Pesti Hírlap, 1914. május (36. évfolyam, 115-127. szám)

1914-05-16 / 115. szám

1914. május 16., szombat, pesti Hírlap J . helyzet. Man­gr­a inzultálása — és a nagyváradi püspökségi. Bosnyák ügyek a delegációban. Mangra Vazul munkapárti­­képviselőt súlyos inzultus érte Bukarestben, mint azt más helyütt megírjuk. Mangra Vazulnak az inzultus annyira elvette a tisztánlátását, hogy el is feledte, hogy ő tulajdonképen magyar képviselő, magyar állampolgár, akit ha ide­gen földön sérelem ér s erről a sérelemről az­után még ott, idegen földön, a számára egye­dül illetékes hely elött be akar számolni, ak­kor ez az illetékes hely nem a román minisz­terelnök, hanem az osztrák-magyar követ. Azonban ha Mangra Vazul el is feledte Buka­restben, hogy ő tulajdonképen magyar állam­polgár,­­ Tiszának s a munkapártnak ezt annál kevés­bé lett volna szabad elfelednie, mert Mangra Vazul Tisza egyik legkipróbál­­tabb bihari híve. De Tisza és a munkapárt az inzultusról ma mégis csak a képviselőház fo­lyosóján mert beszélni, bent az ülésteremben már nem akadt képviselő, aki arra mert vol­na vállalkozni, jobban mondva, akinél Tisza az iránt mert volna egy sürgős interpellációt megrendelni, hogy a bukaresti inzultust szóba­hozza, amire aztán ő, a magyar állam mi­niszterelnöke, diplomáciai közbelépést s a leg­messzebbmenő elégtétel követelését jelentette volna be a szuverén magyar parlament egyik tagján esett hallatlan inzultusért . . . Nem, minderről szó sem volt ma a Házban. Ellen­ben hallottunk beszélni a folyosón arról, hogy a nagyváradi görögkeleti püspökség nem is olyan rossz szatura. Ez alkalomból hát érde­kesnek tartjuk, hogy a váradi püspökség múltjáról, jelenéről és várható jövendőjéről ehelyütt egy kis tájékoztatót nyújtsunk. A románoknak már régi kívánságuk, hogy a nagyváradi görög keleti püspökséget felállít­sák, illetőleg, hogy a régi püspöki széket újra betöltsék. Nagyváradon ugyanis már volt egy­__ Nna, készen vagyunk, hála istennek! Egy kicsit soká tartott, amíg ideértünk, de ma már a hatodik luxustelefont szereljük fel. Ez a luxus szó nagyon furcsán hangzott az apró, szegény kis hónapos szobában; bizo­nyos, hogy a műszerész maga is mosolygott hozzá befelé, azután szedték a pókmókjukat, megpróbálták a telefont és elmentek. — Majd holnap! — verejtékezett Jancsó, de csak nem bírta megállani: fellapozta a könyvben a számot, a karosszékbe ült és le­hunyta a szemét. Odakint egészen besötétedett,­­ máskor már ebben az időben ragyogott a leány szo­bája s zuhogott, keringett a haja szőke selyme, de ma csendesség volt és halotti setét. — Mi ez, — didergett a fiú, — talán va­lami történt? Valami baj, szerencsétlenség?... Nagy izgalommal emelte le a hallgatót, kérte a számot és várt . . . hallotta a központ gyors csengetését, egyszer, kétszer, nem jelent­kezik senki. Újra csengetés, újra, meg újra... végre valaki halkan megszólal: — Halló! — Ki beszél? — kérdezi Jancsó, s úgy érzi, nem is a torkán jön át a szó, hanem a szivén.­­ — Itt a szobaleány, és ott? A Jancsó szava majdnem elfullad. — A kisasszonyt kérem a telefonhoz!... Odaát mintha halkan nevetne a leány. — A kisasszonyt? Éppen ma délben volt az esküvője. Egy órája, hogy elutaztak . — A kis jogászszal nagyot fordul a világ, arra gondol, ha ő most egy életrevaló, erősza­kos, kemény fickó volna és nem egy ilyen veréb­­képű, fájószívű, silány pulya, hát földhöz vágná az egész gyalázatos masinát, hogy pará­­nyokra törjön. Alig így, szép illedelmesen azt feleli: „Köszönöm!“ És csak akkor mer sírni, mikor már a hallgatót a helyére akasztotta. szer püspökség, amely azonban az 1695. év óta betöltetlen. 