Pesti Hírlap, 1914. október (36. évfolyam, 242-272. szám)

1914-10-11 / 252. szám

1914. október 11., vasárnap. PESTI HÍRLAP * KRÓNIKA Titkos jótékonyság. Félve nyúlok a témához. De ha az ember mostanában használni akar, nem szabad a ka­nyargós utakat keresnie. Egyenesen kell a cél felé törnie és ha valaki sértve érzi magát, majd kibékülünk a háború után. Ezennel megígérem, hogy fentartás nélkül bocsánatot­ fogok kérni. Arról van szó, hogy amióta az eszünket tudjuk, arra tanítanak bennünket, hogy a jóté­konyság úgy szép, ha titokban gyakorolják. Nem igazi jó ember, aki a jóságáért jutalmat vár. Nem igazi jó ember, aki szerepelni akar, amiért a szegényekért tett valamit. Nem igazi jó ember, aki azért ad, hogy rendjelet kapjon, vagy hogy benne legyen a neve az újságban. Tégy jót titokban, még talán az se tudjon róla, akivel jót tettél és elégedjél meg azzal a belső gyönyörűséggel, amit a jótékonyság okoz. Ezt tanultuk és tanítottuk. Mondom, majd a háború után alázatosan bocsánatot kérek, de most nem szabad letagadni, hogy ezzel a kétségtelenül gyönyörű erkölcsi tanítással oda jutottunk, hogy titkos jótékonyság mintén egy csomó ember egy krajcárt se ad. Kétségtelen, hogy a jóté­konyság mindig állami feladat, különösen pe­dig állami feladat akkor,­­amikor az állam idézi elő azt az állapotot, amelyen a jótékonysággal segíteni kell. De ez szintén csak gyönyörű elv,­­ amelyhez még sem az emberiség, sem az állam­szervezet mai formája nem érett meg. Majd ha az emberek olyan okosak és jók lesznek, mint aminőknek óhajtjuk őket, majd ha az állam­ szerkezete olyan lesz, aminőnek kívánjuk, akkor törvény lesz az állami jótékonyság és kutya­kötelesség a titkos adakozás. De ahogy most ál­lunk, az egyik elv arra jó, hogy az ember nyíl­tan ne adjon semmit, a másik pedig arra, hogy titokban, szerényen, szemérmesen ne vegyen ki a zsebéből semmit. Fájdalom, háború van és statárium min­denben és mindenütt. Most okoskodni nem le­het. Most adni kell és a berlini lapok nagyon okosan teszik, hogy még annak is kiírják a ne­vét, aki egy skatulya szivart küldött a katonák­nak. Most a jótékonyságnak nem az esztétikája vagy erkölcstana fontos, hanem az eredménye. Nemrég arról írtam itt, hogy a hiúságot ki kell használni a szegények és a sebesültek érdeké­ben. Most hozzátehetjük azt, hogy a nyilvános­ságot, amely a hiúságot szolgálja, fel lehet hasz­nálni az ellenőrzés céljaira is. A lapok szer­kesztőségeiben még mindig tartja magát az a hit, hogy az emberek nem olvassák az adakozók névsorát. Az egész közönségre hivatkozom, hogy így van-e ez? Nincs így. Vagyunk olyan kíván­csiak és néha kicsinyesek, hogy Antwerpen el­este és Przemysl diadala, sőt az oroszok ma­gyarországi kudarca napján ne felejtsük el pontosan elolvasni, ki mennyit adott. Nem nyomhatják olyan kicsi betűvel és nem tehetik olyan hátra, hogy el ne olvassuk, i­s jól tesz­szük, hogy elolvassuk. Ha tovább is szorgalma­san olvassuk és mindenki tudni fogja, hogy ol­vassuk, akkor elveszti ez a rovat a kellemetlen mellékizét. Akkor nem azok névsora lesz, akik nem akartak névtelenül adni, hanem azoké, akik adtak. Akkor nem bújhatik egy békésebb időkhöz illő erkölcsi elv mögé az, aki nem akar adni, vagy az, aki olyan keveset ad, hogy szé­gyenli melléje írni a nevét. Ugy­e, mi nem ala­koskodunk és bevalljuk, hogy sokkal jobban is­merjük az embereket, mint hogy ne tennék fel róluk: sokan vannak, akik tehetnék, de mégsem adnak és azt a látszatot keltik, hogy névtelenül adtak. Még olyan is van, aki nem ad, de azt mondja: „csak bízza rám, én nem iratom ki magam­at a lapban." Ismerjük annyira az em­bereket, nemcsak itt, hanem az egész világon, — hisz eleget gyűjtöttünk már máskor is, hogy megtanulhattuk — hogy tudjuk: némelyik N. N. vagy X. Y. öt koronája azt jelenti, hogy N. N.