Pesti Hírlap, 1913. december (35. évfolyam, 296-308. szám)

1913-12-16 / 296. szám

ISIS. december 18., kedd. __________Pesti Hírlap_________ 1 miniszter a pálinka szabad terjesztését kevésbbé veszélyesnek látja, mint a sajtótermékekét. (De­rültség.) A sajtót teljesen kiszolgáltatják a ható­ságoknak, ami arra szolgál, hogy az ily módon ki­szolgáltatott sajtó ne teljesíthesse kötelességét, vagy pedig hamisan informáljon. A javaslat azt mondja, hogy a sajtótermékeket azonos díj mellett kell szállítani, de azt viszont nem mondja, hogy egyes lapokat mások rovására nem szabad favori­zálni. Nem fogadja el a javaslatot. (Élénk helyes­lés balfelől.) Bizony Ákos, mint hazafiasait gondolkozó ember, kötelességének tartja a magyar sajtószabad­ság védelmére kelni, mert ez alkotmányunknak valóban utolsó védőbástyája. A sajtó a társadalom legszélesebb köreiben el van terjedve, a reformot tehát nem kell csak úgy zárt ajtók mögött megal­kotni. A javaslat megalkotása előtt meg kellett volna hallgatni az érdekelt egyesületeket és a na­gyobb lapok szerkesztőit. A nyolc jogász, aki a ja­vaslatot készítette, legnagyobbrészt büntetőjogász. A sajtó ügye nem elsősorban büntetőügy, de még másodsorban sem, a büntető rész tehát a legke­­vésbbé fontos itt. A helyreigazí­tási kényszer helyes dolog, de az a mód, ahogy a javaslat rendezi ezt a dolgot, egyáltalában nem megfelelő. A bizonyíté­kok előterjesztésére szabott korlátozást a legna­gyobb abszurdumnak tartja. Keresve sem találhat­tak volna ennél alkalmatlanabb időt a javaslat tár­gyalására. Nem lehet ez másképp, mint hogy a kormányt Koeza vezette a­ javaslat előterjesztésénél. (Fölkiáltások balról: A gyűlölség!) A javaslat­­ nem hozhat nyugalmat s meg van győződve, ha az­­ ellenzék többségre jut, kötelességének tartja a tör­vény megváltoztatását. A javaslat határozottan a reakciót szolgálja s meg van győződve, hogy a miniszter a munkapárt érdekében állott e javas­lattal is a reakció szolgálatába. (Zajos helyeslés a baloldalon.) A miniszter azt mondja, hogy a köz­vélemény megunta már a sajtó visszaéléseit . . . Sümegi Vilmos: A kormányét, a panamá­kat! (Zaj a jobboldalon.) Fráter Lóránd: De fáj a panamai Bizony Ákos megállapítja, hogy a javas­latot nem készítették elő a kötel­ességszerű gondos­sággal­ A kormány működésében azt a tendenciát látja, hogy alkotmányunk fegyverei egymás után hulljanak ki a kezünkből. A miniszter a megelő­zésnek a híve. A fiatalkorúaknál a szóló is elfo­gadja a megelőzést.. De az újságírókat már meg sem lehet kiskorúaknak mondani. A sajtóban minden megelőzés a cenzúra jellegével bír. (Igaz! ügy van! a baloldalon.) . . . ., Balogh Jenő igazságügyminiszter tagadó­lag .Lovászy Márton: Tessék megcáfolni! Mi­ért nem felelnek az érveinkre? Bizony Ákos: Az engedélykérésnek a ható­sághoz való utalása nem egyéb előzetes cenzúránál. Nem érti, hogzy a falragasznak mi köze van a sajtó­javaslathoz, miért kell ezt a kérdést, amely sza­bályrendeletbe való, sajtójavaslatban szabályozni? Mi vagyunk a legszegényebb ország a civilizált vi­lágon s mikor a külföldön mindenütt eltörlik a kauciót, nálunk 50.000 koronára emelik föl. A kor­mánypárti lapoknak könnyű. Huszár Károly (sárvári): Áll Buda éa és Je­szenszky ! Bizony Ákos azt a célt látja, hogy az