Pesti Hírlap, 1913. május (35. évfolyam, 103-128. szám)

1913-05-04 / 105. szám

_ _____________ tok, fölvételek stb.) oly számban, hogy azok az illető képzettségéről hű képet nyújtsanak. A fo­lyamodások a vallás- és közoktatási t'g miniszter­hez címezve, 1913. évi május hó 31-éig nyújtandók be. A mutatványművek pedig 1913. évi május hó 29, 30 és 31-én az Országos Magyar Szépművé­szeti Múzeumba szállítandók. Színház és zene. Évadzáró újdonságok: a tékozló fiú, lírai dalmű egy felvonásban, szövegét ♦vta Guinaud, zenéjét Claude Debussy. — Báthory Er­zsébet, zenedráma egy felvonásban, szövegét írta Ano­nymus, zenéjét Szeghő Sándor. — Ámor játékai, ballet egy felvonásban, szövegét írta Hevesi Sándor, zenéjét Mozart. — A m. kir. operaházban először adták 1913 május ho 3­ dikán.) Nehéz időket élünk, fojtó a levegő, vihar előtti hangulat nehezedik a városra, az egész országra. Kit érdekel ilyenkor egy operai be­mutató? A politikai látóhatáron sötét felhők tornyosulnak, nemsokára bicikázik a villám, le is csap talán , ki törődik most az operai égboltozaton feltűnő új jelenségekkel? Csak a hivatásos meteorológus és az igazi műbarátok, akik nem hajolnak meg az ige előtt, és nem is­merik el, hogy: inter arma silent musae! Mert a nagyközönséget mindenféle zene közül most csak az európai koncert érdekli, és a színjáté­kok közt a balkáni komédia. Minden más szín­­ház mellékes, csak a „hivatalos tényezőket“ fog­lalkoztatja. Bizony a m. kir. operaház mai bemuta­tója is nagyobb érdeklődést érdemelt volna. Mert három érdekes művet mutattak be; három egyfelvonásost, melyek közül mindegyik más­más genre, más típus , de érdekes mindegyik. Persze kissé furcsa, darabos, mozaikszerű az ilyen egyfelvonásos­ est, úgy érezzük magun­kat, mintha csupa hors d’oeuvre-rel traktálna a vendéglátó, de a lakomáról elmaradna a hús, a pecsenye, a grosse piece. Pedig hát az egyfelvonásos műveknek — még ha nem is pusztán lever de rideault —­ mégis van kellő létjogosultságuk. A több egyfel­­vonásosból összeállított műsor tarkább, válto­zatosabb, mint az egész estét betöltő darab; a közönség többfélét kap egy belépődíj fejében, a szereplők kevesebb munkával szolgálják meg föllépési díjukat. Van akárhány szerző, akinek tehetségéből csak ilyen rövidméretű munkára telik; aki hamarosan elfárad, kimerül, ha egész estét kitöltő darab Prokrusztesz-ágyára feszíti tudását, tehetségét. A zsebóra minél ki­sebb, annál finomabb, értékesebb; a festmények értékskálája is gyakran fordított arányban van a nagyságukkal — egy tenyérnyi Meisso­­nier vagy Millet többet ér egy nagy körképnél Ez a tény azonban gyakran téves apreciációra ad okot. Akad szerző, aki azt hiszi, hogy ha kis keretben dolgozik, akkor mindjárt kiválót is produkál. Pedig ez nincs így — aki egyfelvo­­násos operát ír, azért még nem Mascagni vagy Strauss Richard. Szeghő Sándor, akinek Báthory Erzsébet című egyfelvonásos zenedrámáját ma este be­mutatták, szintén nem fogja megtépázni a Pa­rasztbecsület, vagy a Salome és Elektra szer­zőjének babérait. A csejthei vár úrnője, ez a magyar marquis de Sade női kiadásban, dal­művének hőse; maga a mű is sok tekintetben elárulja a Salome és az Elektra hatását. Ugyan­az a neuraszthéniás, folyton szuperlativuszok­­ban tetszelgő, erotikus és extravagáns zene; ugyanazok a raffinált, hipermodern hanghatá­sok, ugyanaz a szertelenség, mely a csillagok­tól kér tüzet, ha szivarra akar gyújtani. De amikor ezt megállapítjuk és azzal indokoljuk, hogy nyilván Strauss Richárd befolyása alatt írta Szeghő ezen első színpadi művét — már egyszersmind végeztünk kifogásainkkal is. És azontúl csakis elismeréssel nyilatkozhatunk a műről és szerzőjéről. Mert Szeghő Sándor igen rokonszenves és igen tehetséges zenész. Van erős invenciója, van imponáló drámai ereje, van művészi for­maérzéke, sőt egyéni stílusa is. Ő is hódol a vezérmotívumok elvének, de csak mérsékelten (a Báthory Erzsébet magyaros motívuma, a kéjelgési és a bűnhődési motívum, ennyi az egész), ő is a zenei cselekvény súlypontját a zenekarba helyezi és az énekhangokkal is csak úgy bánik, amint a többi