Pesti Hírlap, 1911. július (33. évfolyam, 154-166. szám)

1911-07-01 / 154. szám

2 Pesti h­irlap 1511. juSua L, szombat s*»r© révén a parlament többsége nem kifeje­zője az ország többségi akaratának. Ha az or­szág többsége a parlament többségével szem­ben megszólal, lehetetlen, hogy ennek a szó­nak ne legyen súlya és következménye. És látjuk máris, hogy a törvényhatósá­gok támogatását nem vártuk hiába. Különö­sen fontos Szeged városának határozata, amelylyel csatlakozott Versec városának a véd­erőreform ellen tiltakozó határozatához. Sze­ged az ország második városa és csak az imént küldött munkapárti képviselőt a parla­mentbe. A független és hazafias törvényható­ság azonban a munkapárti többség ellen nyi­latkozik . . . Kassa városa már megelőzte volt Szegedet és a képviselőház elnökéhez szinte naponta érkeznek kérvények a haditerhek föl­emelése ellen. Azt hiszszük tehát, mire igazán szükség lesz az ország hangulatára, úgy el fog tűnni a mai fásultság, hogy füstje sem marad. A törvényhatóságok nem hagyhatják cserbe a nemzetet; amikor legnagyobb lesz a veszede­lem, megjön majd a segítség . . . És a véderőreform monstruózus tervéből nem lesz törvény ... Az ellenzék egy része, a Kossuth-párt, noha szónoka a legjobb remé­nyekre jogosító energiával beszélt, határozati javaslatában arra az álláspontra helyezkedett, hogy a korona és a nemzet között történő bi­zonyos kiegyezés árán a véderőreformot áten­gedi. Szóval engedmények árán. Noha tudjuk, hogy a koronától érdemleges nemzeti enged­ményeket még a véderőreform súlyos terhei árán sem remélhetünk, mégis föl kell világosí­tanunk a Kossuth-pártot, hogy álláspontja el­avult. A nemzet, az ország tömege, ma már semmi engedmény árán az osztrák hadsereg­nek ily mértékben való fölsegítését, vallának ily terhekkel való megrakását nem hajlandó elviselni. Ma már nincs szó engedményről. Ez a kormány, ez az országgyűlés nem azzal jött, hogy a­­hadsereg számára száz­milliós terheket fog az országról lenyúzni. En­nek az ország­gyűlésnek más kötelességei van­nak, nekünk pedig országunk állapota mellett másra kell a pénz és nem Dreadnoughtokra, meg tábori telefonra. Jaid akart, de a nénje felemelte rá a mutató­ujját : — Pszt! —­ mondta ridegen. — Hagyd el a komédiákat, a mangáék nyakán nem élhetsz tovább ! Elég volt! Künn­a­ rikkancsok kiabáltak, hirtelen alkonyult a csipkefüggönyökön túl, a cseléd behozta a Regina kivasalt selyemblúzát és Mülleré, a mosdó előtt lehúzta a gyűrűit: — Öltözz. •—­ mondta a húgának — hat órakor itthon lesz az uram . . . Kávéházba me­gyünk. Egy kicsit később jött a fodrásznő , a leány nagy búzaszőke haját rokokó­ módra kür­tökbe szedte a füle fölött; egyszerre megválto­zott az egész arc, olyan gyöngéd, lehelletszerűen finom lett, mint egy rózsaszín brokátra festett pasztellkép. A selyemblúzon ugyan akadt volna egy és más kifogásolni való — a nyakán például már szürkéssé vált a fehér csipke s a hóna­aján sza­kadozott a selyem, de mindezt észre sem lehe­tett venni, s szemközt nézve nagyon szép, szinte impozáns volt a leány. —• Látod — mondta Müllerné — így már nem félek ! Biztosra veszem, hogy meghódít valaki ! Regina nem mosolygott, nagyon nehéz volt a szíve, már órák óta fojtogatta a sírás. Életében először érezte a maga értéktelen, silány, fölösleg-voltát! Először csapta arcul a megaláztatás, olyan erővel, hogy káprázott bele a szeme ... A kávéházban egy ablak mellé telepedtek