Pesti Hírlap, 1913. július (35. évfolyam, 154-166. szám)

1913-07-01 / 154. szám

1913. július 1., kedd. _____Pesti Hírlap_____ __________________3 f——------------------------------------------------------------------------------------­tolt rendszerrel halad azon az úton, amelynek a végét még ő sem ismerheti. Ő kitűzte maga elé, mert éveken át bele­hajszolták ebbe a legközelebbi barátai, hogy nagy ember lesz, királysági forradalmár és elveszítve lassan kint a tisztán látás, a nyugodt megítélés utolsó szalmaszálát is, mindenen keresztül akar gázolni, hogy célját elérje. És közben elfelejti, hogy aki a mi viszonyaink kö­zött ilyen célt akar elérni, az mindenkor csak eszköz és sohasem öncéljának a tragikus hőse. ő — elismerjük — hajlandó meghalni elvei érdekében, pedig csak az aranygyapjú az, amit elérhet, mint Khuen, mert gróffá nem lehet, mint Lukács szeretett volna lenni. Halálról pe­dig ne beszéljünk, mert nálunk az erkölcsi ha­lál nem öl.* Fiuméban a közgyűlés föloszlatása után a delegáció vette át az ügyek vezetését, de ez is lemondott az alpolgármesterekkel egyetemben, aminek az a magyarázata, hogy a fiumei statú­tum szerint az első alpolgármester a rendőrség tulajdonkéne a feje és most a rendőrség tény­leges vezetője, a Fiuméban igazgatónak neve­zett főkapitány hadilábon állván a város veze­tőségével, az egyiknek tényleg távoznia kellett s mert a rendőrigazgató mellett a hatalom van, az alpolgármester távozott. De ez csak helycse­re, mert az azelőtti főkapitány szintén egy ilyen erőhatalmi kérdés miatt adta át a helyét a je­lenlegi utódjának. Ne tessék tragikusan fölfog­ni az egész fiumei esetet. Ezek az urak sokszor fognak még helyet cserélni, minden kormány alatt, minden kormányzó mellett egynéhány­szor.• Hát olvasta, eleinte erőteljes kifejezésekkel illet­te az ember ezeket az eseteket, de mindinkább a kétségbeesés váltja fel a düh érzését. Itt már nem lehet haragudni, itt már csak elámulni le­het: mi derül ki még ezekről az emberekről? Eddigelé azt hittük, hogy az elvetemedett nők között akad csak olyan példány, aki büsz­kélkedik azzal a helylyel, ahová önakaratából jutott, a férfi­fajta őssajátsága volt, hogy szé­­gyenlette magát, amikor a nyilvánosság elé ke­rült beszennyezett erkölcsi ruhája. Ezek az em­berek egyszerűen tüntetnek vele, hogy nekik ebben az országban minden szabad, mert a ke­zükre akadt a fegyveres erő, amelylyel mindent lehet csinálni és torkukra lehet forrasztani még a megdöbbenés hörgését is. Meri-e még a mostani leleplezés után is azt mondani Balogh miniszter, hogy a sajtót meg kell törni, meg kell a hangját szelídíteni, intézményesen gúzsba kell kötni, amikor az utolsó időkben csupán mi állunk helyt az ügyész, a rendőr, és az egész állami gépezet he­lyén? Ha az ország legmagasabb méltóságá­nak millió fölött rendelkező rokona a központ­jában áll, mint súlyosan kompromittált egyén, egy tisztátlan kocsma-ügynek, ha kijárója egy csalással vádolt embernek, ha közvetítője egy álnevű okiratnak, akkor ez is talán egy jelen­téktelen tévedés, amit csak a sajtó fordít el? Ha mindazt, ami mostanában történik, a munkapárt urai pirulás nélkül állják, akkor Isten bizony gyorsan át kell írni mindazt, amit orvosok és bölcselők a férfiak idegeiről és lelki­világáról írtak.