Pesti Hírlap, 1913. február (35. évfolyam, 28-51. szám)

1913-02-13 / 38. szám

*­I A tanítók fizetésrendezése. A bizottság ezután áttért az állami, vala­mint a községi és hitfelekezeti tanítók fizetésren­­dezésének tárgyalására. Jónás Ödön előadó részletesen ismertette mind az állami, mind a községi és h­itfelekezeti tanítók fizetés- és lakáspénzigényeinek kielégítésére vonatkozó új fizetési osztályok és fokozatok rend­szerét.. Báró Solymossy Ödön a törvényjavaslat 26. §-hoz a következő pótlást kéri: Miután jelen tör­vényjavaslattal a korpótlék elnevezés megszűnik és csak alapfizetés fog járni, az eddigi, korpótlék cí­mén kiutalt és fokozatosan igényelhető államse­gélyt az állam ezentúl megfelelő időben alapfizetés­­kiegészítés címén a 22-ik §-ban megállapított vég­összegtől , eltérően nagyobb fizetéskiegészítésképen továbbra is megadja, ha a nem állami iskolafen­­tartók már érvényben levő fizetési szabályzatai az 1907-ik évi XXVII-ik t.-c. alapján megállapított korpótlékokkal együtt bármikorra az új törvény­ben megállapítottnál nagyobb fizetést­­ biztosítot­tak a tanítónak. A kántortanitói fizetést akkér kéri rendezni, hogy 500 lakossal biró hitközségben a kántortanító jövedelméből 400 korona, 500 lakos­nál felülieken 600 korona lenne kiszakítandó. A megmaradt fizetés pedig államsegélylyel egészít­­tetnék ki a törvény által megszabott összeg erejéig. A minősítésnél az iskolaszék beavatkozási körét mel­lőzendőnek tartja, ezt a szigorú egyházi és világi tanfelügyelők hatáskörében meghagyandónak véli. Végül kéri, hogy a tanítók és a tanítónők fizetései egyenlősíttessenek. Nagy Ferenc: Miután a községek és hitfe­­lekezetek jelen javaslat értelmében nagyobb segé­lyezésben részesülnek mint eddig, megfontolandó, vajon az állami ingerencia ne fokoztassák s eset­leg hogy ezek ne államosíttassanak-e. Feltétlenül kívánja azonban, hogy a segély fejében a községi és hitfelekezeti iskolák államsegélyei iránti kérel­mek és ez iskolák más tekintetben is szigorúan ellenőriztessenek. Ebből kifolyólag módosítást ja­vasol, hogy ne hivatalból folyósittassanak a jelen­javaslatból eredő többletek fedezésére szükséges ál­lamsegélyek, hanem újbóli kérelemtől tétessenek függővé és ez alkalomból újból biráltassanak el. Gróf Zichy János vallás- és közoktatásügyi miniszter reflektálva a felszólalók által tett észre­vételekre, kéri báró Solymossyt, hogy ne ragasz­kodjék a diszparitás­ teljes, megszüntetéséhez, mert sem az állam, sem a hitfelekezetek helyzete nem bírná a terheket. Azonban javaslatot, tesz az iránt, hogy az első fizetési osztályban a férfiak és nők fize­tései között és az államiaknál még a lakbér között fennálló diszparitás is tejesen megszűnjön, úgy, hogy a férfi épp­­úgy, mint a nőtanítók végered­ményben 3200 korona­ maximális fizetést érjenek el. A szerzett jogok biztosítása tekintetében a közok­tatásügyi bizottság már állást foglalt és ott tette a miniszter azt a módosítást, amely szerint azok a tanítók, akik ez idő szerint többet élveznek, mint amennyi nekik a jelen törvényjavaslatból kifolyó­lag járna, ezt a különbözetet személyi pótlékképen kapják. A szerzett jogok a jövőre nézve a személyi pótlékkal egyenlíttetnek ki. Hajlandó továbbá a miniszter a jövőre törvényben biztosítani, hogy a lakószobák alapterülete együtt 40 négyszögméter­nél kevesebb nő lehessen. A kántortanítókra vonat­kozólag tett javaslatot sajnálatára nem fogadhatja el, mert a