hárman, üresen hagyva a negyedik helyet. — Pár perc múlva — mondta a sógor — Bartos is itt lesz. Telefonáltam neki. Csakugyan jött, a sietéstől, meg az izga­lomtól elfulladtan, arcán kivirult a tengernyi szeplő , az ajka halványan veszett bele vörös szakállába ; a leány mellé telepedett, mulattat­ta, elárasztotta szóval, néha megérintette a kezét, néha hozzáhajlott és Regina ilyenkor összecsikorgatta a fogait és nagyot nyelt. . . Müller egy sütemény-falatot tréfásan az asszonya szájába dugott, Bartos odasugta a leánynak : —■ Milyen jó nekik ! ... Majd mi is igy teszünk ... Szemmel láthatólag tetszett neki a lány, később — elég ügyetlenül és feltűnően — intett is a sógornak, az felállt:­­ — Kimegyünk Bar­cossal egy percre, — mondta — csak maradjatok ti. . . És kimentek, hogy megbeszéljék a dol­got, megkössék a vásárt és talán — azon mele­gében — megigyák az áldomást is ! Mikor egyedül maradtak, Müllemé így szólt : —• Ézt megcsináltuk ! Regina nem felelt, nézett az utca felé, a szája széle reszketett, azt összeharapta, a szeme­­pillája nagyokat pislant. —■ No, mit gondolsz ? — kérdezte most az asszony. A Regina messzenéző szemeiből egyszerre kiperdült a köny egyik a másik után, végig a szomorú kis arcon, le a fehér márványra. — Mi lett ? — ijedezett Müllerné —• Te... talán szerelmes vagy ? — Nem, — mondta a leány — csak itt, most, ebben a percben eszembe jutott valami. . . valami nagyon furcsa és nem ide való dolog . Otthon Nereznicén, van egy tanítónk : Bence ! Néha bejön hozzánk a boltba, eldiskurálunk. .. vesz valamit — valami csekélységet — és meg­esik, hogy a csomagot ha átveszi, meg­fogja a kezemet, csak úgy, bucsuzásul... És olyankor egy csudálatos, egészen ismeretlen, nagyszerű és keserves érzés fut át a lelkemen , hogy ka­cagni és sírni tudok rá egyszerre és fázom és égek a nyomán . . . Hát ezt az érzésemet össze­hasonlítottam a mostanival, mikor ez a Bartos megérintett... — És ? —■ Undorodom ! — mondotta rekedten a leány. — Hát eredj ahoz ! . . . Légy annak a fele­sége. Mért nem mész hozzá ? A Regina arcát halálos szomorúság ár­nyalta be : —■ Azért —­ mondta — mert mind hitvá­nyak és lelketlenek vagytok ! Az apám is kita­gadna, az anyám is, meg te is... a vallása miatt, azért, mert másképen imádja az Istent! És most kínoztok, meg akartok ölni, hozzáhajszol­tok ehez az emberhez, akit lelkemből utálok ! .. Ha várnátok legalább ! Egy darabig még sirt, az ablak felé for­dulva, a könyei belepotyogtak az üres kávés­csészéjébe, azután hirtelen megtörülte a szemét és sóha­jtva igy szólt: — Hja igaz ... a huszonöt esztendőmről elfelejtkeztem ... Bocsáss meg ! ... A helyzet. Az ellenzék küzdelme. Egy kellemetlen párhuzam. Lukács László és Tisza­ István körül. A júliusi kánikulával elérkeztünk a „kés­hegyig menő“ véderő­ vita előcsatározásainak stádiumába. Az elenzék az appropriácionális javaslat vitáját akarja fölhasználni erre a célra. A Justh-párt élőszóval és levélben szó­lítja hadsorba összes tagjait, hogy vegyenek részt valamennyien a fölhatalmazási javaslat vitájában, nemkülönben a Kossuth-pártból is riadót fút Désy Zoltán, úgy, hogy innen is akadhat tíz-tizenkét szónok. Mindent egybe­véve, tehát legalább nyolc-tíz napos vitára van kilátás az appropriáció kapcsán. Odáig azon­ban az ellenzék reménye sem megy, hogy a júliusi programm­ól el tudnák távolítani a véderőjavaslatokat Ha azt a heves intrácót, melylyel az el­lenzék a