Pesti Hírlap, 1914. október (36. évfolyam, 242-272. szám)
1914-10-11 / 252. szám
1914. október 11., vasárnap. PESTI HÍRLAP * KRÓNIKA Titkos jótékonyság. Félve nyúlok a témához. De ha az ember mostanában használni akar, nem szabad a kanyargós utakat keresnie. Egyenesen kell a cél felé törnie és ha valaki sértve érzi magát, majd kibékülünk a háború után. Ezennel megígérem, hogy fentartás nélkül bocsánatot fogok kérni. Arról van szó, hogy amióta az eszünket tudjuk, arra tanítanak bennünket, hogy a jótékonyság úgy szép, ha titokban gyakorolják. Nem igazi jó ember, aki a jóságáért jutalmat vár. Nem igazi jó ember, aki szerepelni akar, amiért a szegényekért tett valamit. Nem igazi jó ember, aki azért ad, hogy rendjelet kapjon, vagy hogy benne legyen a neve az újságban. Tégy jót titokban, még talán az se tudjon róla, akivel jót tettél és elégedjél meg azzal a belső gyönyörűséggel, amit a jótékonyság okoz. Ezt tanultuk és tanítottuk. Mondom, majd a háború után alázatosan bocsánatot kérek, de most nem szabad letagadni, hogy ezzel a kétségtelenül gyönyörű erkölcsi tanítással oda jutottunk, hogy titkos jótékonyság mintén egy csomó ember egy krajcárt se ad. Kétségtelen, hogy a jótékonyság mindig állami feladat, különösen pedig állami feladat akkor,amikor az állam idézi elő azt az állapotot, amelyen a jótékonysággal segíteni kell. De ez szintén csak gyönyörű elv, amelyhez még sem az emberiség, sem az államszervezet mai formája nem érett meg. Majd ha az emberek olyan okosak és jók lesznek, mint aminőknek óhajtjuk őket, majd ha az állam szerkezete olyan lesz, aminőnek kívánjuk, akkor törvény lesz az állami jótékonyság és kutyakötelesség a titkos adakozás. De ahogy most állunk, az egyik elv arra jó, hogy az ember nyíltan ne adjon semmit, a másik pedig arra, hogy titokban, szerényen, szemérmesen ne vegyen ki a zsebéből semmit. Fájdalom, háború van és statárium mindenben és mindenütt. Most okoskodni nem lehet. Most adni kell és a berlini lapok nagyon okosan teszik, hogy még annak is kiírják a nevét, aki egy skatulya szivart küldött a katonáknak. Most a jótékonyságnak nem az esztétikája vagy erkölcstana fontos, hanem az eredménye. Nemrég arról írtam itt, hogy a hiúságot ki kell használni a szegények és a sebesültek érdekében. Most hozzátehetjük azt, hogy a nyilvánosságot, amely a hiúságot szolgálja, fel lehet használni az ellenőrzés céljaira is. A lapok szerkesztőségeiben még mindig tartja magát az a hit, hogy az emberek nem olvassák az adakozók névsorát. Az egész közönségre hivatkozom, hogy így van-e ez? Nincs így. Vagyunk olyan kíváncsiak és néha kicsinyesek, hogy Antwerpen eleste és Przemysl diadala, sőt az oroszok magyarországi kudarca napján ne felejtsük el pontosan elolvasni, ki mennyit adott. Nem nyomhatják olyan kicsi betűvel és nem tehetik olyan hátra, hogy el ne olvassuk, is jól teszszük, hogy elolvassuk. Ha tovább is szorgalmasan olvassuk és mindenki tudni fogja, hogy olvassuk, akkor elveszti ez a rovat a kellemetlen mellékizét. Akkor nem azok névsora lesz, akik nem akartak névtelenül adni, hanem azoké, akik adtak. Akkor nem bújhatik egy békésebb időkhöz illő erkölcsi elv mögé az, aki nem akar adni, vagy az, aki olyan keveset ad, hogy szégyenli melléje írni a nevét. Ugye, mi nem alakoskodunk és bevalljuk, hogy sokkal jobban ismerjük az embereket, mint hogy ne tennék fel róluk: sokan vannak, akik tehetnék, de mégsem adnak és azt a látszatot keltik, hogy névtelenül adtak. Még olyan is van, aki nem ad, de azt mondja: „csak bízza rám, én nem iratom ki magamat a lapban." Ismerjük annyira az embereket, nemcsak itt, hanem az egész világon, — hisz eleget gyűjtöttünk már máskor is, hogy megtanulhattuk — hogy tudjuk: némelyik N. N. vagy X. Y. öt koronája azt jelenti, hogy N. N.