Pesti Hírlap, 1913. december (35. évfolyam, 296-308. szám)
1913-12-16 / 296. szám
2 1913. december 16., kedd. __________Pesti Hírlap__________ vedelmes végrehajtója lesz bármely felsőbb parancsnak. Csodálható-e ezek után, hogy mialatt a balkáni válság folyt s minden percben arra kerülhetett a sor, hogy a monarchia is belekeveredik a háborúba. Galíciában tisztes provízióért a politikus urak segítségével szökdöstette át a határon a Canadian a sorköteles férfiakat? Csodálható-e, hogy — amint Vázsonyi mondja Bécsben — hogy ahol a kormányzati rendszer az, hogy öt forintért a választásokon egy-egy férfibecsületet kezdenek ki, ott idővel egy egész hadsereg áll a külföld rendelkezésére tartalékos hazaárulókból? Csodálható-e, ha ily körülmények között a korrupció annyira megfertőzi az emberek gondolkodását, hogy kivesz belőlük minden tisztességérzet, már nem is látnak többé tisztán erkölcsi kérdésekben s még olyanok is, akik maguk nem vettek részt a panamákban, politikai érdekből helyeslik azokat és fedezik a panamistákat? A lengyel néppárt boszából nem választja be elnökségébe azt a lengyel minisztert, aki egy képviselőtársa panamáit leleplezi. Arra kell gondolnunk, nem volt-e a munkapárt stílusa ugyanilyen, mikor Zichy minisztert, aki a Lukács panamái után undorodva dobta oda a tárcáját, ha nem is merte a pártból kitessékelni, de legalább nem választotta be a delegációba? De képzeljük csak el, ha maga Zichy lett volna a leleplező, hogyan röpítették volna őt ki a munkapártból is — Lukács helyett! S hogy a korrupció levegőjében megrészegedett emberek Galíciában vállukon hordozzák körül a panamista Stapinszkit, — ugyan, mennyivel marad e borzalmas jelenet mögött az a magyar mása, mikor Lukács Lászlót a munkapárt második Széchenyijeként ünnepelte? Széchenyi mondásának, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, méltó pendantja a lengyel hősé. Koszciuszkóé, aki, mikor az oroszok kilőtték lovát alóla, őt magát halálosan megsebesítették, így kiáltott föl: „Nincs még veszve Lengyelország!“ De vajon nem kell-e lengyelnek és magyarnak egyaránt kétségbeesnie. — Igenis, értem. — Azután fogja meg, kérem, ott azt az izét, — folytatta, miközben az asztal közepén álló, gondosan összekötözött levendula-bokrétára mutatott, — azt az izét ott,a pohárban . . . és dobja ki. Bakó János kiemelte a pohárból a bokrétát és bocsánatkérő, elszontyolodott hangon, ügyetlen zavarral mentegetődzött. — Engedőlmet kérek, méltóságos urfi, azt gondoltam . . . mert lám, ilyen szamár az öreg ember . . . hogy az urfi is szereti ezt a falusi virágot, akit az édesanyja, az én áldott kegyelmes asszonyom, nagyon szeretett egykoriban . . . —Az anyám . . . lehelte elborult arccal a fiatal ember. Egy pillanatig némán, elgondolkozva tekintett az öregember elszomorodott szemei közé, azután kivette kezéből a bokrétát és viszszatette a pohárba. Gyöngéden, szinte meghatottam — Emlékszik még az édes anyámra, János bácsi? — kérdezte csendes hangon. — Jó isten, méltóságos urfi ... ha emlékszem-e? Áldja meg haló poraiban is Urunk egy fia Jézus . . . nekem mindézig kegyelmes asszonyom vala, s az urfit is be szerette . . . folytatta halk sóhajjal, s miközben kiment az ajtón, jobb keze fejével titokban letörölte a pilláira szivárgót könyet. A fiatal Rákosi magas, vállas, sötétbarnára patinázott ember volt. Magatartása biztos és követelő, mint egykor atyjáé a főispáné, vonásai azonban tisztábban élezettek, finomabbak, „nőiesebbek“ ha gúnyolódva akarta volna valaki kimondani az igazságot. Túl volt a harmincon, de sokkal fiatalabbnak látszott. Bakó János százszor is „előmondta“ már a paróchián, a plébánosnak, hogy mekkora különbség van az urfi és istenben boldogult uraatyja, ha azt látja, hogy Koszciuszkó hona a Stapinszkiak és Széchenyi hona a Lukács Lászlók kezébe került? Lehet-e még ezen az utón valaha Lengyelországról