Pesti Hírlap, 1914. március (36. évfolyam, 52-64. szám)

1914-03-01 / 52. szám

2 díszét, jogainak tiszteletben tartását, a korona tekintélyét őrzi. Ez a közjogi és politikai őrszolgálat nem kevésbbé fontos úgy a nemzetre, mint a királyra nézve. Mert nemcsak azoktól a tolvajoktól kell félni, akik a koronát ellopják, hanem azoktól is, akik a korona viselőjének szeretetét sajátítják el ferde vagy hiányos információkkal. És báró Wesselényi híven teljesítette ezt a magasabb koronaőri tisztségét, midőn figyel­meztette a koronát, hogy szándékosan téves in­formációkkal félrevezetik. Mert ebben az ország­ban mindenki meg van arról győződve, hogy ha tényekről és szándékokról, eseményekről és aspirációkról, a nemzet érzelmeiről és az ország helyzetéről teljesen híven informálták volna a koronát, akkor a kormány nem követhette volna el azokat a cselekedeteit, amelyek alatt most egy ország nyög. A mi királyunk szigorú lelkiismeretesség­gel ragaszkodik az alkotmányosságnak és par­lamentarizmusnak formáihoz és csak a hiva­talban levő miniszterektől kér tanácsokat. En­nélfogva az aktív minisztereknek kétszeres köte­lességük, hogy minden nagy és kis kérdésben hiven informálják a koronát, semmit el ne hall­gassanak és el ne ferdítsenek. Lelkiismeretes miniszterelnök félretesz minden egyéni ambí­ciót és pártérdeket s csak a dinasztia és a nem­zet érdekét szolgálja minden információjával és tanácsával. Nos, a korona őre most azzal vá­dolja a korona tanácsosát, hogy az utóbbi fél­revezette a koronát. Ezt a vádat meg kell hal­lani Bécsben is. És e vád alól csak ténybeli bi­zonyítékokkal igazolhatná magát a miniszter­­elnök úr. Hogy ezt megkönnyítsük neki, fölvetünk néhány kérdést, hogy vajon ezekben az ügyek­ben híven, pontosan és részletesen informálta-e a koronát? S tudja-e a korona a valódi tény­állást a munkapárti kormányzat minden fázi­sáról? Például tudja-e a korona, hogy a mai többség az állampénztártól elvont milliókon választatott meg? S hogy a választási költségek négy és fél milliójának megszerzéséről a bíró­ság ő felsége a király nevében azt mondotta ki, hogy az panama? Tudja-e a korona az egész munkapárti kassza tartalmának nagyságát s annak eredetét? Tudja-e, hogy a mai többség még ilyen eszközök alkalmazása mellett sem képviseli az ország választóinak többségét, te­hát nem képviseli a nemzet akaratát? Tudja-e a másfél milliós pinka-pénz hiteles történetét? Tudja-e a várpalotai birtok közvetítésének pro­­viziós históriáját? Tudja-e, hogy házszabályok és törvények megsértésével hozattak törvények junius 4-ike óta több ízben s hogy az eléje szen­tesítés végett terjesztett törvényjavaslatok egy részének tárgyalásáról az ellenzék fegyveres erővel kivezetett? Tudja-e, hogy a munkapárti törvénygyár egész sereg hibás törvényt literált, amit majd később ki kell selejtezni? Tudja-e, hogy a választói törvénytől az esküdtszéken át a sajtótörvényig minden alkotásnál csak a maga hatalmát kereste a kormány s ezért negligálta úgy a koronának, mint a nemzetnek érdekeit? Tudja-e, hogy az a magyar sajtó, mely most békéba vezetett, mindig hű volt a koronához s mindig csak szeretetet zeng a dinasztiáról, csak a kormányt kritizálja? Tudja-e, hogy e kor­mány rémuralma alatt mennyit szenved a nemzet? Tudja-e, hogy a Tisza román paktuma azt a magyar nemzetet szorítja háttérbe s igyek­szik eloláhosítani, mely a Halmburg-trón leg­biztosabb támasza s azt az oláhságot juttatja kedvezményes jogokhoz, amely kifelé gravitál? Tudja-e tehát, hogy a kormánynak ez a destruk­tív nemzetiségi politikája következményeiben dinasztiaellenes? Ha Tisza lelkiismerete nyugodt, hogy ő ezekben a kérdésekben hiven informálta s csak­ugyan nem vezette félre a koronát, akkor pro­ponálja a koronának, hogy hallgassa meg az ellenzék vezéreit is és engedje magát informál­­tatni a koronaőr által is. Majd el fogja akkor dönteni maga a korona, hogy ki vezeti félre? Vargha államtitkár képviselőjelöltsége. Abrudbányáról jelentik, hogy a Rosenberg Gyula halálával megüresedett mandátumra a munkapárti választól, az újonan kinevezett kereskedelmi állam­titkárt, Vargha Gyulát jelölik.