harcot hirdeti, egybevetjük azzal a két beszéddel, mely a pénteki ülésén az appro­priáció körül a harcot megkezdte: némi csüg­­gedéssel kell néznünk az ellenzék harcának reményei elé. Désy Zoltán erős volt ugyan a hangban, de gyönge konklúzióban, mert a véderőjavaslatok tárgyalásának elhalasztását ő csak azért kérte, hogy a javaslatokon a ki­lences bizottság programmjának megfelelő módosításokat végezzék. Erős volt a hangja Holló Lajosnak is, erős és mélyen zengő, de tudj’ isten, ebből a hangból soha sem árad ki a meggyőzés ereje, sőt olyan impressziót kell, mintha hiányoznék belőle a meggyőződés ereje,­­ különben a választójogi reform el­sőbbsége érdekében adott be a Justh-párt meg­bízásából határozati javasatot. A véletlen események kellemetlen talál­kozása, hogy amikor nagy fogadkozásokkal megindult a képviselőházban az ellenzéknek a­ véderőreform elleni nagy harca,­­ ugyanak­kor csöndesen, kínosan-jelentéktelenül „ohne Lang und ohne Klang“ fejeződött be egy másik nagy ellenzéki harc, amely miatt másfél évig lángban állott az ország, kettéosztott a függet­lenségi párt, darabokra tört a koalíció, meg­bukott a koalíciós kormány és amelynek kö­­­vetkeztében jöttek vissza elenyésző csekély számban a mai képviselőházba a negyvennyol­casok. A főrendiház péntek délelőtti ülésén , zajlott le — jobban mondva: múlott el — a­­ nagy, a hatalmas a mindent felforgató bank­harc utolsó jelenete. Állott pedig ez a jelenet annyiból, hogy a főrendiház jegyzője felol­vasta a bankszaba­dalomról szóló törvényjavas­latot, melyet a képviselőház három hónapi­g vita, után még márciusban elfogadott s ame­lyet a főrendiház, a pénteki ülésén vita nélkül, felszólalás nélkül, egyetlen egy ellenék­i hang nélkül szavazott meg. A Justh-párt még annyi fáradságot sem vett magának, hogy legalább egy főrendi szónokot állítson ki annak az el­keseredett harcnak az igazolására, amelyért a koalíciónak föl kellett borulnia. A józan köz­vélemény pedig joggal kénytelen ezek után gondolkodóba esni: mit várjon a most induló tej ellenzéki harctól, amikor a régi ellenzéki harcnak ilyen végét kell látnia? Mit higyyen, reméljen a véderőreform körüli küzdelemtől, ha a mindent feldúló bankküzdelemnek utolsó jelenete, egy álmos jegyzőnek mormogó szava és egy álmos főrendiháznak mindent jóvá­hagyó fáradt fejbólogatása?! A véderőreform ellen induló úgyneve­zett komoly harcot pikáns pletykák és kisded intrikák is tarkítják. Lukács László pénzügy­miniszter körül folynak e gyermekded játékok. Lukács László a kormán­ynak ma kétségkívül legerősebb tagja és a liberális politikának leg­biztosabb képviselője. Azok tehát, akik a jövő politikája tekintetében nagyon szeretnek Tisza Istvánnal kacérkodni, nem ok nélkül látják a liberális Lukács Lászlóban a konzervatív Tisza István veszedelmes ellenlábasát Maga Lukács : igyekszik ugyan elkerülni minden antagoniz­­must, de arra valók a derék intrikusok, hogy, ha másként nem lehet, hát mondva­csinált be­állításokkal élezzenek ki ellentéteket. így ki­­­­kaptak egy mondatot Lukács László egy mi­napi beszédéből, melyet a pénzügyi bizottság­ban a véderőjavaslatok érdekéb­en tartott és amelyben azt fejtette ki, hogy a katonai ja­vaslatok elintézése már csak azért is kívána­tos, mert csupán e kérdés kiküszöbölésével jö­het el az új pártalakulások lehetőségének ideje. Lukács Lászlónak ezt a kijelentését napok óta suttogva, de ma már hangosan úgy tárgyal­

Next