kántori funkció eminenter egyházi funk­ció és amit e tekintetben tehetett, az már a jelen törvényjavaslatban benne foglaltatik. A minősítés­nél az iskolaszék beavatkozási szerepét már a köz­­oktatásügyi bizottság által elfogadott módosítással mellple. Elismeri ugyan, hogy a mostani törvény­­javaslatból kifolyólag a hitfelekezeti és községi is­koláknak adot­t államsegély tetemesen növekedik, az államosítás azonban az államra elkerülhetetlen terheket róna. Egyébként az állam az emelkedés arányában több befolyást biztosított. A segélyezési kérvényeket szigorúan bírálja el a tekintetben, vajon azok az iskolák, melyek a segélyt kérelmezik, megfelelnek-e az 1907. évi XXVII. t.-c.-ben meg­állapított kívánalmaknak. Nagy Ferencnek azt a javaslatát, hogy a jelen javaslatból eredő többletek ne hivatalosan folyósíttassanak államsegélyképen, hanem újabb kérelemre, főleg adminisztratív szem­pontból nem tartja elfogadhatónak, mert ezen szem­pontból óriási terheket róna a központi igazgatásra, egyrészt, másrészt pedig ezek amúgy is nemrég el­bírálást nyertek és a miniszternek módjában van az ellenőrzés révén az iskolák működését megfigyelni, amennyiben pedig valamely iskola ellen panasz merülne fel, esetenként intézkedni. A bizottság a javaslatot általánosságban elfo­gadta. Következett a részletes tárgyalás, melynek során a bizottság a közoktatási bizottság módosításainak elfogadása mellett a következő újabb módosításokat eszközölte. Az állami iskolai tanítókra vonatkozólag az 5. §-nál a sémát oly irányban módosította, hogy a fizetések és a lakáspénzek tekintetében a férfi és nőtanítók között fennálló diszparitás megszűnjön. Az 1893-ik évi október 1-je előtt eltöltött szol­gálati idő rekompenzálá­sáról szóló szakaszt oly­képpen módosította, illetve egészítette ki, hogy a 10 évnél kevesebb szolgálattal bíró érdemes tanítók személyi pótléka nem lehet több 200 koronánál, a 10—15 évi szolgálattal bíró tanítóké 400 koronánál és a 15 évet meghaladó szolgálattal bíró tanítók személyi pótléka nem lehet több 600 koronánál. Fölvétetett az, hogy a jövőben létesítendő tanítói lakások két szobájának együttes alapterülete legalább 40 négyszögméter legyen. A községi és a hitfelekezeti tanítókra vonat­kozólag a törvényjavaslatban a nők és férfiak kö­zötti diszparitás az államiaknak megfelelően mó­­d­o­síttatott, a lakáspénzre vonatkozó rész kivételé­vel, úgyszintén a lakás nagyságára vonatkozó meg­állapítás is analóg módon történne. A 22-ik §-ban: Nagy Ferenc módosító javas­latának elfogadásával kimondatott, hogy az isko­­lafentartók az államsegélyt a többlet erejéig csak akkor kaphatnak meg, ha szegénységük mellett megfelelnek az 1907. évi XXVII. t.-c.-ben meg­kívánt egyéb feltételeknek.* * * Az állami tanítók hetes bizottsága fölkeres­te Jónás Ödönt, a pénzügyi bizottság előadóját, hogy a törvényjavaslat sérelmeinek orvoslására megnyerje. Az előadó kijelentette, hogy a legjobb indulattal foglalkozik az állami tanítóság ügyével. A maga részéről már most is szükségesnek jelzi, hogy az 1893. év előtti szolgálat, ha be nem számít­ható is, méltányosabban kárpótoltassék, a nőtaní­tók illetménye a férfitanítókéval egyenl­ősítessék, az igazgatói dijak a nyugdíjba teljesen beszámít­tassanak. Örömmel hat oda, hogy a sérelmek a le­hetőség korlátain belül orvosoltassanak. A cseh­-tót összeesküvés. Ismeretes dolog, hogy a balkáni szlávok­­­nak a törökökön aratott győzelmei fölött, me­lyeknek