Pesti Hírlap, 1913. július (35. évfolyam, 154-166. szám)
1913-07-01 / 154. szám
1913. július 1., kedd. _____Pesti Hírlap_____ __________________3 f——------------------------------------------------------------------------------------tolt rendszerrel halad azon az úton, amelynek a végét még ő sem ismerheti. Ő kitűzte maga elé, mert éveken át belehajszolták ebbe a legközelebbi barátai, hogy nagy ember lesz, királysági forradalmár és elveszítve lassan kint a tisztán látás, a nyugodt megítélés utolsó szalmaszálát is, mindenen keresztül akar gázolni, hogy célját elérje. És közben elfelejti, hogy aki a mi viszonyaink között ilyen célt akar elérni, az mindenkor csak eszköz és sohasem öncéljának a tragikus hőse. ő — elismerjük — hajlandó meghalni elvei érdekében, pedig csak az aranygyapjú az, amit elérhet, mint Khuen, mert gróffá nem lehet, mint Lukács szeretett volna lenni. Halálról pedig ne beszéljünk, mert nálunk az erkölcsi halál nem öl.* Fiuméban a közgyűlés föloszlatása után a delegáció vette át az ügyek vezetését, de ez is lemondott az alpolgármesterekkel egyetemben, aminek az a magyarázata, hogy a fiumei statútum szerint az első alpolgármester a rendőrség tulajdonkéne a feje és most a rendőrség tényleges vezetője, a Fiuméban igazgatónak nevezett főkapitány hadilábon állván a város vezetőségével, az egyiknek tényleg távoznia kellett s mert a rendőrigazgató mellett a hatalom van, az alpolgármester távozott. De ez csak helycsere, mert az azelőtti főkapitány szintén egy ilyen erőhatalmi kérdés miatt adta át a helyét a jelenlegi utódjának. Ne tessék tragikusan fölfogni az egész fiumei esetet. Ezek az urak sokszor fognak még helyet cserélni, minden kormány alatt, minden kormányzó mellett egynéhányszor.• Hát olvasta, eleinte erőteljes kifejezésekkel illette az ember ezeket az eseteket, de mindinkább a kétségbeesés váltja fel a düh érzését. Itt már nem lehet haragudni, itt már csak elámulni lehet: mi derül ki még ezekről az emberekről? Eddigelé azt hittük, hogy az elvetemedett nők között akad csak olyan példány, aki büszkélkedik azzal a helylyel, ahová önakaratából jutott, a férfifajta őssajátsága volt, hogy szégyenlette magát, amikor a nyilvánosság elé került beszennyezett erkölcsi ruhája. Ezek az emberek egyszerűen tüntetnek vele, hogy nekik ebben az országban minden szabad, mert a kezükre akadt a fegyveres erő, amelylyel mindent lehet csinálni és torkukra lehet forrasztani még a megdöbbenés hörgését is. Meri-e még a mostani leleplezés után is azt mondani Balogh miniszter, hogy a sajtót meg kell törni, meg kell a hangját szelídíteni, intézményesen gúzsba kell kötni, amikor az utolsó időkben csupán mi állunk helyt az ügyész, a rendőr, és az egész állami gépezet helyén? Ha az ország legmagasabb méltóságának millió fölött rendelkező rokona a központjában áll, mint súlyosan kompromittált egyén, egy tisztátlan kocsma-ügynek, ha kijárója egy csalással vádolt embernek, ha közvetítője egy álnevű okiratnak, akkor ez is talán egy jelentéktelen tévedés, amit csak a sajtó fordít el? Ha mindazt, ami mostanában történik, a munkapárt urai pirulás nélkül állják, akkor Isten bizony gyorsan át kell írni mindazt, amit orvosok és bölcselők a férfiak idegeiről és lelkivilágáról írtak.