szó és nem ez az út vezet-e ahhoz, hogy Magyarország is végleg elveszszen? — olyan kérdések, melyek e szomorú időkben joggal mardossák minden igaz lengyel , minden igaz magyar ember lelkét. Csöndes részvétet Háziban. A hétfői Illés. A munkapárt tagjai közül épen elegen tudják, hogy körülbelül mit jelent az, hogy a király épen Láng Lajos előtt dicséri meg Andrássyék beszédeit. Épen elegen tudják, hogy okos dolog mostanában nem jelenni meg az üléseken. Sok okos ember van a munkapártban, mert sokszorosan többen nem jelentek meg, mint ahányan megjelentek. Egész nap folyamán, ha nagyon sokan voltak, voltak vagy negyvenen ezek a munkapártiak, akik megjelentek s véletlenül nem ültek egyenesen Andrássy háta mögé. . . Ama szél, mely fuj Bécs város felől, bizony még bukottá teszen — mondhatja szabadon az angol nyomán Tisza, aki már ismerhetné, hogy nemesebben finom szagló szerv nincs a mindenkori kormánypárténál. Megérzi az már messziről a föld mozdulását, mely megmozdult a kormány lába alatt. És hiába nincs e pillanatban még semmi pozitívum, máris érezhető, hogy a kormánypárt mozog a föld mozgásával. Ritka bölcseséggel két napi sajtóvitát illesztettek a delegáció ülésezése közbe, de az egyik napra a sajtóreform átadta a helyét a bosnyákoknak. Egy nap, a hétfői nap, maradt csupán a sajtó számára, amelyet kitöltött Győrffy Gyula, Bizony Ákos, Tüdős János, Giesswein és Ábrahám Dezső beszéde, mert hát kormánypárti védelem már nem akad a sajtóreform számára. Egész bizonyosak lehetünk, hogy olyan vakmerő úr nem akad, aki e reform védelmére keljen, mert ismeretes ugyan a decemberi miniszterelnök véleménye a reformról, de van még a világon január és február is. Megjelent ma a folyosón Justh Gyula, kinek rokonszenves, tiszteletreméltó személyét az egész ellenzék nagy örömmel üdvözölte. Részletes tudósításunk a következő: A képviselőhöz ülése december 15-én. Beöthy Pál elnök féltizenegy órakor nyitja meg az ülést. Több felirat bemutatása után Hegedűs Lórán benyújtja a Horvátországgal kötött pénzügyi egyezményről szóló bizottsági jelentést.Szabó János, a közlekedésügyi bizottság előadója, Boezana-Hercegovina vasútjainak triépítéséről szóló jelentését terjeszti elő. Tisza István a vadkötelesekre vonatkozó tilalom, illetőleg az útlevelek kiadására vonatkozó tilalom visszavonásáról szóló törvényjavaslatot nyújtotta be. Balogh Jenő igazságügyminiszter törvényjavaslatot terjeszt be a budapesti kir. törvényszéknél, a hozzá tartozó járásbíróságoknál és a kereskedelmi és váltótörvényszéknél a bírói és hivatalnoki állások fölemeléséről. Következett a sajtóreform tárgyalása, a „főcspány“ között, de ebből a bőbeszédű ismertetésből rendesen kifelejtette, hogy a fiatalember minden személyes előnyei mellett sem versenyezhet apjával sem hitben, sem tekintélyben, mert — — Mert csak a szoknyák után futkos . . . mosolygott jóindulattal a plébános úr, — amig neki is megjön az esze. — Lehet, hogy van a játékban asszonyszemély, — hunyogta az öreg, — az este is megfigyeltem, hogy majdnem éjfélig az Íróasztal mellett ült az urfi és mindegyfolytában csak itt, csak itt . . . valakinek bizonyosan. Merthogy hiába csak az bolondok írnak, a méltóságos urfinak pedig jó esze vagyon. Még pedig olyan jó esze vagyon — könyörgöm — hogy még írnok is tud lenni, ha akar. A plébános elmosolyodott. — Írnok? Miféle írnok? — Hát olyan Írnok, aki az újságokba ír. — Azt írónak hívják, János és nem Írnoknak. — Mindegy az, instálom, ez is ir, az is ir . . . tehát egy mesterségen vaknak. Bár hiszen csak azt akarom mondani, hogy a méltóságos urfi már azóta is sokat irt, amióta hazajött ... és amig azt a töméntelen betűt leirá, mindétig rosszkedvű volt. Instálom, ne tessék engem megpirongatni, de mivelhogy az a fránya irás volt az én ifjú uram rosszkedvének az oka . . . hát bizony én azt a fránya írást ellopom . . . Ehun vau, mi