zenekari hangszerrel. De mégis mindebben van valami sajátos, egyé­ni vonása is, sőt elárulja, hogy egyénisége vol­­taképen más irányban jutna hathatósabb ér­vényesüléshez. Azért bizton reméljük, hogy a Urai dalmű terén még jelentősebb sikerei is lesznek. Most a szöveg erotikája vitte ebbe a buja, érzéki dagályosságba, ebbe az egészség­telen zenei perverzitásba. Talán akad számára szelidebb hangulatú, harmonikusabb szöveg­könyv is. A Báthory Erzsébet szövegírója névtelen óhajtván maradni, mi sem nevezzük meg őt. Pedig igazán nincs oka a restelkedésre. Mun­kája irodalmi nívójú, színpadi hatásokban bő­velkedő; kár, hogy az operaháznál megváltoz­tatták az eredeti befejezést; a mostani finale — Báthory Erzsébet kezére egykori szerelmese, Thurzó nádor, bilincset adat s a bűnös asz­­szony börtönbe megy — nem hatásos és nem is kielégitő. A szadista őrületben ártatlanok vé­rét ontó gonosz némbernek ez nem bünhődés; a nézőnek nem megnyugvás. Máskülönben is a darab cselekménye hézagos; nem annyira dráma, mint inkább a dramatizált történeti korrajz benyomását kelti. Az erőteljes, irodal­mi dikciót csak néha csúfítja egy-egy nyersebb kifejezés, ezt azonban a színház dramaturgja is elsimíthatta volna. Az érdekes magyar újdonság igen meleg fogadtatásra talált, a zeneszerzőt a főbb sze­replőkkel sokszor kitapsolták. Reméljük, hogy ez a mai siker Szeghőt újabb munkásságra bá­torítja , hogy ő — úgy mint Lehár — szintén elhagyja a katonai karmesterséget és egészen zeneszerzésre adja magát. Az előadás gondos; ifj. Ábrányi Emil ta­­nította be a zenei részt, de a mai bemutatón a zeneszerző vezényelt. A címszerepet Szamosi Elza adta; érdekes megjelenése, drámai erejű játéka teljes illúziót keltett. Gábor előkelő, a nagy jelenésben érzelmes, egyébként pedig erő­teljes nádora, valamint Hegedűs pompás Ficz­­kója méltán osztozkodtak a többi szereplővel: Ney Bernáttal, Kertészszel és Kárpáth­tal a közönség elismerésében. * * * Az eredeti magyar zenedráma két külföldi mű közt jutott szóhoz. Bevezetésül ugyanis be­mutatták Vebussy-nek Tékozló fiú (L’enfant prodigue) című bibliai kantátáját, mely a He­vesi Sándor dramatizálásában, illetőleg szceni­kai rendezésében Urai dalművé lett. Már elő­zőleg két ízben foglalkoztunk e művel, amely az akkor még konzervatorista Debussyt tudva­levőleg a prix de Roméhoz juttatta. Nagyon is a mestereknek hódolt még itt az akkor húsz­­esztendős szerző, a Urai részletekben Massenet, a drámaiakban Gounod után indul Még na­gyon is az iskola híve az, aki később maga is iskolát alapított; az impresszionista, futurista, neoromantikus Debussynek nyomára sem talá­lunk. Lia megható panasza, Azaél megindító bűnbánata mélyebb hatást keltett ma is; a vi­rágos menet zeneképe, valamint a befejező, ki­engesztelő k­órus harmonikus egészszé kötötte össze az apa, anya és fiú jelenéseit. De azért mégis csak helyesebb, ha úgy adják elő a mű­vet, amint az íródott­ kantátának, mert szce­nikai, színpadi előadásához mégis csak kevés a cselekmény . Az anya szólamát Medek An­na látta el, frissen csengő hanggal, igaz me­leg érzéssel, megindító közvetlenséggel (ő éne­kelte a mű zeneakadémiai bemutatóján is, ami­kor az akadémiai zenekar francia hangverse­nyén színre került), a megtért Gu bűnbánatát Székelyhidy tolmácsolta, megkapó bensőséggel és az apának Szemere volt a személyesítője. Befejezésül Mozartnak 1788-ban Paris számára komponált Les petits riens című né­majátéka került színre, és pedig Hevesi Sán­dor szövegével, valamint Guerra Miklós k­oreo­­gráfiájával balletté átdolgozva, Ámor játékai címmel. Megelevenedett porcellánfigurák a szí­­nen és Mozart csipkeszerű, bűbájos muzsikája a zenekarban — természetesen nagyon tetszett ez a hajporos gráciájú, modernizált rokokó­szépség. Sőt mikor a függöny szétnyílt és a Bánffy Miklós által tervezett gyönyörű jelme­zek, az állványon nyugvó és később megeleve­nedő porcellárfigurák a közönség szeme elé tűntek, zajos tapsban nyilatkozott meg a cso­dálkozás. De a zene is elbájolta a hallgatóságot: valóban a bájos nyitány, két pompás gavotte (közte egy */s ütemű), egy