* A bukaresti kereskedelmi és iparkamara alig olvasta el, hogy a magyar kormány elnöke milyen barátságba jutott a románokkal, máris siet a helyzet magasjára emelkedni. Fölszólítja a román kormányt, hogy a magyar kormánytól a következő dolgokat követelje: a román könyvek és hírlapok szabad bevitele a határon Magyarországiba, román konzulátus fölállítása Nagyszebenben, Brassóban és Temesváron. Amennyiben a magyar kormány nem teljesítené ezeket az óhajokat, a magyar árukat bojkott alá helyezik és a fának bevitelét Magyarországra megtiltják. Végtelenül csodálkozunk, hogy Kolozsvárt nem annektálják a románok, hiszen, ha ilyen gyorsan megjött az étvágyuk, már azt is megtehetnék. a Petíció Tisza mandátuma ellen. • Aradon győzött a terror, a korrupció, a vesztegetés és gróf Tisza Istvánt képviselővé választották. A városban egyébről se beszélnek mostan, mint arról a rettenetes presszióról és lélekvásárlásról, amit a munkapárt kortesei véghezvittek. Két hét óta folyt a pénz, a vendéglők és korcsmák felét lefoglalta a munkapárt és napok ótaigan folyt a dáridó. Aradi lapok írják, hogy korruptabb mandátumvásár, mint aminő az aradi, még a lirhedt 1910-iki választásokon sem történt. Az egyik aradi lap szégyenkezve írja: „Az itt járt képviselők majd szerte viszik a hírét, hogy ez a város a kufárok és a zsibvásári portékák városa . . A munkapárti választókat csak ezzel a kéridéssel ostromolják most Aradon: — Mennyit kapott a szavazatáért? Jelentéktelen tíz koronás vesztegetések mellett beszélnek ezer koronás bankókról is, amit egy Tisza-voksért kifizettek. Azt mondják, hogy a mandátum kerek egy millió koronába került a munkapártnak, míg beavatottabb helyen egy kisebb, de ugyancsak jelentékeny összegről, 640.000 koronáról beszélnek. Különösen a déli órákban emelkedett a szavazatok ázsiója, amikor tudvalévően gróf Széchenyi Aladárnak egyforma szavazata volt Tisza Istvánnal. A munkapárt megijedt és kiadta a jelszót, hogy bármilyen áron is, de Tiszának győznie kell. Az ellenzék, dacára szervezetlenségének és ügyetlenségének, több mint 1500 szavazatot kapott. Nem hogy nem adtak pénzt szavazatokért, de azt lehet mondani, hogy még a nekik készen álló szavazatokat sem tudták biztosítani. Amikor gróf Apponyi Albert előtt szóbahozták, hogy az ellenzék több száz munkapárti szavazót tudna magának biztosítani, ha kisebb-nagyobb összegeket adna, gróf Apponyi Albert a legerélyesebben tiltakozott ez ellen és kijelentette, hogy ha csak egy ellenzéki választónak is pénzt adnak, akkor azonnal elutazik. Egy egészen furcsa dolgot vetett föl a közelmúltban kutató ásóval. A miniszterelnök legközelebbi atyafia nemcsak kocsmanyitási engedélyt járt ki aként, hogy előbb egy falu kocsmáinak a számát fölemeltette, hanem saját kezével közbenjárt, hogy más nevében kért magánokirattal kapjon kocsmát kortese és protegáltja. Eleinte dühbe jött minden ember, amikor ezeket az apró és nagyobb komiszságo— Azt. Nem szól rá. Csak mikor a hidat meghaladjuk. — Könnyű a ládája, — mondja. — Majd megtöltjük Magyarországon, — felelem vigan. Megint ballagunk. Megint megszólal: — Megegyeztél vele? — Még nem, odáig még nem érkeztünk. — Akkor csak füst: a pipád füstje beszól. — Lehet, — felelem könnyedén. Ha akkor mást felelek, minden másképpen történt volna. De nem beszéltünk többet, csak ballagtunk. A fosztáson Milica nem volt ott. Csak jómódú lányok. Brankó lebesgett is egyikkel másikkal. Én egyikkel se. Hazatérét többed magunkkal voltunk. Nem beszélhettünk. Másnap délután esső esett. Ahogy almot viszek az istálóba, látom megint Milicát. Górét visz be ő is a tehénnek. A felső