Pesti Hírlap, 1913. december (35. évfolyam, 296-308. szám)

1913-12-16 / 296. szám

2 1913. december 16., kedd. __________Pesti Hírlap__________ vedelmes végrehajtója lesz bármely felsőbb pa­rancsnak. Csodálható-e ezek után, hogy mialatt a balkáni válság folyt s minden percben arra ke­rülhetett a sor, hogy a monarchia is belekevere­dik a háborúba. Galíciában tisztes provízióért a politikus urak segítségével szökdöstette át a ha­táron a Canadian a sorköteles férfiakat? Csodál­ható-e, hogy — amint Vázsonyi mondja Bécs­ben — hogy ahol a kormányzati rendszer az, hogy öt forintért a választásokon egy-egy férfi­becsületet kezdenek ki, ott idővel egy egész had­sereg áll a külföld rendelkezésére tartalékos ha­zaárulókból? Csodálható-e, ha ily körülmények között a korrupció annyira megfertőzi az embe­rek gondolkodását, hogy kivesz belőlük minden tisztességérzet, már nem is látnak többé tisztán erkölcsi kérdésekben s még olyanok is, akik maguk nem vettek részt a panamákban, politi­kai érdekből helyeslik azokat és fedezik a pana­mistákat? A lengyel néppárt boszából nem választja be elnökségébe azt a lengyel minisztert, aki egy képviselőtársa panamáit leleplezi. Arra kell gon­dolnunk, nem volt-e a munkapárt stílusa ugyan­ilyen, mikor Zichy minisztert, aki a Lukács pa­namái után undorodva dobta oda a tárcáját, ha nem is merte a pártból kitessékelni, de leg­alább nem választotta be a delegációba? De képzeljük csak el, ha maga Zichy lett volna a le­leplező, hogyan röpítették volna őt ki a munka­pártból is — Lukács helyett! S hogy a korrup­ció levegőjében megrészegedett emberek Galí­ciában vállukon hordozzák körül a panamista Stapinszkit, — ugyan, mennyivel marad e bor­zalmas jelenet mögött az a magyar mása, mi­kor Lukács Lászlót a munkapárt második Szé­chenyijeként ünnepelte? Széchenyi mondásának, hogy Magyaror­szág nem volt, hanem lesz, méltó pendantja a lengyel hősé. Koszciuszkóé, aki, mikor az oro­szok kilőtték lovát alóla, őt magát halálosan megsebesítették, így kiáltott föl: „Nincs még veszve Lengyelország!“ De vajon nem kell-e len­gyelnek és magyarnak egyaránt kétségbeesnie. — Igenis, értem. — Azután fogja meg, kérem, ott azt az izét, — folytatta, miközben az asztal közepén álló, gondosan összekötözött levendula-bokré­tára mutatott, — azt az izét ott,­a pohárban . . . és dobja ki. Bakó János kiemelte a pohárból a bokré­tát és bocsánatkérő, elszontyolodott hangon, ügyetlen zavarral mentegetődzött. — Engedőlmet kérek, méltóságos urfi, azt gondoltam . . . mert lám, ilyen szamár az öreg ember . . . hogy az urfi is szereti ezt a falusi virágot, akit az édesanyja, az én áldott kegyelmes asszonyom, nagyon szeretett egyko­riban . . . —Az anyám . . . lehelte elborult arccal a fiatal ember. Egy pillanatig némán, elgondolkozva te­kintett az öreg­ember elszomorodott szemei közé, azután kivette kezéből a bokrétát és visz­­szatette a pohárba. Gyöngéden, szinte megha­tottam — Emlékszik még az édes anyámra, Já­nos bácsi? — kérdezte csendes hangon. — Jó isten, méltóságos urfi ... ha em­lékszem-e? Áldja meg haló poraiban is Urunk egy fia Jézus . . . nekem mindézig kegyelmes asszonyom vala, s az urfit is be szerette . . . folytatta halk sóhajjal, s miközben kiment az ajtón, jobb keze fejével titokban letörölte a pil­láira szivárgót könyet. A fiatal Rákos­i magas, vállas, sötétbarnára patinázott ember volt. Magatartása biztos és követelő, mint egykor atyjáé a főispáné,­­ vo­násai azonban tisztábban élezettek, finomab­bak, „nőiesebbek“ ha gúnyolódva akarta volna valaki kimondani az igazságot. Túl volt a har­mincon, de sokkal fiatalabbnak látszott. Bakó János százszor is „előmondta“ már a paró­­chián, a plébánosnak, hogy mekkora különb­ség van az urfi és istenben boldogult uraatyja, ha azt látja, hogy Koszciuszkó hona a Stapin­­szkiak és Széchenyi hona a Lukács Lászlók ke­zébe került? Lehet-e még ezen az utón valaha Lengyelországról