Az öreg benyúlt a kabátja belső zsebébe, ő kihúzott onnan egy jókora csomó kéziratot. El kéne pusztítani, hogy ne szomoritsa többet az urfit . . . — Hogy tehetett efélét, János! Hátha a méltóságos ur keresni fogja ezt az irát? — Hiszen éppen azért lopom el, instálom, hogy ne találja meg! — Ejnye, ejnye , . „ Nem jól van ez, ráGyőrffy Gyula volt az első felszólaló. A javaslat kemény ököllel sújt le a sajtóra. Gondolja meg a kormány, hogy a sajtó ilyen megrendszabályozásával a nemzetnek önvédelmi harcában semmi támasza nem áll majd rendelkezésére. Senki se tagadhatja, hogy a kolportázs jogának törvényben való szabályozására szükség van, ám ennek nem a sajtószabadság sérelmeivel kellene megtörténnie. Hangoztatja, hogy a nemzet belső életét ily mélyen érintő organikus alkotást békés, nyugodt időkre kell hagyni. Nagy nemzeti intézmények létesítésénél meg kell hallgatni az ország intellektuális elemeit, a kormány ezzel ellentétben szinte meglepetésszerűen dobta ide a javaslatot. Hiába beszél a kormány a sajtó szabadságharcának biztosításáról, ha a javaslat törvényerőre emelkedik, gondolatait senki nem terjesztheti szabadon. Síkra kell szállanunk a terjesztésnek hatósági engedélyezése ellen. Hol lesz a kártérítés azért a kárért, amit e joggal való esetleges visszaélés folytán a közérdek szenved? 1848-ban a törvényalkotók lelkiismerete tiszta volt, nem féltek a sajtó ellenőrzésétől; jól tudták, hogy minden fejlődés a sajtószabadságra támaszkodik Az 1848: XVIII. t.-e. a sajtó terjesztését természetszerűleg nem szabályozhatta, azért követeli most, hogy a kolportázs jogot tisztán és érintetlenül törvénybe iktassák. Nem tagadja, történtek merényletek az egyéni becsület, a tisztesség, a családi élet szentsége ellen, de ezeket a merényleteket nem a sajtónak a munkásai követték el, ezek a visszaélések a sajtó parazitáit terhelik. A sajtó tisztességes munkásai mindnyájunkkal karöltve óhajtják, hogy a visszaélések törvény útján megakadályoztassanak. A kolportázs megbénításáról szólva kifejti, hogy a szabad sajtónak kevesebb joga lesz, mint a regálebérlőnek, mert a regálebérlet megvonásának megvannak a pontosan előirt feltételei. Ugy látszik, a nos! Vigye azonnal vissza és tegye az íróasztalára, ahonnan elemelte. — Ha azt tetszik gondolni, hogy rosszat cselekedtem . . . nem bánom, visszaviszem ... de tán ha el tetszenék olvasni, hogy mi vagyon benne ezzel nem esnék ki a világ feneke, s mink is többet tudnánk az urfi szomorúságának okáról . . . Merthogy — azt gondolom nem lehet az titok, amit később nyomtatásnak mások is elolvashatnak. A plébános ráhagyta, hogy ez igaz, a más kéziratát azonban semmi körülmények között sem illik — titokban — elolvasni. — Vigye csak vissza, János! Én ugyan el nem olvasom. — Hát akkor majd kisilabizálom én . . . dörmögte elszántan az öreg, — muszáj nékem megtudnom, hogy mi busitja ebben az istenverte írásban az én jó uramat . . . Bakó János visszadugta a kéziratot a kabátja belső zsebébe, elbúcsúzott a plébánostól, s egyenesen a koppadt kerti ház felé tartott, ahonnan fél órával ezelőtt a plébániára indult. Midőn odaért, behúzta maga után az ajtót, letelepedett a filagóriában levő rozoga börkerevetre, s egy sóhajtással nekifogott az olvasásnak. Keserves munka volt, de amilyen makacs székely származék volt az öreg, a világért sem hagyta volna abba: meg akarta tudni mindenáron, hogy mi van abban az írásban, amely az ő ragaszkodó szivének hite szerint, fiatal gazdájának szomorúságot okoz. Még egy nagyot és keserveset sóhajtott az öreg, azután nekifogott a silabizálásnak. A kézirat összevissza korrigált első mondatait sehogy sem tudta kibetűzni. A következő mondatok így hangzottak: „ ... A hatalmas területet befogó budapesti Népliget útjain hétköznapokon alig sétál valaki. Munkásemberek, katonák iparkodnak rajta keresztül Kőbánya és a kaszárnyák felé, de