eredménye a Nagy-Bulgária és Nagy-Szerbia kialakulása lesz, az osztrák és magyar szlávok úgy örültek, mintha ők maguk győztek volna. Ez az érzés hozta közelebb a cseheket és tótokat is. Ez a két nép mostan egy néppé akar áthasonulni, illetve a tót nép teljesen bele akar olvadni a csehbe. Erről tanúskodik az a tény, hogy Stefár Vek Antal, a budapesti Slovenski Dennik tót nemzetiségi napilap szerkesztője, a napokban egy tót ügyvéddel együtt Cseh- és Morvaország főbb helyein felolvasást tartott, hogy a tót nép­nek vissza kell térnie a csetiekhez. A tót nép­nek az a létérdeke, hogy teljesen egy és ugyan­azon művelődési és gazdasági életet éljen a csehekkel, a tót népnek, ha szláv jellegét a ro­hamos magyarosítással szemben fenn akarja tartani, kötelessége az is, hogy száz év óta ön­állóan fejlődő nemzeti nyelvét adja föl és tel­jesen cseh nyelven írjon és beszéljen, egyszó­val olvadjon be egészen a csehbe. A tró lapszerkesztő e cél megvalósítására a prágai Cseh-tót Egységet tartja legalkalma­sabbnak, melynek brünni fiókjába százötven­­hat új tag iratkozott be a fontos hít hallatára, köztük Mähen György cseh lapszerkesztő és színműíró, aki Jánosik című, tót tárgyú és a magyar nemzetet sértő darabjával három év­vel ezelőtt zajos sikert aratott a prágai nemzeti cseh színházban. A cseh sajtó melegen üdvözli a tótok ajánlkozását és a brünni Moravska Orlice cseh napilap­a többek közt azt írja, hogy a cseh és tót mindenkor egy volt és olyan viszonyban ál­lott egymáshoz, mint a fa az ágához. Ha pe­dig a n­aranadfél milliónyi tót a kulturális, gaz­dasági és nyelvi téren teljesen beolvad a hét­­milliónyi csehbe, akkor a közel tízmilliónyi cseh-szláv nép számbeli többségben lesz az Ausztriában levő németség fölött. E szavakból ki lehet érezni, hogy a cseh lap arra számít, hogy akkor a tótság ki lesz szakítva a magyar államból és Csehországhoz fog tartozni. Tévednénk azonban, ha azt hinnénk, hogy a tótok hazaárulása a Stefánek vállalko­zásában kimerül. Mert van folytatása is. Dr Blahó Pál volt magyar országgyűlési képviselő most novemberben megkezdődött és mai na­pig tartó „tanulmányutat“ csinál Észak-Ame­­rikában a tótok között, akiknek beszédeket és felolvasásokat tart. Hogy ez a tanulmányút azonban csak cégér, de Blahónak az igazi cél­ja lázítás a magyarság, sőt általában az oszt­rák-magyar­ birodalom ellen, ennek fényes bi­zonyítékát képezi egyik beszéde, mely a pán­szláv irányú Amerikai Tót Nemzeti Egylet hi­vatalos közlönyében, a pittsburgi Narodne Nö­vény­lap 1912. évi november 21-iki számában jelent meg, ahol Blahó szó szerint a követke­zőket mondta: „Minden tót támogassa balkáni szláv testvéreinket, támogassa a Vörös Keresz­tet, mert eljön az idő, hogy mi is azon helyzet­ben leszünk és segélyt várunk tőlük. Mielőbb eljön az­ időpont, mikor azt mondják: Tót test­vérek, jöttek­ közénk, készek vagyunk értetek a harcba menni.“ E kijelentésből úgy látszik, hogy Blahó­nak egyik célja, hogy Amerikában pénzt gyűjt­sön a szláv Vörös Kereszt részére. Ez azon­ban aligha sikerül. Mert épen most érkezik annak a híre, hogy a csehországi származású Vokolek Vilmos pittsburgi ügyvéd hamis bizo­nyítványokkal az amerikai tót és szláv segély­­egyleteket kerek háromszázezer dollárral, azaz egymillió ötszázezer koronával károsította meg. Mindez azonban semmit sem von le Blahó azon szándékából, hogy ő tulajdonképen azért ment ki Amerikába, hogy az osztrák-magyar