dallamos largho és larghetto, a diverti mentőből átvett kedves me­nüett — nemkülönben a szindús rendezés és a hatásos k­oreográfia maradandó értéket adnak a kedves táncegyvelegnek. A szereplők közt fő­leg a virtuóz és bámulatos technikával táncoló Pallay Annuska, továbbá az ötletes és kedves Sebesi Teréz, a bájos Keresztesi, és a címsze­repben igen ügyesen mímelő Palásthy Irén ér­demelték ki az elismerést. A két külföldi művet Rékai Nándor di­rigálta, művészi ízléssel és lendülettel; ő, va­lamint Hevesi Sándor — aki ma este mint ren­dező, fordító és szövegíró szerepelt — szintén kivehetik részüket a sikerből. Dr Béleli Izoim­ a/thiíh­ol a ftólya. (Énekes vígjáték három felvonásban Iris Kolloxo. Ma­gyar színre alkalmazta Heltai Jenő. Az énekszámokat összeállította Stephanides Károly. Először adták a Víg­színházban, május 3-dikán.) A Vígszínházban is kitavaszodott már. Itt az énekes darab. A saison végét mindig ez­zel teszik érdekessé. És stílszerűen a gólyáról szóló vígjátékkal jelzik a tavasz megérkeztét. Az irodalmi boszorkánykonyhának ér­dekes terméke ez a „Sztrájkol a gólya“ című énekes vígjáték. Orosz nevű író németül irta, aztán átdolgozta egy magyar poéta s e vegyi után lett belőle a francia vaudeville. Ennek a titka pedig az, hogy Hellei Je­nő kiváló poétánk volt az átdolgozó, aki a pezs­gő francia szellemnek akkreditált nagykövet© Budapesten. Mindene megvan e fényes mél­tósághoz, csak éppen a nagyköveti fizetés hiányzik. Ha magyar drámaíró munkája külföld­re kerül, mindig osztoznia kell egy sereg for­dítóval és átdolgozóval a dicsőségüm és a tan­demekben. Különösen a franciák nem enge­dik keresztül az irodalmi vámon az idegen darabokat, hogy ne kellene legalább egy fran­cia írót társul fogadni, aki „adaptálja“ az ide­gen szerző munkáját. Most ime Heltöri Jenő „adaptálta“ Kottow v v­­igjátékát. Jól tette. De a német szerzőnek ebből csak haszna volt, mert elevenebbé lett a darabja. A német temperamentum a vidámság­ban is lassúbb, mint a francia vagy a magyar. A kedélyesség, a „gemütlichkeit“ jellemzi a német bohózatírókat, de nem a gyors pergésű leleményesség és a pattogó éle. Maga a német nyelv is hosszadalmasabb a maga kifejezései­ben s akadályozza a vígjáték gördülését. Ezt akkor lehet legjobban látni, mikor egy­ magyar vagy francia színdarab német fordítását nyom­tatásban összehasonlítsuk az eredetivel. A német fordítás legalább egy nyomtatott ívvel terjedel­mesebb, mint az eredeti magyar vagy francia szöveg. Vígjátékban és bohózatban pedig minél rövidebben kell beszélni az embereknek. A sze­replők néha csak félmondatokban beszélnek, a másik felét már a másik mondja el. A francia vígjáték társalgása hasonlít ahoz a jongleur-mutatványhoz, mikor a leve­gőben egyszerre ide-oda röpköd nyolc-tíz lab­da; azt se veszi észre az ember, hogy kik do­bálják egymásnak; csak gyönyörködünk a szabatos játékban, hogy mindegyik szereplői ügyesen kikapja a feléje röpített szót s rögtön találóan visszadob egy másikat. A kezdő magyar és a végzett német drá­mairó képtelen erre a társalgási jongleűr­­ködésre. De sok routinirozott magyar szerző már művésze ennek a színpadi játéknak s ez magyarázza meg külföldi sikereiket. És ez magyarázza meg a Vígszínház szombati új­donságának sikerét is, mert Heltai Jenő ebből a magyar—francia sikert biztosító pirulából jó adaggal adott be a német vígjátékba. Azért kellett a ki- és átdolgozás kérdé­sével behatóbban foglalkoznom, mert igazán csak ez ér valamit a darabban. A mese maga nagyon is ismert szálakból van szőve. Viszont az is igaz, hogy a közönség már kezd leszokni arról az egyébként jogos követeléséről, hogy színpadi újdonságban valami újságot is ta­láljon. Abból a sablonos összeütközésből kezdő­dik a darab, hogy egy főhadnagy mielőtt az esküvőjére menne, a szeretőjével mulat s ez egy darabig megakadályozza a házasság bol­dogságát. Mire azonban elérkezünk a harma­dik fölvonás végére, természetesen a fiatal tör­vényes pár boldog lesz, a szerető pedig megvi­gasztalódik egy másodikkal vagy harma­dikkal. _____Pesti hírlap______ 1913. május 4., vasárnap.

Next