Pesti Hírlap, 1914. december (36. évfolyam, 303-332. szám)
1914-12-25 / 327. szám
1914. december 25., péntek". PESTI HÍRLAP 599 csomópont. Most azt jelenti a Berliner Localunzeiger haditudósítója, hogy Lovicot a németek már december 16-ika óta elfoglalva tartják. Uj veszély fenyegeti az orosz sereget. Kopenhága, dec. 20. A Politiken katonai munkatársa nagyobb cikket írt a németek oroszországi eredményeiről és jelenlegi hadállásáról. Cikkében kiemeli, hogy ha a németeknek északról Miawa felől sikerül előrenyomulniuk, akkor az orosz északi seregnek Varsóval való összeköttetését veszélyeztetik és esetleg az orosz hadsereg katasztrófáját idézik elő. A németek győzelme így is elérte azt, hogy az orosz offenzíva teljesen kudarcot vallott. Az orosz kudarc nagyságát az is bizonyítja, hogy a lengyel csatatereken a kaukázusi és a szibériai katonákon kívül az orosz birodalom legtávolibb részéről összehordott katonák is küzdöttek, egyszóval az oroszok egész erejüket a frontba vetették. Az orosz balszárny veszedelmes helyzete. Frankfurt, dec. 24. Különös hitelt érdemlő helyről jelentik: Úgy a német, mint az osztrák és magyar hivatalos napi jelentések konstatálják, hogy az oroszok új állásokban megpróbálják az üldözést feltartóztatni. A Lovic—Lodz vonaltól délkeletre és Varsótól délnyugati irányban mintegy 50 kilométernyire megpróbálkoztak azzal, hogy magukat a Ravka mentén, a Bzura egyik mellékfolyójánál tartsák, úgyszintén a Nida mentén, amely egy a Lysagorából eredő és a felső Visztulába ömlő folyócska. Csaknem szemben ezzel a folyóval torkollik be a Dunajec, amelynek alsó folyásánál dúl most a küzdelem. Ezt az állást az oroszok nem tarthatják, mert dél felől hosszú frontban nyomulnak erre az osztrák és magyar seregek, a Biala-völgy hosszában és a Kraszno—Zaklicinin-vonaltól előre, amelynek hátsó szárnya észak felé törtel, hogy feltarthatatlanul, szorítsa az oroszokat a Visztulához. Az a kísérlet, hogy a Nida és Ravka mellett ellenállással próbálkozzanak, nyilvánvalóan abból a veszedelmes helyzetből folyik, amelyben a Lysagora területtől nyugatra beszorított orosz csapatok vannak. Az oroszok új állásait rögtön mindenütt erélyesen megtámadták. A visszavonulás által kifárasztott ellenségnek a szövetségesek nem adnak időt arra, hogy újabb erős állásokat csináljon magának. A Ravka— Nida—Dunajec—Krasznó-vonal egy kelet felé nyitott félkört alkot. Dél felől az orosz balszárnyat már visszaűzik a centrumhoz. Ha tekintetbe vesszük a rendkívül, nehéz terepet, tüstént felismerhetjük a veszedelmes helyzetet, amelybe a megvert sereg jutott. Hogy ez így történt, csattanó bizonysága Hindenburg és a szövetségesek ragyogó stratégiájának. Ezt a külföldi katonai kritika is elismeri. Orosz elismerés a szövetséges hadseregekről. Bukarest, dec. 24. A „Diminatea"-nak jelentik Pétervárról. A Moszkvában megjelenő „Golos Moskvy" haditudósítója feltűnést keltő cikket közöl, melyben dicsérő ódát zeng a szövetséges német és osztrák-magyar seregeknek. A cikk így végződik: „Hazafiúi keserűséggel szívünkben ugyan, de mégis meg kell állapítanunk azt, hogy minden dicséret illeti az osztrák-magyar és német seregek fővezérletét bámulatos stratégiájukért,amelylyel az ütközetet mindenütt és akkor sikerül ránk kényszeríteni, amikor és ahol ez csapataiknak és haditervüknek legjobban megfelel. Különösen az osztrák és magyar csapatok tartják magukat bámulatosan Lengyelországban a mi — valljuk be — túlerőben levő seregünkkel szemben. Ennek eklatáns bizonyítéka az a tény, hogy — tudomásunk szerint — az osztrák és magyar csapatok ötven kilométert meneteltek az egyik napon, ami — tekintetbe véve Oroszország téli éghajlatát — hallatlan teljesítmény és igazán borús perspektívát jelent a hadjárat kimenetelét illetőleg ránk nézve." Hindenburg vasúti győzelme, Róma, dec. 24. A Perseveranza katonai szakírója, Cadiati őrnagy, „A számítás diadala" című cikkében többek közt a következőket írja: Hindenburg diadala nem egy napóleoni ötlet következménye, hanem eredménye a rendelkezésre álló eszközök rendszeres és bölcs kihasználásának. A német vezérkar a vasúti rendszernek Pozenben történt mintaszerű organizálásával Hindenburg kezébe hatalmas fegyvert adott, amely teljesen helyre tudta állítani az egyensúlyt az ellenfelek egyenlőtlen haderői közt. Hindenburg aránylag csekélyebb csapatainak a szükséghez képest történt , ide-oda eltolásával fölülmúlta taktikai tekintetben az ellenséget és ezzel a katonai szaktörténelemben első példáját adta a vasúti győzelemnek. Varsóban már hallják az ágyudörgést, Turin, dec. 24. A Stampa jelenti: Varsó kormányzója alig öt nap előtt falragaszok útján