igazság­ügyminiszter az ellenzéki lapokat akarja megölni. (Ügy van­ a baloldalon.) Az elnök két órakor öt perc szünetet ad. Szünet után tizenöt képviselő van a teremben. Novák János: Kérem a tanácskozás­képesség megállapítását. Az elnök: A házszabályok a határozatképes­ségről intézkednek, a tanácskozásképességről nem. Bizony Ákos: A fokozatos felelősség megálla­pításával a sajtószabadságot bénítják meg. Igazta­lannak tartja, hogy a sajtóközlemények fölött a nyomdásznak felülbírálati joga legyen. Ha eddig meg tudtunk lenni a 48-iki törvénynyel , várhat­tunk volna még addig, amíg nyugodt időben meg­nyugvást keltő megoldást találtunk volna. Az elő­zetes lefoglalás intézményét teljesen eltörlendőnek tartja. Meg kell engedni, hogy a vádlott bizonyíté­kait a főtárgyaláson is előterjeszthesse. Nagyon szerencsétlen a javaslat szövegezése, úgy­hogy jo­gos a félelem, hogy teljes jogbizonytalanság lesz az országban. Ez annál kétségbeejtőbb, mert látjuk a kormány tendenciózus munkáját, hogy mindent ki­vegyen a nemzet kezéből. I. Napóleon mondotta, hogy ne menjetek a kor vezéreszméje ellen, mert összetipornak benneteket. Figyelmezteti erre a kor­mányt is. (Zajos helyeslés a baloldalon.) Nem fo­gadja el a javaslatot. (Zajos helyeslés és taps a bal­oldalon.) Tüdős János azt mondja, hogy a kormány és a többsége valóságos gyári munkát végzett a javas­latnál. A javaslat nem egyéb, mint egy része annak a bilincsnek, amelyet egy hatalmi mámorban levő ember, a miniszterelnök készít már kezdettől fogva a szabadságjogok lenyűgözésére. A javaslat legsé­relmesebb és legsűrűbben kifogásolt része az a­mely a sajtótermék terjesztését hatósági engedély­től teszi függővé. Ez határozottan a cenzúra jelle­gével bír. Elég volna csak a bejelentést kötelezővé tenni, az engedély visszavonása bíróság hatáskö­rébe volna utalandó. A jogtalanul károsodó tulaj­donos részére kártérítést kellene megállapítani. A lapok óvadékának fölemelése az ellenzéki álláspont megnyilvánulását nehezíti meg. A büntetésekre vo­natkozó intézkedések túl szigorúak, amit nem lehet jogosan indokolni. A rendőrségnek döntőbírói funkciókat juttat a javaslat, pedig kívánatos vol­na a sajtórendészet terén a rendőrség hatáskörét csökkenteni. Felemlíti, hogy a 36. §. alkalmat ad a rendőrségnek arra, hogy inquizitórius eljárást in­dítson nemcsak a sajtóközlemény szerzője ellen, de azok ellen is, akik a sajtóval összeköttetést tarta­nak fenn: politikusok, közéleti férfiak stb. A kor­mány iránti bizalmatlanságból nem fogadja el a javaslatot és kéri, vegyék le a napirendről. (Éljen­zés és taps balfelől.) Giesswein Sándor azt tartja, hogy bár a vita előrehaladott stádiumban van a javaslatot még to­vábbra is minden oldalról meg kell vitatni. Két irányzat összefolyását látja a javaslatban az egyik a tisztességtelen sajtó ellen irányul, a másik pedig a politikai abszolutizmusból született. Eszébe jut­tatja ez azt a képet, amint Győrnél a Duna tiszta vize és a Rába szennyes vize egyesülnek. Nekünk a Duna tiszta vizét meg kell menteni a szennytől. Gróf Károlyi József: Tisza Istvántól! (He­lyeslés balfelől.) Giesswein Sándor: Ha fejlődni, haladni aka­runk, akkor biztosítani kell az eszmék terjesztésé­nek szabadságát. Kívánja, hogy a sajtót tisztítsák meg a tisztességtelen elemektől, de