­tam és dideregve bújtam a jéghideg takaró alá. A faggyúgyertya rosszul világított, a bele ki­nyúlt, bánatosan lekrokkant, vettem a koppan­­tót és lecsíptem, úgy éreztem, hogy három századot fejeztem le vele. Bocsássanak meg az urak, hogy ilyen részletesen adom elő ezt a históriát, de az az érzésem, hogy megcsalnám, megkárosítanám önöket, ha csak egy parányi mozzanatot is el­hallgatnék. Mert itt minden kis részlet hozzá­tartozik a történethez. Azt hiszem, csak a kö­rülmények, a helyzet teljes ismerete mellett juthatnak el önök is ahhoz a lélekállapothoz, amelyben én akkor, abban a szobában voltam. A könyv, amit olvastam, nem nagyon szórakoztatott. Egy amerikai mérnök fantasz­tikus tervbírása volt a Niagara szabályozá­sáról. Nem szeretem ezeket az amerikaiakat. Ezek nem ismernek lehetetlenségeket. Nem szeretem őket. Vagy talán irigylem? Boszúsan csaptam le a könyvet. Az valahogy lerepült az asztalról a földre, a hideg kőkockákra és a lapjai kiferdültek, szétnyíltak, megbomlott le­gyező módjára Idegesen ugrottam ki, lehajol­tam s ekkor a könyv lapjai helyett egészen ipiás papírlap akadt a kezembe. Valami más­féle. Szép, szabályos sorok egymás alatt. Mi ez? Füzet volt. Olyan vonatozott irkaféle, ami­lyet gyerekek használnak az iskolában. De az írás benne szép, finom asszonyi írás. Némi kíváncsiság fogott el. Hogy került ez a füzet ide? Talán egy asszony felejtette itt, aki át­utazott? Elejtette, itt hagyta. És olvasni kezd­tem: „Rettenetes ez az élet. Itt sorvadni, pusz­tulni el a feltámadás minden reménye nélkül. Lány vagyok, már harminc éves és bizo­nyos, hogy soha asszony nem leszek. Soha, soha! Nem akarok. - - - 1 „Vajon? Azt hiszem, hogy csak áltatom magamat. Hiszen éjszakákon át kínos gyöt­relemmel, kitűzésedett testtel harapdálom a vánkosaimat. Jaj, ezek a vaskos falak milyen vékonyak!" Áthallik minden sóhaj, minden ka­cagás, minden vad, elfúlt, mámorittas csók . . . Mennyien szeretnek itt körülöttem . . . „Borzalmas egy ilyen szállónak az élete. Az emberek keresztül-kasul járnak benne. A föld országútjairól erre torlódnak, egy éjsza­kára megpihennek és sietnek tovább. Mit hoz­nak magukkal? Mennyi titkot? „Ezek a lányok itt, akik szolgálatot tel­jesítenek, milyen boldogok. Őket időnként meg­csapja a külső levegő, a nagy világé. Jönnek az utasok és itt hagyják­­ egy-egy mondásukat, egy-egy nevetésüket, talán az ölelésüket, a csók­jukat is . . . „Igen, az ölelésüket, a csókjukat­ is. Most már tisztán látok Ezek a lányok itt a szerel­met szolgálják. Azért vannak it, hogy az uta­sok feje alatt, ha úgy tetszik, az ő karjuk le­gyen a vánkos . . . „Én be vagyok csapva. Az apám, e szálló tulajdonosa az, aki becsapott. Hosszú évekre beadott egy zárdába, ott neveltetett, taníttatott. Aztán haza hozott. És eltemetett ide. E hideg, sötét szálló legtávolabbi szobájába zárt. És abból a szobából én csak ritkán mozdulhatok ki. Az apám félt engem. Félti a zárdában ne­velt, finom erényemet, a fehér lányságomat. De akkor mért hozott ide? Ide, ahol a hideg falak tövén forró szerelem virágzik? Jaj, mi­lyen tüzes hullám fut át a testemen . . . „Éjjelenként gyakran kilopózom a szo­bámból és félmeztelenül kisurranok a nagy bolt­ives folyosóra. Hideg, jeges a levegő, de én nem érzem. Csupa tűz-láng a vérem. Per­zsel, éget. És odaillesztem fülemet egy-egy ajtó ______________________________________________________—————————————— nyílásához, a kulcslyukra és visszafojtott lé­legzettel, torkomba feldobogó, zaklatott szívvel hallgatózom. Odabent szeretik egymást. Az utas és az egyik lány. Figyelem a csókjukat, a parázna lehelletüket, a szilaj öleléseiket. És aztán elkezdek fázni, a lelkem didereg, mint egy megfagyott virág, amelyet belepett a zúz­mara, összekoccannak a térdeim és alig tu­dok visszavánszorogni a szobámba. Rávetem magamat az ágyamra és jajgatok és sírok és ha­rapom a vánkos csücskét. A testemen megint végigvár a láz tüzes korbácsa, meg-megvo­­naglik minden szem, ismét szétvet a láng . . . „Et ne nos inducas in tentationem ... így tanultuk a zárdában. És ne vigy minket a kísértetbe. De azért is vigy! Akarom! Mi vár itt reám? Az bizonyos, hogy nem akad férfi, aki feleségül venne. Mert nem is mennék hoz­zá. Nekem nem kell olyan férfi, akit ismerek. Olyan kell, akit sohasem láttam és aztán ismét soha sem fogok látni. Olyan. Nem tudom, mért, de nekem csak olyan kell. Azt hiszem, ez valami betegség bennem. De ki merne hoz­zám közeledni ezzel a szándékkal? A szállo­dás finom, zárdában nevelkedett, szűzi lányá­hoz? Ki merne? Ezek az utasok olyan gyávák! Nekik kifestett arc és kifestett mosoly kell, hogy merjenek valamit. Várom azt az ide­gent, aki egyszer be mer toppanni a szobám­ba és elveszi a lányságomat. Nem fogom hívni, magától kell jönnie. Milyen boldog leszek . . . „Az éjjel megint sokat sóhajtoztak és ka­cagtak ezek a vastag falak . . . Megbolondu­lok . . . „Ma épen harminc éves vagyok és ír,ég mindig lány. Rettenetes ez az élet. Itt sorvad­ni, pusztulni el a feltámadás minden remé­nye nélkül. Elég! Egy utolsó terminust adok magamnak. A mai éjszakát. Ha ma­gám jön. ______Pesti Hírlap______ ____________2014. március 1., vasárnap. Hadik az ország szégyenének neve, Tiszt! rendszerét. — A főrendiház szombati ülése. — Harmadnapja van már a főrendi vi­nak, melyet Tiszáért obstrukciónak nevez, holott az egész vitának csak egy obstruktor van: Balogh Jenő, aki a harmadik napon fáradhatatlanul mesélgetett az ő furcsa hadai modorában Napirend előtt Dessewffy Emi szólalt föl a tegnapi ülés-hajsza kellemetlen­kedése miatt és kérte, hogy a jövőben állaps­sák meg előre az ülés időtartamát, mert ilyen összeütközések nem méltók a főrendi méltósághoz. Aztán Wesselényi Miklós kérte számon Tiszától, hogy miféle rejtett célzással gúnyolódott az ő ellenzékisége fölött. Tisza ar­ra az incidensre hivatkozott, amit mi már is­mertettünk, ami nem más, mint hogy Wesse­lényi főispán korában hazafiasabb volt, mint ezt Tisza elviselhette volna. Wesselényi visszavágott s a napirend el­ső szónokául fölemelkedett a rettenetes Balogh Jenő, aki gyilkos unalommal hadarászta el ezerszer ismert közhelyeit Beszédében Chorin Ferenccel vitatkozott, aki aztán rövidesen fe­lelt Balogh Jenőnek s ez épen elég volt, hogy a bőbeszédű miniszter ismét elkezdjen beszélni és beszélt mindenki rémületére. Báró Prónay Dezső támadta az ő lobogó temperamentumá­val a javaslatot, majd Hadik János fejezte be az általános vita szónokainak a sorát. Azzal kezdte Hadik, hogy Zselénszkinek illett volna eljönni tegnapi támadása után, hiszen tud­hatta, hogy válaszolnak neki. Itt a közbeszólásokat kizárással sújtó, de állandóan közbeszóló Tisza István közbeszólt, hogy Andrássy Gyula is elment egy támadó beszéde után. Hadik haragosan csapott az asztalra: — Arról a nemes jellemű politikusról ne beszéljen. Azt maga kihurcoltatta a Házból! Az ország szégyene az, amit maga csinált! Menydörgött János gróf és Tisza szoká­sa szerint behúzta nyakát a vállai közé. Hadik agyoncsépelte Zselénszki táma­dását és kimutatta, hogy a koalícióra szórt

Next