-nek, vagy X. Y.-nak ötszáz koronát kellett volna adnia, ha a nevét is követelték volna a szám mailé. Tisztelettel ajánlom, hogy úgy, amint a hiúság megvetését felfüggesztettük a szent cél érdekében, függeszszük fel a jótékony­ság titkosságának a dicséretét is ezekre az idők­re. Csak adjon mindenki nyíltan, írják ki az újságba, mi olvassuk el és lássuk, ki mennyit adott és ki nem adott semmit. Majd aztán, ha a jó Isten megsegít bennünket és béke lesz, megint adhat mindenki titokban és névtelenül egy hatost a Ferenciek temploma előtt a kol­dusnak. Most ne érzékenykedjünk, most háború van. Most lássuk a medvét. M. F. A kávéházi vezérkar. A humorra nem vonatkozik a moratóriu­mos rendelet s a csapongó elméket, akik békés időkben a haza mulattatásáról gondoskodnak, az ágyuk dörgése se tudja elriasztani hivatásuk gyakorlásától. Ez nem baj, hiszen a megpróbál­tatások napjaiban talán még sóra és kenyérre sincs nagyobb szükség, mint jókedvre és vidám­ságra. Igaz, hogy manapság szívesebben olva­som a Höfer úr egyszerű tőmondatait, mint a legötletesebb prózairót, s a nagy német vezér­kar jelentései is jobban kielégítik lelki szom­­júságomat, mint a legkiválóbb alkalmi croc­quis-k, de azért készséggel elismerem, hogy a humorista is kiveheti részét a nemzeti küzde­lemből. A katona harcol, a terménykereskedő li­terál, a humorista megnevettet bennünket az ag­godalmak óráiban. Mindannyi derék és hazafias dolgot művel. Amint ez élőbeszédből látnivaló, nem tar­tozom azok közé, akik a humoristát sorozás nélkül, korára való tekintet nélkül, könyörtele­nül elvinnék a tűzvonalba, sőt azok közé se, akik háborús időkben minden crocquis-k­ót szi­gorú zár alatt tartanának. De annyit már én, a liberális olvasó is megkívánok, hogy a humo­rista csak azt tegye nevetségessé, ami csakugyan nevetséges. A jóhiszeműséget, a lelkesedést, ami néha talán kedvesen naiv formában nyilat­kozik meg, nem szabad közmulatság tárgyává tenni, főkép akkor nem, ha az ember csak ér­téktelen banalitásokat mond. Adót fizetni mu­száj, katonáskodni muszáj, kenyeret keresni a családom számára muszáj, de ötleteket monda­ni még akkor se muszáj, ha az embernek csak­ugyan eszébe jut valami okos dolog. Hát még akkor, ha semmi se jut az eszébe! Itt vannak például ezek a viccelődések a „Kávéházi Konrádok"-ról! Nap-nap után olva­som a felsőbbséges lecsepüléseket, melyekkel egy-egy humoristánk a kávéház stratégáit ki­pellengérezi. A lelkes, tisztességes, derék, aggó­dó nyárspolgárból, akinek a fia, a sógora, a veje, az öcscse ott küzd a csatatéren, de aki maga már a fehéredő haja miatt nem mehet, közmulat­ságot csinálnak amiatt, mert a térképet tanul­­­mányozza, mert barátaival a háborúról vitatko­zik, mert a maga józan esze szerint a hadállá­sokat, a mozdulatodat, a hadvezetőség tervét magyarázgatni próbálja. Mi ebben a nevetséges, crocquista urak? Először: egyáltalában nincs el­döntve, hogy ez a békés filiszter, aki h­umorizá­lás helyett minden szabad idejét azzal tölti, hogy buzgón, becsületesen, a naivitásig menő szorga­lommal végigtarol minden újságot, mert nem volna egy nyugodt perce, nem tudna aludni éj­szaka, ha a legjelentéktelenebb momentumok­ról is nem informálódnék, mondom, egyáltalá­ban nincs eldöntve, hogy ez a filiszter a hadál­lásokhoz, mozdulatokhoz és tervekhez is nem ért-e jobban, mint önök, akik oly fölényesen mulatnak rajta. Másodszor és legfőbbképen: én a magam részéről nemcsak azért bízom a há­ború sikerében, mert vitéz katonáink oly fana­tikus lelkesedéssel küzdenek a