Pesti Hírlap, 1914. május (36. évfolyam, 115-127. szám)
1914-05-16 / 115. szám
1914. május 16., szombat, pesti Hírlap J . helyzet. Mangra inzultálása — és a nagyváradi püspökségi. Bosnyák ügyek a delegációban. Mangra Vazul munkapártiképviselőt súlyos inzultus érte Bukarestben, mint azt más helyütt megírjuk. Mangra Vazulnak az inzultus annyira elvette a tisztánlátását, hogy el is feledte, hogy ő tulajdonképen magyar képviselő, magyar állampolgár, akit ha idegen földön sérelem ér s erről a sérelemről azután még ott, idegen földön, a számára egyedül illetékes hely elött be akar számolni, akkor ez az illetékes hely nem a román miniszterelnök, hanem az osztrák-magyar követ. Azonban ha Mangra Vazul el is feledte Bukarestben, hogy ő tulajdonképen magyar állampolgár, Tiszának s a munkapártnak ezt annál kevésbé lett volna szabad elfelednie, mert Mangra Vazul Tisza egyik legkipróbáltabb bihari híve. De Tisza és a munkapárt az inzultusról ma mégis csak a képviselőház folyosóján mert beszélni, bent az ülésteremben már nem akadt képviselő, aki arra mert volna vállalkozni, jobban mondva, akinél Tisza az iránt mert volna egy sürgős interpellációt megrendelni, hogy a bukaresti inzultust szóbahozza, amire aztán ő, a magyar állam miniszterelnöke, diplomáciai közbelépést s a legmesszebbmenő elégtétel követelését jelentette volna be a szuverén magyar parlament egyik tagján esett hallatlan inzultusért . . . Nem, minderről szó sem volt ma a Házban. Ellenben hallottunk beszélni a folyosón arról, hogy a nagyváradi görögkeleti püspökség nem is olyan rossz szatura. Ez alkalomból hát érdekesnek tartjuk, hogy a váradi püspökség múltjáról, jelenéről és várható jövendőjéről ehelyütt egy kis tájékoztatót nyújtsunk. A románoknak már régi kívánságuk, hogy a nagyváradi görög keleti püspökséget felállítsák, illetőleg, hogy a régi püspöki széket újra betöltsék. Nagyváradon ugyanis már volt egy__ Nna, készen vagyunk, hála istennek! Egy kicsit soká tartott, amíg ideértünk, de ma már a hatodik luxustelefont szereljük fel. Ez a luxus szó nagyon furcsán hangzott az apró, szegény kis hónapos szobában; bizonyos, hogy a műszerész maga is mosolygott hozzá befelé, azután szedték a pókmókjukat, megpróbálták a telefont és elmentek. — Majd holnap! — verejtékezett Jancsó, de csak nem bírta megállani: fellapozta a könyvben a számot, a karosszékbe ült és lehunyta a szemét. Odakint egészen besötétedett, máskor már ebben az időben ragyogott a leány szobája s zuhogott, keringett a haja szőke selyme, de ma csendesség volt és halotti setét. — Mi ez, — didergett a fiú, — talán valami történt? Valami baj, szerencsétlenség?... Nagy izgalommal emelte le a hallgatót, kérte a számot és várt . . . hallotta a központ gyors csengetését, egyszer, kétszer, nem jelentkezik senki. Újra csengetés, újra, meg újra... végre valaki halkan megszólal: — Halló! — Ki beszél? — kérdezi Jancsó, s úgy érzi, nem is a torkán jön át a szó, hanem a szivén. — Itt a szobaleány, és ott? A Jancsó szava majdnem elfullad. — A kisasszonyt kérem a telefonhoz!... Odaát mintha halkan nevetne a leány. — A kisasszonyt? Éppen ma délben volt az esküvője. Egy órája, hogy elutaztak . — A kis jogászszal nagyot fordul a világ, arra gondol, ha ő most egy életrevaló, erőszakos, kemény fickó volna és nem egy ilyen verébképű, fájószívű, silány pulya, hát földhöz vágná az egész gyalázatos masinát, hogy parányokra törjön. Alig így, szép illedelmesen azt feleli: „Köszönöm!“ És csak akkor mer sírni, mikor már a hallgatót a helyére akasztotta. szer püspökség, amely azonban az 1695. év óta betöltetlen. 