* A bukaresti kereskedelmi és iparkamara alig olvasta el, hogy a magyar kormány elnöke milyen barátságba jutott a románokkal, már­is siet a helyzet magasjára emelkedni. Fölszólítja a román kormányt, hogy a magyar kormánytól a következő dolgokat követelje: a román köny­vek és hírlapok szabad bevitele a határon Ma­gyarországiba, román konzulátus fölállítása Nagyszebenben, Brassóban és Temesváron. Amennyiben a magyar kormány nem teljesíte­né ezeket az óhajokat, a magyar árukat bojkott alá helyezik és a fának bevitelét Magyaror­szágra megtiltják. Végtelenül csodálkozunk, hogy Kolozsvárt nem annektálják a románok, hiszen, ha ilyen gyorsan megjött az étvágyuk, már azt is megtehetnék. a Petíció Tisza mandátuma ellen. • Aradon győzött a terror, a korrupció, a vesztegetés és gróf Tisza Istvánt képviselővé vá­lasztották. A városban egyébről se beszélnek mos­tan, mint arról a rettenetes presszióról és lélek­­­vásárlásról, amit a munkapárt kortesei végh­ezvit­­tek. Két hét óta folyt a pénz, a vendéglők és korcsmák felét lefoglalta a munkapárt és napok óta­­igan folyt a dáridó. Aradi lapok írják, hogy korruptabb mandátum­vásár, mint aminő az aradi, még a lirhedt 1910-iki választásokon sem történt. Az egyik aradi lap szégyenkezve írja: „Az itt járt képviselők majd szerte viszik a hí­rét, hogy ez a város a kufárok és a zsibvásári portékák városa . . A munkapárti választókat csak ezzel a kéri­déssel ostromolják most Aradon: — Mennyit kapott a szavazatáért? Jelentéktelen tíz koronás vesztegetések mel­lett beszélnek ezer koronás bankókról is, amit egy Tisza-voksért kifizettek. Azt mondják, hogy a mandátum kerek egy millió koronába került a munkapártnak, míg beavatottabb helyen egy ki­sebb, de ugyancsak jelentékeny összegről, 640.000 koronáról beszélnek. Különösen a déli órákban emelkedett a szavazatok ázsiója, amikor tudva­lévően gróf Széchenyi Aladárnak egyforma sza­vazata volt Tisza Istvánnal. A munkapárt meg­ijedt és kiadta a jelszót, hogy bármilyen áron is, de Tiszának győznie kell. Az ellenzék, dacára szervezetlenségének és ügyetlenségének, több mint 1500 szavazatot ka­pott. Nem hogy nem adtak pénzt szavazatokért, de azt lehet mondani, hogy még a nekik készen álló szavazatokat sem tudták biztosítani. Amikor gróf Apponyi Albert előtt szóbahozták, hogy az ellenzék több száz munkapárti szavazót tudna magának biztosítani, ha kisebb-nagyobb össze­geket adna, gróf Apponyi Albert a legerélyeseb­ben tiltakozott ez ellen és kijelentette, hogy ha csak egy ellenzéki választónak is pénzt adnak, akkor azonnal elutazik. Egy egészen furcsa dolgot vetett föl a közelmúltban kutató ásóval. A miniszterelnök legközelebbi atyafia nemcsak kocsmanyitási engedélyt járt ki aként, hogy előbb egy falu kocsmáinak a számát fölemeltette, hanem sa­ját kezével közbenjárt, hogy más nevében kért magánokirattal kapjon kocsmát kortese és protegáltja. Eleinte dühbe jött minden ember, amikor ezeket az apró és nagyobb komiszságo­— Azt. Nem szól rá. Csak mikor a hidat meg­haladjuk. — Könnyű a ládája, — mondja. — Majd megtöltjük Magyarországon, — felelem vigan. Megint ballagunk. Megint megszólal: — Megegyeztél vele? — Még nem, odáig még nem érkeztünk. — Akkor csak füst: a pipád füstje beszól. — Lehet, — felelem könnyedén. Ha akkor mást felelek, minden máskép­pen történt volna. De nem beszéltünk többet, csak ballag­tunk. A fosztáson Milica nem volt ott. Csak jó­módú lányok. Brankó lebesgett is egyikkel másikkal. Én egyikkel se. Hazatérét többed­ magunkkal voltunk. Nem beszélhettünk. Másnap délután esső esett. Ahogy almot viszek az istálóba, látom megint Milicát. Górét visz be ő is a tehénnek. A felső szoknyája