Pesti Hírlap, 1912. december (34. évfolyam, 285-309. szám)

1912-12-21 / 302. szám

* A helyzet mappája. Az egyik oldalon elhelyezkedett a kor­mányzati rendszer erőszakossága, a másik ol­dalon lassan gyűlt táborba ellene a nemzeti elkeseredés. Minthogy nem történt forma sze­rint való hadüzenet, hanem június negyedikén a kormány egyszerűen átlépte a törvényes ha­tárt, természetes, hogy nem találkozhatott mindjárt kellően mozgósított és fölszerelt had­sereggel s az első diadalok a határon a tá­madó erőszakhoz fűződtek. A nemzeti elkese­redés pedig eleinte szervezetlenül állott az erő­szakkal szemben. Hogy ezekkel a kétes diada­lokkal a kormány milyen montenegrói alapos­sággal hencegett el, arról most ne essék szó. De tegyünk úgy, mint a vezérkar szekta hábo­rús időben, rakjuk magunk elé a magyar tár­sadalom és politika nagy mappáját és jelöljük meg apró, gombostűkre szúrt zászlócskákkal az ellenséges felek előrenyomulását, vagy hát­rálását. Figyeljük meg ezen a mappán, meddig hatolt el a nemzeti elkeseredés és merre tábo­roz az erőszak. Azon a napon, mikor a kormányzati erő­szak váratlanul átlépte a törvényes határt, a nemzeti elkeseredés kénytelen volt kivonulni a parlamentből s az első napokban csak a fővá­ros utcáin mutatkozhatott. Még onnan is fegy­veres erővel szorította vissza a katonaság, a rendőrség és a csendőrség. De már akkor is százfelől jöttek a hírek, hogy az elkeseredés az ország minden részében megmozdult. Persze a kormány kezei messzire érnek s az erőszak­nak volt rá gondja, hogy az érdekeltségükkel függő törvényhatóságok az elkeseredés általá­nosságát pontosan szállított bizalmi nyilatko­zatokkal ellensúlyozzák. S azok a hatalmi esz­közök, melyek a kormánynak és csak a kor­mánynak állnak rendelkezésére, annyit min­den­esetre kivittek, hogy a nemzeti elkeseredés országos rablázadása nem törhetett ki elemi erő­vel. Az ország aránylag csöndes képet mutatott, bár az a csönd nagyon hasonlított az abszolutiz­mus korszakában tapasztalt csöndhöz és aki­nek ,van hallása a föld alatt terjedő morajlá­sok iránt, már akkor is jól kivehette, hogy ez a nemzet nem csöndes, csak magába fojtja el­keseredését, mert végre is az olyan nemzet, melynek nincs igazi függetlensége s nincs sa­ját hadserege, nem tárhatja ki mellét minden idegen szuronynak. A kormányzati erőszak azonban kihasználta ezt a kétes csöndet is és azt hirdette mindenfelé, hogy az ország nyu­godt, a nemzet boldog, hogy az erőszak végre megváltotta. Azóta fél esztendő telt el. S most vegyük elő a gombostűkre szúrt zászlócskákat és je­löljük meg a magyar élet mappájának minden parcelláját, ahová a nagy elkeseredés már el­­hatolt. Ez a mappa vajmi tarka, mert, sajnos, a magyar élet sok osztályra van tagolva. De csak kísérjük a szükséges figyelemmel, hogyan terjedt parcelláról-parcellára, osztályról-osz­­tályra a nagy elkeseredés. Hát úgy-e, bármennyire próbálják a szájában, elszedte előle a szennyes edényt és éktelen magyar szóval diskurálni próbált. — Rossz van kint idő. A vendég bólintott rá. — Tetszik jönni temető? A vendég erre is bólintott és szivarra gyújtott. A kocsmáros visszament az ivóba, le­ült a kályha mellé s a vendég egyedül maradt. Ötven-hatvan év közötti férfi volt. Haja, sza­kálla őszes, arca