-nek, vagy X. Y.-nak ötszáz koronát kellett volna adnia, ha a nevét is követelték volna a szám mailé. Tisztelettel ajánlom, hogy úgy, amint a hiúság megvetését felfüggesztettük a szent cél érdekében, függeszszük fel a jótékonyság titkosságának a dicséretét is ezekre az időkre. Csak adjon mindenki nyíltan, írják ki az újságba, mi olvassuk el és lássuk, ki mennyit adott és ki nem adott semmit. Majd aztán, ha a jó Isten megsegít bennünket és béke lesz, megint adhat mindenki titokban és névtelenül egy hatost a Ferenciek temploma előtt a koldusnak. Most ne érzékenykedjünk, most háború van. Most lássuk a medvét. M. F. A kávéházi vezérkar. A humorra nem vonatkozik a moratóriumos rendelet s a csapongó elméket, akik békés időkben a haza mulattatásáról gondoskodnak, az ágyuk dörgése se tudja elriasztani hivatásuk gyakorlásától. Ez nem baj, hiszen a megpróbáltatások napjaiban talán még sóra és kenyérre sincs nagyobb szükség, mint jókedvre és vidámságra. Igaz, hogy manapság szívesebben olvasom a Höfer úr egyszerű tőmondatait, mint a legötletesebb prózairót, s a nagy német vezérkar jelentései is jobban kielégítik lelki szomjúságomat, mint a legkiválóbb alkalmi crocquis-k, de azért készséggel elismerem, hogy a humorista is kiveheti részét a nemzeti küzdelemből. A katona harcol, a terménykereskedő literál, a humorista megnevettet bennünket az aggodalmak óráiban. Mindannyi derék és hazafias dolgot művel. Amint ez élőbeszédből látnivaló, nem tartozom azok közé, akik a humoristát sorozás nélkül, korára való tekintet nélkül, könyörtelenül elvinnék a tűzvonalba, sőt azok közé se, akik háborús időkben minden crocquis-kót szigorú zár alatt tartanának. De annyit már én, a liberális olvasó is megkívánok, hogy a humorista csak azt tegye nevetségessé, ami csakugyan nevetséges. A jóhiszeműséget, a lelkesedést, ami néha talán kedvesen naiv formában nyilatkozik meg, nem szabad közmulatság tárgyává tenni, főkép akkor nem, ha az ember csak értéktelen banalitásokat mond. Adót fizetni muszáj, katonáskodni muszáj, kenyeret keresni a családom számára muszáj, de ötleteket mondani még akkor se muszáj, ha az embernek csakugyan eszébe jut valami okos dolog. Hát még akkor, ha semmi se jut az eszébe! Itt vannak például ezek a viccelődések a „Kávéházi Konrádok"-ról! Nap-nap után olvasom a felsőbbséges lecsepüléseket, melyekkel egy-egy humoristánk a kávéház stratégáit kipellengérezi. A lelkes, tisztességes, derék, aggódó nyárspolgárból, akinek a fia, a sógora, a veje, az öcscse ott küzd a csatatéren, de aki maga már a fehéredő haja miatt nem mehet, közmulatságot csinálnak amiatt, mert a térképet tanulmányozza, mert barátaival a háborúról vitatkozik, mert a maga józan esze szerint a hadállásokat, a mozdulatodat, a hadvezetőség tervét magyarázgatni próbálja. Mi ebben a nevetséges, crocquista urak? Először: egyáltalában nincs eldöntve, hogy ez a békés filiszter, aki humorizálás helyett minden szabad idejét azzal tölti, hogy buzgón, becsületesen, a naivitásig menő szorgalommal végigtarol minden újságot, mert nem volna egy nyugodt perce, nem tudna aludni éjszaka, ha a legjelentéktelenebb momentumokról is nem informálódnék, mondom, egyáltalában nincs eldöntve, hogy ez a filiszter a hadállásokhoz, mozdulatokhoz és tervekhez is nem ért-e jobban, mint önök, akik oly fölényesen mulatnak rajta. Másodszor és legfőbbképen: én a magam részéről nemcsak azért bízom a háború sikerében, mert vitéz katonáink oly fanatikus lelkesedéssel küzdenek