egyúttal füg­getlenítsék a mindenkori politikai rendszer befo­lyásától. A sajtó számára a szabadságot biztosítani kell politikai, közgazdasági és szociális téren; a javaslat ezt nem teszi, hanem abszolutisztikus in­tézkedései minden sajtóterméket egyaránt sújta­nak. Nem akar nagyon a részletekbe behatolni . . . Felkiáltások a baloldalon: Halljuk! Halljuk! Fráter Lóránd: Csak beszélj! Elhallgatunk akár egy évig is! (Derültség.) Giesswein Sándor: A gondolat terjesztésének eszközei között a grammofon mellett miért nem említették fel a mozgófényképeket is. Fráter Lóránd: Az az! Meg a tango! (Nagy derültség.) Giesswein Sándor: Ú Úgy látszik, azért nem vették fel a javaslatba, mert a mozit még nem hasz­nálták fel politikai célokra. (ügy van­ balfelől.) Ráth Endre: Hadd ismerje meg a nép Lu­kács Lászlót ? Giesswein Sándor: A sajtótermékek terjesz­tését egy, a politikától független tényező kezébe kellene letenni. A 14. §. szerint a sajtótermékek terjesztését minden jelentéktelen ok miatt megtilt­hatja a belügyminiszter, aki politikai állásánál fogva sem lehet objektív. A politikai hatalom bele fog avatkozni olyan hatáskörbe amely nem hozzá tartozik. Angliában és Amerikában a választások­nál irodalmi termékekre legalább is annyit költe­nek, mint itt pálinkára és borra. Fernbach Károly: Az lehetetlen! A munka­párt 36 milliót költött el. (Zaj a munkapárton.) Giesswein Sándor: Ez az irodalom mindig a nép kulturális emelésére a nép politikai látkö­­rének emelésére szolgál. Nálunk csak megisszák a választók a bort és pálinkát . . . Kovácsy Kálm­­án: És leszavaznak az ellenje­löltre. (Derültség.) Giesswein Sándor azt hangoztatja, hogy a nép művelődésének fejlődését fogja megakasztani ez a javaslat. Castelar Emil mondta azt, hogy a vi­lágtörténelem az eszmék és érdekek harcából áll, ezek nem sétálnak. A posztján ásítozó rendőr­nek ez okán szinte feltűnt, hogy egy magas­­termetű, elegáns fiatal­ember kisér a víztorony­hoz vezető széles úton egy rendkívül finom ar­cú, nyúlánk, nagyon halavány asszonyt. A magányosan sétáló pár jó ideig szót­lanul haladt egymás mellett. A férfi végül meg­szólalt­— Ha már egyebet nem is méltányol — mondotta szemrehányó hangon — legalább azt méltányolhatná, hogy kijöttem ide ebben a rossz időben, csakhogy láthassam. — Bérkocsin jött — válaszolta csípősen az asszony — én pedig a villamoson ... És nem hívtam, hogy jöjjön. — Igaz, hogy nem hívott. De higgye el, keserűséget érzek, valahányszor arra gondolok, hogy mostani borzasztó helyzetében hetenként alig egyszer távozhatik hazulról egy-két órára, hogy örökké egyforma és nehéz házi munkájá­tól megszabaduljon. Asszonyom . . . kedves Margit ... ez nagyon szomorú dolog. Az asszony vállat vont. — Megszoktam. — Ez még szomorúbb! — fakadt ki in­dulatosan a férfi és égő, sötét szemei szinte megmerzselték az asszony nyúlánk alakját, melyre egyszerű, olcsó, világosszürke öltözék simult. — mondja, hogy már megelégelte férje mellett ezt a méltatlan életet. Mondjon csak egy biztató szót . . . — Csodálom, hogy ezt a faggatást nem unta meg, barátom, félév óta. — Kitartásomat is méltányolhatná . . . szerelmemet is. — Szegény férjem, amint tudja . . . — Tudom és elismerem, hogy férje de­rék, jó ember, —de mit ér? Kitűnő zenei talen­tum, a legjelesebb