viharvert, ruhája kopott. Az ablak mellett ült, erősen szivarozott és olykor ivott egy-egy korty bort. Az elmenetelre, úgy látszott, nem igen gondol. A temetőt nézte, a hegyeket, egy-egy arra baktató parasztszekeret s már négy óra lett. Kezdett sötétedni, a kocs­máros már nem látott egyebet a vendégéből, mint ennek az égő szivarját s egyszer csak azt sem látta. Elszívta, vagy elejtette a gazdája, nem tudta a kocsmáros, de egyszer csak alvó ember horkolása ütötte meg a fülét. — Elaludt, — gondolta különös, tiszte­lettel s lábujjhegyen behúzta a szoba ajtaját, mert az ivóban lámpát gyújtott. A vendég pe­dig aludt és álmodott. Kis­fiú volt és az ágyá­ban feküdt. Egy nagyhasú, slaftokos, papucsos férfi egy karosszékben pipázott, ez az apja volt és Anikó, a szolgáló, mesélt neki. Az édes­anyja olaj festésű képe a falon, gyászfátyollal be volt vonva s a lámpa lángja félig le volt srófolva. A szolgáló a feleségő madarakról mesélt a kis­fiúnak, majdnem egy esztendeje minden este ugyanezt az egy mesét, lankadatlan érdeklő­dést keltve, hálás publikumra találva a hall­gatójában. Ez az érdeklődés azonban ma vá­ratlanul megcsökkent, csődöt mondott. Még de­rekán a mesének, hirtelen felült a kis­fiú ágyá­ban és váratlanul igy szólt _________________ magyar nemzetből kiirtani az alkotmány szent­sége iránt való érzéket, azért még vannak egy­­néhányan, akik fel tudnak jajdulni, ha az al­kotmány szentélyébe pogány kezek nyúlnak bele. Mikor tehát az erőszak kikezdte az alkot­­­mányt, a nemzeti elkeseredés legelsősorban ezt a parcellát öntötte el. Rakjuk ide az első zász­lócskát a mappán. Jöttek aztán a véderőnek olvasatlanul áldozott milliók, a könnyelmű kül­politikai játékok s ezekkel kapcsolatban a sú­lyos gazdasági földrengések. Ezen a parcellán a­ gazdasági érdekek többet nyomnak talán az alkotmányos skrupulusoknál, de az erőszak gáttörése megnyitotta a nemzeti elkeseredésnek ezt a parcellát is. Jelezzük ezt is egy zászlócs­kával. Az elkeseredés már ide is átömlött. Ak­kor a kormányzati erőszaknak eszébe jutott a presztízsét félteni, mint az aggszűznek az eré­nyét és szembe szállott a városok lakosságával, mely a súlyos adóterhek életbeléptetésének el­halasztását követelte. A kormány nem engedett s az elkeseredés most már az összes városokat, a városok kereskedő és iparos lakosságát ön­tötte el. A mappának ezen a pontján már egész sereg zászlócskára van szükség, mert itt már a­­parcellák egész tömegére hatolt be az elkese­redés. Pedig még nincs vége az elkeseredés ten­geráradásának. A kormányzati erőszak suty­­tyomban felhatalmazást adatott magának, hogy a külpolitikai bonyodalmak eloszlatásá­nak árát a magyar gazdák rovására fizethesse meg. S abban a pillanatban az ország terüle­tének hetven percentjére, az egész gazdavilág­ra, áradt be az elkeseredés. Ugy­e, hogy itt már egész kis zászlóerdőt kell leszúrni a map­pába? S prost még tessék hozzávenni hogy — Már ne mesélj, Anikó! Unom. Eredj aludni. Az apja csodálkozva nézett rá. — Miért unod? A kis­fiú egy pár percig hallgatott, az­után reszkető, forró lávazuhatagként ömlött szájáról a szó. — Édes­apám, — mondta, — holnap te­lik le az esztendő. Amikor megkapom a ko­csimat a két lóval. Amit egy esztendő előtt megígért, maga, meg Betti