1702-ben viszont II. Lipót megengedte, hogy a püspökség helyén egy szentszéket szer­vezzenek és ez a szentszék azóta valóban műkö­dik is. A románok azonban már évtizedek óta küzdenek azért, hogy a nagyváradi püspökséget újra felállítsák. Most azután érdekes bonyodalom állott elő a püspökség betöltése körül, aminek oka az az ismert ellentét, amely Mangra Vazul vikárius és a románok között fennáll azóta, mióta Mangra a munkapártba belépett. A nagyváradi püspökség felállítása ugyanis közel jutott a megvalósításhoz azáltal, hogy báró Laguna András nagyszebeni metropolita 1873- ban a nagyváradi és kolozsvári görög keleti püs­pökségek felállítására 100.000 koronát hagyomá­nyozott. Ez az alapítvány kamataival igen tekin­télyes összegre növekedett és az 1900. évi görög­keleti román érseki provinciális kongresszus nagy lelkesedéssel kimondotta, hogy három új püspökséget állítanak fel: Nagyváradon, Temes­várt és Kolozsvárt. A kongresszus meg is bízta a nagyszebeni metropoliai szentszéket, hogy kezd­je meg az előmunkálatokat. Az összes egyházmegyék és szentszékek igen komolyan dolgoztak a nagy cél érdekében, annyira, hogy 1905 ben az aradi zsinat már azt is megállapította, hogy mely községek és mely esperességek melyik püspökségekhez fognak tar­tozni. A románok elsősorban a nagyváradi püs­pökség felállításával foglalkoztak és az 1909. évi kongresszus azt is megállapította, hogy a nagyváradi püspökség a beési, belényesi, a nagy­váradi, a pestesi, tenkei és a vaskohi esperes­­kerületekből fog állani. Meghatározta a kongresz­­szus, hogy az aradi egyházmegyei alapokból a nagyváradi püspökségnek jutó összeget egy met­ropoliai biztos fogja átadni, végül utasította a metropoliai szentszéket, hogy alkalmas időben hajtsa végre a határozatokat. Itt azonban megfeneklett az egész püspök­ség ügye. Mangra Vazul ugyanis közben püs­pöki vikárius lett és lassan kialakult az a meg­győződés, hogy a nagyváradi püspökség legkomo­lyabb jelöltje ő, amibe eleinte a románok is bele­egyeztek. De Mangra Vazul 1910-ben, mint is­meretes, szakított a nemzetiségekkel és munka­párti programmal képviselővé választtatta magát. A románok most már hallani sem akarnak Mangráról és inkább hozzák-halasztják a régóta várt püspökség felállítását, csakhogy Mangra ne lehessen püspök. 1912 óta — mikor a kongresszuson utol­jára sürgették meg a püspökség felállítását — a nagyváradi szentszék már két ízben fordult a nagyszebeni metropolitához, hogy a kongresz­­szusi határozatot hajtsa végre, a metropolita azonban mindkét ízben azzal tért ki a felhívás elöl, hogy még nincs meghatározva, hogy a püs­pökséget mily rész illeti meg az egyházi ala­pokból. Most tehát meg fog indulni a bihari mentő­akció. A biharmegyei románok, akik nagyobb­részt munkapártiak, szívesen látnák Mangra Fa­árust a püspöki székben és a legközelebb gyülűt fognak tartani, amely küklöttségileg fogja fel­kérni a nagyszebeni metropolitát, hogy az új püspökségre vonatkozó iratokat azonnal terjesz­­sze fel a kormányhoz, hogy a királyi engedélyt kieszközöljék. Mint tehát ebből az információból is ki­tűnik, a bihari román munkapártiak küldött­séget terveztek a nagyszebeni metropolitához, hogy a váradi püspökségre vonatkozó királyi engedélyt ne késleltesse többé. S most közbe­jött Mangra átkozott szerencséjére a buka­resti inzultus. Képzelhető, mily égetően sür­gőssé vált ezzel, hogy Mangra sebesült fejét püspöki süveggel gyógyítsák be. De a püspökség nem lehet elégtétel az inzultusért. Ha Mangra tényleg olyan igaz magyarbarát s a magyar államesz­méhez h­ű román, mint ahogy Tisza hirdeti, akkor nem képzelhetünk el mél­tó elégtételnek mást, mint azt, hogy Mangra ismét Bukarestbe utazzék — minden félelem nélkül! — s előtte meg a magyar állam zász­laja előtt, melyet benne, a magyar törvényho­zóban, szintén meggyalázták: román katonai fedezet mellett az inzultálók tisztelegve elvo­nuljanak . . . Mert a püspökség lehet jutalom Mangra munkapártiságáért, lehet