szó és nem ez az út vezet-e ahhoz, hogy Magyarország is végleg elveszszen? — olyan kérdések, melyek e szomorú időkben joggal mardossák minden igaz lengyel , min­den igaz magyar ember lelkét. Csöndes részvét­et Háziban. A hétfői Illés. A munkapárt tagjai közül épen elegen tudják, hogy körülbelül mit jelent az, hogy a király épen Láng Lajos előtt dicséri meg Andrássyék beszédeit. Épen elegen tudják, hogy okos dolog mostanában nem jelenni meg az üléseken. Sok okos ember van a munkapártban, mert sokszorosan többen nem je­lentek meg, mint ahányan megjelentek. Egész nap folyamán, ha nagyon sokan voltak, voltak vagy negyvenen ezek a munkapártiak, akik megjelentek s véletlenül nem ültek egyenesen Andrássy háta mögé. .­­ . Ama szél, mely fuj Bécs város felől, bi­zony még bukottá teszen — mondhatja szabadon az angol nyomán Tisza, aki már ismerhetné, hogy ne­mesebben finom szagló szerv nincs a mindenkori kormánypárténál. Megérzi az már messziről a föld mozdulását, mely megmozdult a kormány lába alatt. És hiába nincs e pillanatban még semmi po­zitívum, máris érezhető, hogy a kormánypárt mozog a föld mozgásával. Ritka bölcseséggel két napi sajtóvitát illesz­tettek a delegáció ülésezése közbe, de az egyik nap­ra a sajtóreform átadta a helyét a bosnyákoknak. Egy nap, a hétfői nap, maradt csupán a sajtó szá­mára, amelyet kitöltött Győrffy Gyula, Bizony Ákos, Tüdős János, Giesswein és Á­brahám Dezső beszéde, mert hát kormánypárti védelem már nem akad a sajtóreform számára. Egész bizonyosak le­hetünk, hogy olyan vakmerő úr nem akad, aki e reform védelmére keljen, mert ismeretes ugyan a decemberi miniszterelnök véleménye a reformról, de van még a világon január és február is. Megjelent ma a folyosón Justh Gyula, kinek rokonszenves, tiszteletreméltó személyét az egész ellenzék nagy örömmel üdvözölte. Részletes tudósításunk a következő: A képviselőhöz ülése december 15-én. Beöthy Pál elnök féltizenegy órakor nyit­ja meg­ az ülést. Több felirat bemutatása után Hegedűs Lórán benyújtja a Horvátország­gal kötött pénzügyi egyezményről szóló bizottsági jelentést.Szabó János, a közlekedésügyi bizottság előadója, Boezan­a-Hercegovina vasútjainak triépí­­téséről szóló jelentését terjeszti elő. Tisza István a vadkötelesekre vonatkozó tilalom, illetőleg az útlevelek kiadására vonatkozó tilalom visszavonásáról szóló törvényjavaslatot nyújtotta be. Balogh Jenő igazságügyminiszter törvény­javaslatot terjeszt be a budapesti kir. törvény­széknél, a hozzá tartozó járásbíróságoknál és a ke­reskedelmi és váltótörvényszéknél a bírói és hiva­talnoki állások fölemeléséről. Következett a sajtóreform tárgyalása, a „főcspány“ között, de ebből a bőbeszédű is­mertetésből rendesen kifelejtette, hogy a fiatal­ember minden személyes előnyei mellett sem versenyezhet apjával sem hitben, sem tekin­télyben, mert — — Mert csak a szoknyák után futkos . . . mosolygott jóindulattal a plébános úr, — amig neki is megjön az e­sze. — Lehet, hogy van a játékban asszony­személy, — hunyogta az öreg, — az este is megfigyeltem, hogy majdnem éjfélig az Íróasz­tal mellett ült az urfi és m­indegyfolytában csak itt, csak itt . . . valakinek bizonyosan. Merthogy hiába csak az bolondok írnak, a méltóságos urfinak pedig jó esze vagyon. Még pedig olyan jó esze vagyon — könyörgöm — hogy még írnok is tud lenni, ha akar. A plébános elmosolyodott. — Írnok? Miféle írnok? — Hát olyan Írnok, aki az újságokba ír. — Azt írónak hívják, János és nem Ír­noknak. — Mindegy az, instálom, ez is ir, az is ir . . . tehát egy mesterségen vak­nak. Bár hi­szen csak azt akarom mondani, hogy a méltó­ságos urfi már azóta is sokat irt, amióta haza­jött ... és amig azt a töméntelen betűt leirá, mindétig rosszkedvű volt. Instálom, ne tessék engem megpirongatni, de mivelhogy az a frá­nya irás volt az én ifjú uram rosszkedvének az oka . . . hát bizony én azt a fránya írást el­­lopom­ . . . Ehun vau, m­i Az