professzor, akit valaha is­mertem, de mit érnek személyes előnyei, mit képzettsége, tudása, szorgalma, ha nincs sze­rencséje? Ha nem képes önt tisztességesen el­tartani? Vallja be, hogy még cselédje sincs? Az asszony igenlőleg bólintott. — Nincs. Nem telik. — Maga főz, maga jár piacra . . . — Igen, én magam. Takarítok is. — S ezt ily nyugodtan mondja! — Ismétlem, hogy hozzászoktam, — fe­lelte szárazon az asszony. A férfi egy pillanatig társnője tömött, fényes haját nézte, mely felséges szőke korona gyanánt csillogott ki a szegényes bársony­szalagos kalap alól, azután ezt mor­mogta a foga között­— A kétszázötven forintos lakáshoz is hozzászokott . . . —• Ahoz is. — Önnel nem lehet beszélni . . . — Gondolom, valószínűleg, azért, mert emlékező tehetségem jobb, mint az öné. — Arra céloz, hogy férje oldalán egy­kor kényelmes élete volt? — Igen, arra. — Nyolc évig . . . jegyezte meg epésen a férfi. — Igen, nyolc évig — bólintott fejével az asszony, — én nem felejtettem el és sohasem fogom elfelejteni, hogy midőn férjem megkérte kezemet és kiszabadított hazulról, hol valóságos gyötrelmes pokol volt az életem . . . előre figyelmeztetett, hogy az ő pályája bizonytalan. Lehet, hogy jó dolgom lesz,­­ lehet, hogy rossz. Becsületes és őszinte volt. Nem ámított. Nem biztatott. Nem csalt meg. Inkább barátom, vé­dőm, szabadítom volt, semmint a férjem . . . vagy éppen a szerelmesem. És mindig gyöngéd, mindig nyílt, mindig — jól mondta — derék ember. — Sohasem állítottam az ellenkezőt. — Nem is tehetné, mert ennyire nem le­het igaztalan — folytatta valamivel élénkeb­ben az asszony. — Abban az erdélyi városban, ahová elvitt, jó dolgunk volt. Azonnal kapott alkalmazást, professzor lett az ottani zene­­akadémián, s egy sereg tanítvány kereste föl még azonkívül is, a lakásunkon. Köztük ketten az úgynevezett legelőkelőbb körökből is . . . — Az egyik „legelőkelőbb“ én voltam. Az asszony nyugodtan bólintott. — Az egyik ön volt. — Én ön akkor bizonyára azt képzelte, hogy a zene lelkesít . . . — Nem képzeltem semmit, mert akkori­ban jóformán alig figyeltem önre. De emlé­kezetébe kell idéznem, hogy boldogabb és ké­nyelmesebb életet, mint akkoriban az enyém volt, senki sem kívánhat magának! Színházba, bálokra jártam,­­ minden mulatságból ki­vettem a részemet. Férjem örült, ha mulatni látott. A világ minden aranyát és kedveskedését a lábaim elé rakta volna. Emlékezhetik, hogy többnyire egyedül mentem mindenhová, mert férjem ritkán kisérhetett el: lec­keórákat adott, némelykor késő estig. Katonatisztekkel is mu­lattam, önökkel is, mindenkivel, aki csak utamba került. A vén korában is fiatalos tábornoktól kezdve le egészen a kadétiskolai növendékig mindenkinek az udvarlását szívesen fogadtam. Férjem nem volt féltékeny. Tudta, hogy nem csalom meg s határtalan bizalma engem bol­doggá és büszkévé tett. Igen, ott gyönyörű éle­tem volt! Ha ott maradunk, férjem vagyont szerezhetett volna. De elhagytuk a várost, mert betegeskedni kezdtem. Férjem azonnal kijelen­tette, hogy más városba kell költöznünk. Egy pillanatig sem habozott. Minden gondolkozás nélkül otthagyta tanítványait — köztük önt is — összeköttetéseit, jövedelmező, biztos állását, mindent . . . mindent . . az én kedvemért. (Folyt, követk.) ___________________3

Next