1702-ben viszont II. Lipót megengedte, hogy a püspökség helyén egy szentszéket szervezzenek és ez a szentszék azóta valóban működik is. A románok azonban már évtizedek óta küzdenek azért, hogy a nagyváradi püspökséget újra felállítsák. Most azután érdekes bonyodalom állott elő a püspökség betöltése körül, aminek oka az az ismert ellentét, amely Mangra Vazul vikárius és a románok között fennáll azóta, mióta Mangra a munkapártba belépett. A nagyváradi püspökség felállítása ugyanis közel jutott a megvalósításhoz azáltal, hogy báró Laguna András nagyszebeni metropolita 1873- ban a nagyváradi és kolozsvári görög keleti püspökségek felállítására 100.000 koronát hagyományozott. Ez az alapítvány kamataival igen tekintélyes összegre növekedett és az 1900. évi görögkeleti román érseki provinciális kongresszus nagy lelkesedéssel kimondotta, hogy három új püspökséget állítanak fel: Nagyváradon, Temesvárt és Kolozsvárt. A kongresszus meg is bízta a nagyszebeni metropoliai szentszéket, hogy kezdje meg az előmunkálatokat. Az összes egyházmegyék és szentszékek igen komolyan dolgoztak a nagy cél érdekében, annyira, hogy 1905 ben az aradi zsinat már azt is megállapította, hogy mely községek és mely esperességek melyik püspökségekhez fognak tartozni. A románok elsősorban a nagyváradi püspökség felállításával foglalkoztak és az 1909. évi kongresszus azt is megállapította, hogy a nagyváradi püspökség a beési, belényesi, a nagyváradi, a pestesi, tenkei és a vaskohi espereskerületekből fog állani. Meghatározta a kongreszszus, hogy az aradi egyházmegyei alapokból a nagyváradi püspökségnek jutó összeget egy metropoliai biztos fogja átadni, végül utasította a metropoliai szentszéket, hogy alkalmas időben hajtsa végre a határozatokat. Itt azonban megfeneklett az egész püspökség ügye. Mangra Vazul ugyanis közben püspöki vikárius lett és lassan kialakult az a meggyőződés, hogy a nagyváradi püspökség legkomolyabb jelöltje ő, amibe eleinte a románok is beleegyeztek. De Mangra Vazul 1910-ben, mint ismeretes, szakított a nemzetiségekkel és munkapárti programmal képviselővé választtatta magát. A románok most már hallani sem akarnak Mangráról és inkább hozzák-halasztják a régóta várt püspökség felállítását, csakhogy Mangra ne lehessen püspök. 1912 óta — mikor a kongresszuson utoljára sürgették meg a püspökség felállítását — a nagyváradi szentszék már két ízben fordult a nagyszebeni metropolitához, hogy a kongreszszusi határozatot hajtsa végre, a metropolita azonban mindkét ízben azzal tért ki a felhívás elöl, hogy még nincs meghatározva, hogy a püspökséget mily rész illeti meg az egyházi alapokból. Most tehát meg fog indulni a bihari mentőakció. A biharmegyei románok, akik nagyobbrészt munkapártiak, szívesen látnák Mangra Faárust a püspöki székben és a legközelebb gyülűt fognak tartani, amely küklöttségileg fogja felkérni a nagyszebeni metropolitát, hogy az új püspökségre vonatkozó iratokat azonnal terjeszsze fel a kormányhoz, hogy a királyi engedélyt kieszközöljék. Mint tehát ebből az információból is kitűnik, a bihari román munkapártiak küldöttséget terveztek a nagyszebeni metropolitához, hogy a váradi püspökségre vonatkozó királyi engedélyt ne késleltesse többé. S most közbejött Mangra átkozott szerencséjére a bukaresti inzultus. Képzelhető, mily égetően sürgőssé vált ezzel, hogy Mangra sebesült fejét püspöki süveggel gyógyítsák be. De a püspökség nem lehet elégtétel az inzultusért. Ha Mangra tényleg olyan igaz magyarbarát s a magyar állameszméhez hű román, mint ahogy Tisza hirdeti, akkor nem képzelhetünk el méltó elégtételnek mást, mint azt, hogy Mangra ismét Bukarestbe utazzék — minden félelem nélkül! — s előtte meg a magyar állam zászlaja előtt, melyet benne, a magyar törvényhozóban, szintén meggyalázták: román katonai fedezet mellett az inzultálók tisztelegve elvonuljanak . . . Mert a püspökség lehet jutalom Mangra