a csatatéren, mert kitűnő hadvezetőségünk, jó ágyúink vannak, hanem azért is, mert az itthonmaradtak, az öregebbek, a nyárspolgárok ily fiatalos hévvel beszélnek, vitatkoznak mindenről, amit csak a háború kérdése felszínre vet. Én akkor esném kétségbe, ha nem görnyednének a térképek fölött, ha nem kapnánk hajba egymással egyegy stratégiai probléma miatt, ha nem magyarázgatnák a maguk esze szerint a vezérkar jelentéseit, szóval, ha nem kávéházi Konrádok, hanem morózus, epebajos, mindenben gáncsoskodó, mindent lekicsinylő pesszimisták lennének. Ha ki kell valakit pellengérezni, akkor ezt a típust kell, ezeket az örökké morgó, örökké elégedetlenkedő, savanyú, sipitozó, mindent jobban tudó, keserves smokkokat, de nem a derék, vidáman ágáló, hevesvérű, ragyogószemű kávéházi Konrádot, aki — ha nem is ért épen úgy a stratégiához, mint vezérkari kollégája — de csupa temperamentum, csupa reménység, csupa hazafis lelkesedés. Az ilyen emberekből árad ki az a fluidum, melyben a smokkság és a pesszimizmus bacillusai elpusztulnak. * Sz—y I—n. Az emberek. Éjszaka van. A Gellérthegyről hat óriási csillag néz le reám. Gázlángok az elhagyatott hegyi utakon. Az eget hamisítatlan csillagok milliói népesítik be s az éjszaka hideg. Még nem az a zord téli hideg, ami szúrja a halántékomat és könybe borítja a szememet, nint valami bevégzett, megváltozhatatlan tragédia. Október hidege még nem érkezett el az utolsó állomáshoz. Még csak csipős, hervadt illatában a nyár emlékével, de az ablakom üvege kékes ködtől homályos s az ablak hasadékán, alattomosan, mint a szerencsétlenség búvik be az októberi hideg. Az utcákon csönd s a kávéházak üresek. Az emberek otthon ülnek, alusznak. Ha Budapestnek is lennének kapui, mint talán Parisnak — vajon virraszt-e most e kapuk fölött Szent Genovéra? — most itt is be lennének csukva a kapuk. Manlicheres őrök állnának a kapuknál és az éjszaka gyanús vándorát, a harmadszori felszólítás után, agyonlőnék. Mi aludnánk a kapun belül az angol ágyainkban és a kapun kívül egy ismeretlen földi vándor utolsót sóhajtana. Aki hallaná a lövést, ijedten keresztet vetne magára és a fal felé fordulna. Nem akarja tudni kire lőttek, miért lőttek. Háború van. A szomszéd ház egyik ablakán belátok a szalonba. Nagy csipkés ernyőjű lámpa alatt három nő köt. Kettő meleg harisnyát, az egyik csuklómelegítőt. Egyedül vannak, férfi nincs közöttük és hallgatnak. Nézem a Gellérthegyet, a gázláng-csillagokat és az eget s azt hiszem, a földön nyugalom és békesség van. De egyszerre eszembe jut, hogy tegnap a vonatról egy aszszonyt láttam a mezőn szántani egy lóval és a tekintetem hirtelen a tói parancsnokság kivilágított ablakaira téved. Mégis csak háború van. A nők mindenfelé kötnek, stoppolnak, foltoznak, durva vászonból katonainget, nadrágot varrnak. Álom ez? Akik soha sem kötöttek, stoppoltak, foltoztak és katonainget, nadrágot soha sem varrtak! Sőt saját maguk vagy tíz esztendeje, meleg alsóruhát nem is láttak. Fogvacogtató hidegben, átlátszó vékony harisnyában, kivágott cipőben jártak, alsószoknya nélkül, december—januárban baliszt blúzban, kivágott nyakkal. E háború előtt, talán tíz esztendővel, télen a nők is viseltek meleg harisnyát, posztózubbonyt és szörmézett köpenyeget és harminc esztendő előtt, a karcsú csuklóikra ők is felhúzták a rózsaszínű és fehér pamutból kötött melegítőket. Azután egyszerre csődöt mondott az észszerűség, a komoly öltözködési rendszer és a megbomlott idegzetű emberiség gúny és nevetség tárgyává tett minden úgynevezett rendszert és ezzel együtt mindazt, ami fegyelem és engedelmeskedés. Aki a rendszer szót kinn- 11