öreg benyúlt a kabátja belső zsebébe, ő kihúzott onnan egy jókora csomó kéziratot. El kéne pusztítani, hogy ne szomorit­­sa többet az urfit . . . — Hogy tehetett efélét, János! Hátha a méltóságos ur keresni fogja ezt az irát? — Hiszen éppen azért lopom­ el, instálom, hogy ne találja meg! — Ejnye, ejnye , . „ Nem jól van ez, rá­Győrffy Gyula volt az első felszólaló. A javaslat kemény ököllel sújt le a sajtóra. Gondol­ja meg a kormány, hogy a sajtó ilyen megrendsza­­bályozásával a nemzetnek önvédelmi harcában semmi támasza nem áll majd rendelkezésére. Sen­ki se tagadhatja, hogy a kolportázs jogának tör­vényben való szabályozására szükség van, ám ennek nem a sajtószabadság sérelmeivel kellene megtör­ténnie. Hangoztatja, hogy a nemzet belső életét ily mélyen érintő organikus alkotást békés, nyugodt időkre kell hagyni. Nagy nemzeti intézmények lé­tesítésénél meg kell hallgatni az ország in­tellektuális elemeit, a kormány ezzel ellentétben szinte meglepetésszerűen dobta ide a javaslatot. Hiába beszél a kormány a sajtó szabadságharcának biztosításáról, ha a javaslat törvényerőre emelke­dik, gondolatait senki nem terjesztheti szabadon. Síkra kell szállanunk a terjesztésnek hatósági en­gedélyezése ellen. Hol lesz a kártérítés azért a kárért, amit e joggal való esetleges visszaélés folytán a közérdek szenved? 1848-ban a törvény­alkotók lelkiismerete tiszta volt, nem féltek a saj­tó ellenőrzésétől; jól tudták, hogy minden fejlő­dés a sajtószabadságra támaszkodik Az 1848: XVIII. t.-e. a sajtó terjesztését természetszerűleg nem szabályozhatta, azért követeli most, hogy a kolportázs jogot tisztán és érintetlenü­l törvénybe iktassák. Nem tagadja, történtek merényletek az egyéni becsület, a tisztesség, a családi élet szent­sége ellen, de ezeket a merényleteket nem a sajtó­nak a munkásai követték el, ezek a visszaélések a sajtó parazitáit terhelik. A sajtó tisztességes mun­kásai mindnyájunkkal karöltve óhajtják, hogy a visszaélések­ törvény útján megakadályoztassanak. A kolportázs megbénításáról szólva kifejti, hogy a szabad sajtónak kevesebb joga lesz, mint a regále­­bérlőnek, mert a regálebérlet megvonásának meg­vannak a pontosan előirt feltételei. Ugy látszik, a nos! Vigye azonnal vissza és tegye az íróaszta­lára, ahonnan elemelte. — Ha azt tetszik gondolni, hogy rosszat­ cselekedtem . . . nem bánom, visszaviszem ... de tán ha el tetszenék olvasni, hogy mi va­gyon benne ezzel nem esnék ki a világ feneke, s mink is többet tudnánk az urfi szomorúsá­gának okáról . . . Merthogy — azt gondolom nem lehet az titok, amit később nyomtatásnak mások is elolvashatnak. A plébános ráhagyta, hogy ez igaz, a más kéziratát azonban semmi körülmények között sem illik — titokban — elolvasni. — Vigye csak vissza, János! Én ugyan el nem olvasom. — Hát akkor majd kisilabizálom én . . . dörmögte elszántan az öreg, — muszáj nékem megtudnom, hogy mi busitja ebben az isten­verte írásban az én jó uramat . . . Bakó János visszadugta a kéziratot a kabátja belső zsebébe, elbúcsúzott a plébános­tól, s egyenesen a koppadt kerti­ ház felé tar­tott, ahonnan fél órával ezelőtt a plébániára indult. Midőn odaért, behúzta maga után az ajtót, letelepedett a filagóriában levő rozoga börkerevetre, s egy sóhajtással neki­fogott az olvasásnak. Keserves munka volt, de amilyen makacs székely származék volt az öreg, a világ­ért sem hagyta volna abba: meg akarta tudni mindenáron, hogy mi van abban az írásban, amely az ő ragaszkodó szivének hite szerint, fiatal gazdájának szomorúságot okoz. Még egy nagyot és keserveset sóhajtott az öreg, azután neki­fogott a silabizálásnak. A kézirat összevissza korrigált első mon­datait sehogy sem tudta kibetűzni. A követke­ző mondatok így hangzottak: „ ... A hatalmas területet befogó budapesti Népliget útjain hétköznapokon alig sétál vala­ki. Munkásemberek, katonák iparkodnak rajta keresztül Kőbánya és a kaszárnyák felé, de

Next