néni. Hisz tudja. A szászrégeni Klug boltjában láttuk tavaly ilyenkor és édes­apám megí­gérte, ha egy esz­tendeig nagyon jól viselem magamat, ha jól tanulok, Betti nénit nem boszantom, nem nyö­­vöm a ruhámat, nem verekszem a fiukkal, hát megveszi nekem a Klug kocsiját. És én jól ta­nultam, egy esztendő óta tiszta kitűnőm volt mindenből, Betti nénit sohasem boszantottam, a ruhámra úgy vigyáztam, mint a szememre és soha, egyetlenegyszer sem verekedtem. Itt­hon ültem, tanultam, olvastam, segítettem Ani­kónak gyomlálni a kertben és jó voltam. Olyan jó, édes­apám, mint egy leány . . . Az apja alig érdeklődve, inkább költ­é­­nyösen hallgatta és látszott az arcán, hogy tulajdonképen rá sem figyel. A bérlőjén törte a fejét, aki még most sem fizetett, a sok őszi esőzésen, mely elpusztítja a vetést és az egyik marháján, melynek jobb fülében veszedelmes kelés támadt. A gyerek érezte, hogy apja nem figyel reá, hogy az ő drága álma, hosszú-hosszú, egy esztendős várakozása olyan közönyös neki, mint a slaffokja a testén, a papucsa a lábán, vagy a pipája füstje a levegőben. És egy hir­telen ijedelem futott át rajta, kis lábától a kv­ Budapest, 1912. XXXIV. évfolyaa, 392. (11.923. szám.) Szombat, december 21. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre............28 K — f Félévre .....................M „ — » Negyedévre ............ 7 „ — „ Egy hóra................. 2 40 „ Egyes szám ára 10 f. Hirdetések díjszabás szerint. Az apró hirdetésekre vonatkozó minden tudnivaló a 32-ik oldalon olvasható. SZERKESZTŐSE: Budapest, Váci-körút 70/ I. emelet. Telefon 26—45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 78, Telefon 26—40. M­gjelenik hétfő kivételével minden nap. Lapunk a magyar királyi állam­vasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány tör­vény és jog ellenére megtiltotta. A Pesti Hírlap mai száma 48 oldal ■■ Egy ember. Irta: LUX TERRA. -- Levest! Marie, egy levest! Marie, a kocsmárosné, a sporherd mel­lett aludt egy karosszéken. — Honnét adjak én délután három óra­kor levest? — riadt föl mérgesen. Az ura vállat vont. — Kérik. Nincs valami kis maradék? A szolgáló, egy piszkos és fájdalmasan torz­ arcu, vén sváb leány, felállt a földről, ahol guggolva súrolta a kormos fazekakat és elővett valahonnét egy lábast. — Az enyémből maradt, — mondta s föl­tette a maradék levest melegedni. — Hát főzelék? — kérdezte a gazda. — Az is maradt. — Melegre vele! Az asszony újra elaludt s a gazda visz­­szament az ivóba. Egyik budai temetővel szem­közt állt a kocsmahelyiség, melyben az ivó mellett egy fehérteritékes szoba is volt. Az ab­lakoktól odalátszik az egész Svábhegy, vár­­szerű és tornyos villáival, néma és csukott szemű szállodájával. Lenn a hegy lábánál, a völgyben, pesti és budai halottak aludtak a te­metőben, köztársasági békében, bölcs nyuga­lommal, finom egyetértésben. Hideg havaseső csapkodta sírjaikat, dús decemberi szél hajto­gatta keresztjeiket és fejfáikat. A fehér abro­­szos asztalra behozta a kocsmáros a szolgáló maradék levesét és letette a vendég elé. A le­ves rossz és tisztátalan volt, de a vendég meg­ette. Azután a főzeléket. Rossz, ólomszínü len­csét, avas füstölthússal és lassan kint egy fél­liter bort ivott hozzá. A kocsmáros, pipával a

Next