ír az ő saj­gó sebeire, lehet zsíros ellátás az ő aggságára, de nem lehot elégtétel a magyar állampolgá­ron és képviselőn ejtett bukaresti sebekért. * A magyar delegáció egyesült négyes al­bizottsága pénteki ülésén a bosnyák ügyeket tárgyalta. Bosznia-Hercegovinában végbeme­nő fokozatos térvesztésünkről az ellenzék a plénumban fogja elmondani kritikáját. Politi­kai paritásunkról szó se lehet többé: Tisza Ist­ván még annak az évtizedes, állandó gyakor­latnak az úttörését is eltűrte, hogy amikor osztrák állampolgár a közös pénzügyminisz­ter, akkor legalább az annektált tartományok második polgári állását, a tartományfőnök­­helyettesi állást, magyar emberrel töltsék be. S ha a politikai diszparitás után Bosznia-Her­cegovina közigazgatását nézzük, akkor azt kell tapasztalnunk, hogy a tisztviselői állásokból is helyrehozhatatlanul kiszorította a magyaro­kat az osztrák és a benszülött elem. Végül, gazdasági térvesztésünk legszomorúbb bizo­­nyítéka, hogy még a munkapárti delegátusok is kénytelenek voltak ma konstatálni, hogy a bosnyák vasúti tarifa szándékosan hátrány­­­­ba szorítja Magyarországot Ausztria javára. Bilinski közös pénzügyminiszter erre azt felelte, hogy talán majd a jövő delegációt kér­ni fogja, jelöljön ki több tagot, akik a közös pénzügyminisztérium és a bosnyák kormány szakreferenseivel együtt megvizsgálják majd az itt fölmerült panaszokat. Azt a másik pa­naszt pedig, hogy Bosznia-Hercegovina köz­­igazgatási tisztviselői karában a magyarság mily kevéssé van képviselve, azzal akarta el­ütni Bilinski, hogy elmondott három szá­mot, három százalék­ arányt, melyből kitűnik szerinte, hogy a magyarság quótája nagyott szép. Mert míg a benszü­löttekre 41,9 százalék jut, addig Ausztriára 32 százalék és Magyar­­országra 26 százalék, így mondja ezt Bilinski. Azt azonban bölcsen elhallgatja, hogy ez a 26 százalék nem a szűkebb Magyarországot je­lenti, hanem elsősorban Horvát-Szlavonorszá­­gokat és bölcsen elhallgatja azt a másik sta­tisztikát, mely már így fest: A bosnyák-hercegovinai országos alkal­mazottak megoszlása anyanyelv szerint a következő: szláv 85.84 százalék, német 10.7 százalék és magyar 2.86 százalék! Tehát még három százalék erejéig sem foglal helyet a ma­gyarság az annektált tartományok tisztviselői karában. A munkapárti delegátusok persze hálás köszönettel vették tudomásul Bilinski „felvilá­gosításait“ és azután szavaztak. ♦ Károlyi látogatása Poincarénál A Neue Freie Presse párisi jelentés alapján közli: Windischgrätz Lajos herceg azon állítá­sával szemben, mintha gróf Széchenyi párisi osztrák-magyar nagykövet felhasználta volna befolyását abban az irányban, hogy Poincaré elnök gróf Károlyit ne fogadja, félhivatalosan kijelentik, hogy ilyen közbelépés semmiféle for­mában nem történt. A francia államfő gróf Károlyit mint előkelő idegent fogadta. Tekin­tettel arra a korrektségre, melyet a francia kormányok a diplomáciai érintkezés bevett for­máira vonatkozólag tanúsítanak, teljesen ki van zárva, hogy Károlyinak a lehallgatása roincarénél megtörtént volna, ha a monarchia képviselője az ellen aggályának kifejezést adott volna. Kétségtelen, hogy az illetékes hely ebben az esetben nem lehet más, mint a monarchia párisi nagykövete, aki kijelenti, hogy nem használta fel befolyását. A félhivatalos jelentés idáig rendben van, de ami ezután jön, az kissé furcsán hangzik". Mert azt mondja a nyilatkozat, hogy a francia köz­társaság elnöke Károlyit, mint előkelő idegent fo­gadta, de hozzáteszi azt is, hogy amennyiben a mi nagykövetünk befolyását felhasználta volna, a köz­társaság elnöke Károlyit nem fogadta volna. Ma­gyarra fordítva ez annyit jelent, hogy a monarchia nagykövete azt is előírhatja, hogy az elnök az elő­kelő idegenek közül kit fogadjon és kit ne fogadjon, s

Next