szoknyája a fején. Igen illett neki, hogy úgy volt. Odamentem hozzá. — Milica, — mondom, — gyér közelebb egy szóra . . . — Tessék, —aszongya szemérmesen. — Hát, mondok, csak azt akarom mondani, hogy vigyázz, el ne ázz. Mer a cukor elázik az essen. És másefféle ostobaságokat mondtam. Aztán egy óra múlva megint kieszeltem valamit. Azt fogom tőle kérdezni: — Emlékszel-e mikor kicsi válál, tíz éves, aztán bent találkoztunk a városban a kocsiálláson, karácson előtt. Nekem valami szénapolyra esett a szemembe, és te kivetted a zsebkendőd sarkával. Mit ígértem? Erre ő elmosolyodik. Mert gyűrűt ígértem neki, afféle krajcáros gyűrűt, kék köveset. És meg is vettem. De lyukas volt a zsebem, elveszett mikorra visszaérkeztem a kocsiállásra. Hát azt fogom mondani: — Mit szólnál rá, ha most megint megvenném a gyűrűt? Erre Ő felelni fogja: — Megköszönném. De te csak tréfálsz. S én azt mondom rá: — De hátha nem keveset veszek, hanem karikagyűrűt? Így kieszeltem. S megint kimentem, hogy meglesem, elmondom neki. Hát ahogy kilépek, látom, hogy a Radulovék garádjánál áll és Brankóval beszélget. Már akkor igen forrt bennem, hogy Milicát nem engedem másnak. Át is mentem este Brankóhoz. De bent ült az öregapja is, nem fordíthattam szóba. Az mondja Brankó, arról beszélgetnek az öregapjával, hogy kár a telet áthenyélni. A városban jobbnál-jobb szolgálatok akadnak. Egy falunkbeli gyerek orvoshoz került, aztán' ' egyebet se dolgozott, csak ajtót nyitogatott. Ruhája meg olyan volt, akár a hercegnek: csupa aranygomb a kabátján és fehér keztyű a kezén. Háromszáz koronát keresett csak ajtónyitogatással. — Nem bolondság, — mondja Brankó. Ha én is olyan helyre kaphatnék . . . Gyösz-e velem? — Örömest, — mondom. Okosabb munka a karófaragásnál. S magamban gondoltam: húshagyóig megkeresek vagy százötven koronát. Az éppen elég lesz a lakodalomra. Tavaszszal aztán Milica velem jön. Brankó béreljen földet másutt. — Hát mikor indulunk? — Holnap, — feleli Brankó. Gondoltam, ezt szeretem én, — legalább nem beszélget többé MilicávalMert igen bántott, hogy kétszer is láttam vele. Mit kerülgeti, ha nem veszi el! Hiszen ha éppen akarná, elvehetne. Mert csak az anyja él már, meg az öregapja. Azok már nem igen parancsolnak. Szidnák, morognák, végre is beleegyesülnének. Csakhogy én is ismerem Brankót, tudom hogy inkább szomjan halna, hogysem egy pohár sörért tizenhat fillért eresztene. Hát még egy rózsáért hogy eresztene el maga mellett egynéhány hold földet!? Azon éjjel azt álmodtam, hogy a kerítésnél állok a vén cseresnyefa alatt Milicával. A cseresnye virágjában. Milica is virágjában. A két tenyerembe fogom Milicának az arcát, és belenézek a szemébe: — Engeded-e hogy megcsókoljalak? — Majd Magyarországon, — feleli Milica. S abban a szempillantásban elmúlt előtem. Csak nézem: hova lett? Nézek a cseresnyefára is, hát látom hogy a cseresnyefának úgy hull a virága, mint a hó. Mikor már mind lehullt, látom tóban, hogy Radulovék ott ülnek a kertben. Az öreg Radulov ott pipázik a szarvasfejes fapipából, amit Brankó hozott neki Pestről. Az anyja tojást válogat tyúk alá szakajtókosárból. Brankó meg csak ül a padon egy lánynyal és öleli. Nézem, hogy ki az a lány? Mert a Brankó mellére volt borulva. És Brankónak csak az arcát tartotta, hogy csókolhassa. Amint aztán fölemeli onnan a fejét, megismerem. Kiáltok is rá: — Milica! A leány visszafordul és mosolyog: — Veled csak Magyarországon. (Folyt, köv.)