munkapártiságáért, lehet ír az ő sajgó sebeire, lehet zsíros ellátás az ő aggságára, de nem lehot elégtétel a magyar állampolgáron és képviselőn ejtett bukaresti sebekért. * A magyar delegáció egyesült négyes albizottsága pénteki ülésén a bosnyák ügyeket tárgyalta. Bosznia-Hercegovinában végbemenő fokozatos térvesztésünkről az ellenzék a plénumban fogja elmondani kritikáját. Politikai paritásunkról szó se lehet többé: Tisza István még annak az évtizedes, állandó gyakorlatnak az úttörését is eltűrte, hogy amikor osztrák állampolgár a közös pénzügyminiszter, akkor legalább az annektált tartományok második polgári állását, a tartományfőnökhelyettesi állást, magyar emberrel töltsék be. S ha a politikai diszparitás után Bosznia-Hercegovina közigazgatását nézzük, akkor azt kell tapasztalnunk, hogy a tisztviselői állásokból is helyrehozhatatlanul kiszorította a magyarokat az osztrák és a benszülött elem. Végül, gazdasági térvesztésünk legszomorúbb bizonyítéka, hogy még a munkapárti delegátusok is kénytelenek voltak ma konstatálni, hogy a bosnyák vasúti tarifa szándékosan hátrányba szorítja Magyarországot Ausztria javára. Bilinski közös pénzügyminiszter erre azt felelte, hogy talán majd a jövő delegációt kérni fogja, jelöljön ki több tagot, akik a közös pénzügyminisztérium és a bosnyák kormány szakreferenseivel együtt megvizsgálják majd az itt fölmerült panaszokat. Azt a másik panaszt pedig, hogy Bosznia-Hercegovina közigazgatási tisztviselői karában a magyarság mily kevéssé van képviselve, azzal akarta elütni Bilinski, hogy elmondott három számot, három százalék arányt, melyből kitűnik szerinte, hogy a magyarság quótája nagyott szép. Mert míg a benszülöttekre 41,9 százalék jut, addig Ausztriára 32 százalék és Magyarországra 26 százalék, így mondja ezt Bilinski. Azt azonban bölcsen elhallgatja, hogy ez a 26 százalék nem a szűkebb Magyarországot jelenti, hanem elsősorban Horvát-Szlavonországokat és bölcsen elhallgatja azt a másik statisztikát, mely már így fest: A bosnyák-hercegovinai országos alkalmazottak megoszlása anyanyelv szerint a következő: szláv 85.84 százalék, német 10.7 százalék és magyar 2.86 százalék! Tehát még három százalék erejéig sem foglal helyet a magyarság az annektált tartományok tisztviselői karában. A munkapárti delegátusok persze hálás köszönettel vették tudomásul Bilinski „felvilágosításait“ és azután szavaztak. ♦ Károlyi látogatása Poincarénál A Neue Freie Presse párisi jelentés alapján közli: Windischgrätz Lajos herceg azon állításával szemben, mintha gróf Széchenyi párisi osztrák-magyar nagykövet felhasználta volna befolyását abban az irányban, hogy Poincaré elnök gróf Károlyit ne fogadja, félhivatalosan kijelentik, hogy ilyen közbelépés semmiféle formában nem történt. A francia államfő gróf Károlyit mint előkelő idegent fogadta. Tekintettel arra a korrektségre, melyet a francia kormányok a diplomáciai érintkezés bevett formáira vonatkozólag tanúsítanak, teljesen ki van zárva, hogy Károlyinak a lehallgatása roincarénél megtörtént volna, ha a monarchia képviselője az ellen aggályának kifejezést adott volna. Kétségtelen, hogy az illetékes hely ebben az esetben nem lehet más, mint a monarchia párisi nagykövete, aki kijelenti, hogy nem használta fel befolyását. A félhivatalos jelentés idáig rendben van, de ami ezután jön, az kissé furcsán hangzik". Mert azt mondja a nyilatkozat, hogy a francia köztársaság elnöke Károlyit, mint előkelő idegent fogadta, de hozzáteszi azt is, hogy amennyiben a mi nagykövetünk befolyását felhasználta volna, a köztársaság elnöke Károlyit nem fogadta volna. Magyarra fordítva ez annyit jelent, hogy a monarchia nagykövete azt is előírhatja, hogy az elnök az előkelő idegenek közül kit fogadjon és kit ne fogadjon, s