a fején. Igen illett neki, hogy úgy volt. Odamentem hozzá. — Milica, — mondom, —­ gyér közelebb egy szóra . . . — Tessék, —­aszongya szemérmesen. — Hát, mondok, csak azt akarom mon­dani, hogy vigyázz, el ne ázz. Mer a cukor el­ázik az essen. És másefféle ostobaságokat mondtam. Aztán egy óra múlva megint kieszeltem valamit. Azt fogom tőle kérdezni: — Emlékszel-e mikor kicsi válál, tíz éves, aztán bent találkoztunk a városban a kocsi­álláson, karácson előtt. Nekem valami széna­­polyra esett a szemembe, és te kivetted a zseb­kendőd sarkával. Mit ígértem? Erre ő elmosolyodik. Mert gyűrűt ígér­tem neki, afféle krajcáros gyűrűt, kék köveset. És meg is vettem. De lyukas volt a zsebem, elveszett mikorra visszaérkeztem a kocsiállás­ra. Hát azt fogom mondani: — Mit szólnál rá, ha most megint meg­venném a gyűrűt? Erre Ő felelni fogja: — Megköszönném. De te csak tréfálsz. S én azt mondom rá: — De hátha nem keveset veszek, hanem­ karikagyűrűt? Így kieszeltem. S megint kimentem, hogy meglesem, elmondom neki. Hát ahogy kilépek, látom, hogy a Radu­­lovék garádjánál áll és Brankóval beszélget. Már akkor igen forrt bennem, hogy Mili­cát nem engedem másnak. Át is mentem este Brankóhoz. De bent ült az öregapja is, nem fordíthattam szóba. Az mondja Brankó, arról beszélgetnek az öregapjával, hogy kár a telet áthenyélni. A városban jobbnál-jobb szolgálatok akadnak. Egy falunkbeli gyerek orvoshoz került, aztán' ' egyebet se dolgozott, csak ajtót nyitogatott. Ruhája meg olyan volt, akár a hercegnek: csupa aranygomb a kabátján és fehér keztyű a kezén. Háromszáz koronát keresett csak ajtó­­nyitogatással. — Nem bolondság, — mondja Brankó. Ha én is olyan helyre kaphatnék . . . Gyösz-e velem? — Örömest, — mondom. Okosabb munka a karófaragásnál. S magamban gondoltam: húshagyóig megkeresek vagy százötven koronát. Az éppen elég lesz a lakodalomra. Tavaszszal aztán Milica velem jön. Brankó béreljen földet másutt. — Hát mikor indulunk? — Holnap, — feleli Brankó. Gondoltam, ezt szeretem én, — legalább nem beszélget többé Milicával­Mert igen bántott, hogy kétszer is lát­tam vele. Mit kerülgeti, ha nem veszi el! Hiszen ha éppen akarná, elvehetne. Mert csak az anyja él már, meg az öregapja. Azok már nem igen parancsolnak. Szidnák, morognák, végre is beleegyesülnének. Csakhogy én is ismerem Brankót, tudom hogy inkább szomjan halna, hogysem egy pohár sörért tizenhat fillért eresz­tene. Hát még egy rózsáért hogy eresztene el maga mellett egynéhány hold földet!? Azon éjjel azt álmodtam, hogy a kerítés­nél állok a vén cseresnyefa alatt Milicával. A cseresnye virágjában. Milica is virágjában. A két tenyerembe fogom Milicának az arcát, és belenézek a szemébe: — Engeded-e hogy megcsókoljalak? — Majd Magyarországon, — feleli Milica. S abban a szempillantásban elmúlt előtem. Csak nézem: hova lett? Nézek a cseres­­nyefára is, hát látom hogy a cseresnyefának úgy hull a virága, mint a hó. Mikor már mind lehullt, látom tób­an, hogy Radulovék ott ülnek a kertben. Az öreg Radulov ott pipázik a szarvasfejes fapipából, amit Brankó hozott neki Pestről. Az anyja tojást válogat tyúk alá szakajtókosárból. Brankó meg csak ül a padon egy lánynyal és­ öleli. Nézem, hogy ki az a lány? Mert a Bran­kó mellére volt borulva. És Brankónak csak az arcát tartotta, hogy csókolhassa. Amint aztán fölemeli onnan a fejét, meg­­ismerem. Kiáltok is rá: — Milica! A leány visszafordul és mosolyog: — Veled csak Magyarországon. (Folyt, köv.)

Next