iki ülésen Sümegi Vilmossal használt s melylyel meg­sértette a Ház tekintélyét. Azután áttérnek a bankjavaslat folytatólagos tárgyalására. Jaczkó Pál elmondta, hogy a választatok al­kalmával egy öreg falusi választója azt kérdezte tőle, hogy hive-e az önálló banknak. Persze azt fe­­­lelte a kérdésre, hogy: igen , megkérdezte a vá­lasztóját, hát ő miért hive. Az öreg magyar azt felelte, hogy azért, mert amit az osztrákok ellenez­nek, az bizonyosan jó a magyarnak. Foglalkozik a bankkérdés közgazdasági és pénzügyi vonatkozá­saival s különösen azt bizonyítja, hogy azok az át­meneti rázkódtatások, melyek az önálló bank föl­állítását követnék, nem volnának olyan súlyosak, hogy túlságosan tartani kellene tőlük, de egyéb-

Next