birodalom megdöntésére tegye meg mindazt, amit megtehet. E nyilvánvalóvá lett cseh és tót össze­esküvésre és hazaárulásra kell, hogy megte­gyük észrevételeinket. Először is Stefánek tót szerkesztő cseh­­tót egybeolvadási terv meghiúsításának módját fejtegetjük. Bölcsen tesz kormányunk, hogy négy év óta Árvában, Zólyomban, Trencsén­­ben és Liptóban gazdasági gépeket kölcsönöz mondhatni ingyen a tót gazdáknak. De tovább kell menni Az északnyugati vármegyékben gazdasági és kereskedelmi iskolákat kell állí­tani, mert akkor ilynemű cseh és morva isko­láktól el lennének vonva a tót ifjak. Azután a Cseh-tót Egység által veszélyeztetett várme­gyék területén az összes elemi iskolákat álla­mosítani kellene és mig ez megtörténik, fegyel­mi eljárást kell indítani minden olyan tanitó és pap ellen, aki a csehesítés révén a Magyar­­országtól való elszakadásnak híve. Nem kell tűrni, hogy az iskolai és népkönyvtárakban cseh könyveket és újságokat olvassanak, amik­nek legnagyobb része a postai szállításból ki van tiltva. A tót luteránus egyházaknál meg kell valósítani azt a néhai báró Bánffy Dezső miniszterelnöksége alatt, 1897-ben, megkez­dett akciót, hogy a tót luteránus egyházak az istentiszteletet ne cseh, hanem tót nyelven tart­sák. Nagyobb felügyelet alá kell helyezni a cseh pénzen fölállított tót bankokat és a keres­kedelmi törvénybe új szakaszt kell fölvenni, hogy pénzintézet nemzetiségi célokat nem szol­gálhat. Mivel a minden rangú és rendű cseh ember a tót felvidéket egész évben, de főleg nyáron át egészen ellepi, szigorúbb felügyelet alá kell őket helyezni és az izgatás legkisebb mérvének megállapítása után ki kell őket uta­sítani. És ami a legfontosabb, el kell törülni a nemzetiségi törvényt. Ilyen bolond törvény csak nálunk van. Mikor a kiegyezés alkalmá­val e törvényt megcsinálták, még nem tudták Bécsben, minő veszedelmesek a szlávok. Ma, a balkáni háború folyama alatt, amikor az osztrák szlávok nyíltan állást foglaltak a bal­káni szlávok mellett. Bécsben is beláthatják, hogy nem érdemes Magyarországon olyan tör­vényt föntartani, mely a szláv törekvéseket leplezve védi és nem engedi nőni a magyarság erejét, melyre a dinasztia egyedül támaszkod­­hatik. Am­i pedig dr Blahó Pálnak amerikai körútját illeti, megbotránkozásunknak adunk kifejezést föntebb idézett ama szavai fölött, me­lyekkel az amerikai tótokat a Vörös Kereszt támogatására buzdította. E kifejezések nyílt lázítást tartalmaznak és bírói megtorlást köve­telnek. Ajánljuk az ügyészség figyelmébe. Ez­zel kapcsolatban készséggel veszszü­k tudomá­sul, hogy a cseh Vokolek Vilmos háromszáz­­ezer dollárral csalta meg az amerikai tót és egyéb szláv pénzintézeteket. Ezelőtt három év­vel a hírhedt Rovnyanek pittsburgi és new­­yorki bankja csapta be szegény szláv kiván­dorlóit alattvalóinkat legalább tízmillió koro­náig, most meg Vokolek vett ki zsebükből más­fél millió koronát. Egy új eszmét vetünk föl: ha a magyar kormány az amerikai magyar ruthének főpász­tora, az ukrainista Ortinszky püspök, helyébe tudomásunk szerint már legközelebb magyar hazafias érzésű püspököt fog kiküldeni, hát akkor az ötszázezer és legnagyobb részben ró­mai katholikus tót részére is küldhet ki Ma­gyarországból egy püspököt, aki a henye, csa­lásból élő izgatókkal szemben az ó­hazához va­ló hűségben meg tudná tartani a naiv és hi­székeny tótokat, akiket hosszú idő óta izgatnak pesti Hírlap 1913. február 13., csütörtök.

Next