csatatéren, mert kitűnő hadvezetőségünk, jó ágyúink vannak, hanem azért is, mert az itthonmaradtak, az öre­gebbek, a nyárspolgárok ily fiatalos hévvel be­szélnek, vitatkoznak mindenről, amit csak a h­áború kérdése felszínre vet. Én akkor esném kétségbe, ha nem görnyednének a térképek fölött, ha nem kapnánk hajba egymással egy­egy stratégiai probléma miatt, ha nem magya­rázgatnák a maguk esze szerint a vezérkar je­lentéseit, szóval, ha nem kávéházi Konrádok, hanem morózus, epebajos, mindenben gáncsos­kodó, mindent lekicsinylő pesszimisták lenné­nek. Ha ki kell valakit pellengérezni, akkor ezt a típust kell, ezeket az örökké morgó, örökké elégedetlenkedő, savanyú, sipitozó, mindent job­ban tudó, keserves smokkokat, de nem a derék, vidáman ágáló, hevesvérű, ragyogószemű kávé­házi Konrádot, aki — ha nem is ért épen úgy a stratégiához, mint vezérkari kollégája — de csu­pa temperamentum, csupa reménység, csupa ha­zafis lelkesedés. Az ilyen emberekből árad ki az a fluidum, melyben a smokkság és a pesszi­mizmus bacillusai elpusztulnak. * Sz—y I—n. Az emberek. Éjszaka van. A Gellérthegyről hat óriási csillag néz le reám. Gázlángok az elhagyatott hegyi utakon. Az eget hamisítatlan csillagok milliói népesítik be s az éjszaka hideg. Még nem az a zord téli hideg, ami szúrja a halánté­komat és könybe borítja a szememet, nint va­lami bevégzett, megváltozhatatlan tragédia. Ok­tóber hidege még nem érkezett el az utolsó állo­máshoz. Még csak csipős, hervadt illatában a nyár emlékével, de az ablakom üvege kékes ködtől homályos s az ablak hasadékán, alatto­mosan, mint a szerencsétlenség búvik be az ok­tóberi hideg. Az utcákon csönd s a kávéházak üresek. Az emberek otthon ülnek, alusznak. Ha Budapestnek is lennének kapui, mint talán Pa­risnak — vajon virraszt-e most e kapuk fölött Szent Genovéra? — most itt is be lennének csukva a kapuk. Manlicheres őrök állnának a kapuknál és az éjszaka gyanús vándorát, a har­madszori felszólítás után, agyonlőnék. Mi alud­nánk a kapun belül az angol ágyainkban és a kapun kívül egy ismeretlen földi vándor utolsót sóhajtana. Aki hallaná a lövést, ijedten keresz­tet vetne magára és a fal felé fordulna. Nem akarja tudni kire lőttek, miért lőttek. Háború van. A szomszéd ház egyik ablakán belátok a szalonba. Nagy csipkés ernyőjű lámpa alatt há­rom nő köt. Kettő meleg harisnyát, az egyik csuk­lómelegítőt. Egyedül vannak, férfi nincs közöttük és hallgatnak. Nézem a Gellérthegyet, a gázláng-csillagokat és az eget s azt hiszem, a földön nyugalom és békesség van. De egyszerre eszembe jut, hogy tegnap a vonatról egy asz­szonyt láttam a mezőn szántani egy lóval és a tekintetem hirtelen a tói­ parancsnokság kivilá­gított ablakaira téved. Mégis csak háború van. A nők mindenfelé kötnek, stoppolnak, foltoznak, durva vászonból katona­inget, nadrágot varr­nak. Álom ez? Akik soha sem kötöttek, stoppol­tak, foltoztak és katona­inget, nadrágot soha sem varrtak! Sőt saját maguk vagy tíz eszten­deje, meleg alsóruhát nem is láttak. Fogvacog­tató hidegben, átlátszó vékony harisnyában, ki­vágott cipőben jártak, alsószoknya nélkül, de­cember—januárban baliszt blúzban, kivágott nyakkal. E háború előtt, talán tíz esztendővel, télen a nők is viseltek meleg harisnyát, posztó­zubbonyt és szörmézett köpenyeget és harminc esztendő előtt, a karcsú csuklóikra ők is felhúz­ták a rózsaszínű és fehér pamutból kötött mele­gítőket. Azután egyszerre csődöt mondott az ész­szerűség, a komoly öltözködési rendszer és a megbomlott idegzetű emberiség gúny és nevet­ség tárgyává tett minden úgynevezett­ rend­szert és ezzel együtt mindazt, ami fegyelem és engedelmeskedés. Aki a rendszer szót kinn- 11

Next