közhírré tette, hogy a német veszedelem véglegesen elmúlt. Most újra végnélküli vonatok érkeznek menekülőkkel, akiket az orosz katonák űznek el lakóhelyükről, Skiernievicéból, Grozsiból és Grodziskból, ez utóbbi mindössze hét kilométernyire van Varsótól. A hangulat komor és nagyon izgatott. Az üzletek zárva vannak. A bankok ismét elköltöztek Varsóból. A távolban már ágyudörejt hallani. Újabb orosz fogolyszállítményok Németországban. , Berlin, dec. 24. Orosz tisztekből álló nagyobb fogolyszállítmányok érkeztek Közép- és Délnémetországba. Így csütörtökön különvonat a hanaui pályaudvarra háromszázhatvan orosz tisztet, köztük két vezénylő tábornokot hozott, akiket részben Heidelbergbe, részben pedig a vinningeni fogolytáborba szállítottak tovább. Körülbelül kétszáz orosz tiszt érkezett Friedbergbe, ahol az új gyalogsági kaszárnyában helyezték el őket. A foglyok közt Oroszország valamennyi néptörzse képviselve van. A halálra ítélt orosz munkások. Berlin, dec. 24. A Lokalanzeiger arról értesül, hogy a Permben forradalmi zavargások miatt halálra ítélt huszonnyolc munkás, mind egytől egyig egy nagy orosz állami ágyugyárban dolgozott. Andorás kerösztje. Irta: GÁRDONYI GÉZA. Egy-egy évre száz forint talán elég. Hat évre hatszáz. Azontúl nincs kötség. De még vagy kétszáz forint jó, ha dugaszba marad. Aztán hát a gólyanyakú pipa . . . Hogyan csudálják, ha majd rágyújtok! Az asszonynak is illene valamit vennem. Fekete selyemkendőt, szépet. Vagy tődet? Nem, tőd nem való vénasszonynak. Mert vén söprű lesz mánd akikor . . . Megállok, hallgatódzok. A fene azt a farkast: erdőbe lakik a! No, ha megsegít a jó Isten, veszek egy szép Mária-képet, bádogból valót: ideszögezem egy fára, az erdei útra. Megállok, hallgatódzok. Valami mekegést hallok. — Mi lehet? — mondok. Olyan, mintha kecske szólna. Hátha valami őzféle? Fába szorult-e valahol? Gyenge hajtásés ágaskodott, beszorult. No nem véltem, hogy annak is olyan a szava, mint a kecskének. Hallgatom. Mekeg jajgatósan. No mondok, hát csakugyan mesebeszéd a farkas. Mert ha farkas járna ezen a vidéken, nem mekegne ott az az állat. Fülelem, kecske mégis. Vájjon honnan tévedt erre a tájékra? Minálunk nincs kecske. Valahonnan hozták, aztán elszabadult, elbódorgott szegény az erdőbe. Már olyan közel hallatszott, hogy nem lehetett száz lépésnyire tőlem. No mondok, ha gazdátlan az a kecske, megfogom, agyonütöm. Úgy is megfagyna szegény, rókák, varjak lakmároznak el. Hát agyonütöm, aztán elviszem a hátamon a Majnár hídjáig. Bevetem ott a híd alá. Éjfél után együtt térünk haza a komával, előhúzzuk. Elvisszük hozzá, megsütjük, kompérral, paprikásan. Itatásra azér otthon leszek én idején. Hát hánykodok, szemlélődök a fák közt. A hold mán akkor nem világos lett, de aziér világos vot az erdő a hótól. A mekegás egyre hangosabb. Egyszercsak látom, hogy egy tögvfa alatt veckelődik a kecske, kiskecske. — No fone kiskecskéje, megszöktél, anyádtól, ugye? Eltévedtél? A kis kecske rámnéz. Sir még keservesebben. Pattiztok neki: — Giduka! gyer ide Giduka! De aci csak néz, mékeget. — Giduka! Meg se mozdul. Egész közelebbe megyek, úgy húsz lépésnyire. Leejtem a szűrt, megcélzom a baloskával, megsújtom. Megfoghattam vóna amnélkül is, de mégis úgy sújtottam meg, mintha farkas vóna. Hát el is találtam. Felfordult. Meg se mekkent többé. Odamók. Hát mikor csak vagy két lépésre vagyokmár, megreccsenik alattam valami, megreccsenik, kiesik alólam a világ. Esti! . . . csak! . .. hogy azt hittem, valami mély kútba esek. Egy nagy ütés a tomporomon, aztán loccs! valami vízbe. De csak araszos vót a víz. No idő kellett rá, míg megült tudtam, hogy ki vagyok? Mer ha valaki a nevemet kérdezte vóna akkor, nem tudtam vóna hirtelen de még a keresztnevemet se. Kisvártatva aztán megvilágosodott nekem, hogy farkas verőm az, nem kút, ahova estem. Tapogatom a faromat, hogy mekkora sebet ütött rajtam a karó? Hát jókorát. Ha a fejemen ütött vóna akkorát, én se mekkeaitom vóna többet. Dehát az örző szent angyal úgy intézte, hogy ne a fejemet érje az ütés. Hanem akkor nem tudtam még azt. Nem gondoltam én akkor arra. Csak az ütést nyögtem. Éreztem, hogy mingván el is öntötte a meleg a lábam szárát. Próbálom nagy kínnal, hogy föligazodjak. Nem birok, csak térdre. No rettentő kutya szörnyűségesen fájt a csontom. De aztán hogy negyedóráig is ott feküdtem a vízbe, elgyaladott mégis valamennyire a fájdalom. Hanem akkor meg még tán a csontom fájásánál is jobban sajoltam, hogy benne maradok a vesémbe, nem birok kimászni. Csak lihegek ott, szívogatom a fájást. Várakozok, megint próbálkozok: hiába, nem juthatok ki. Mi lesz már most? Kifosztják-e nélkülem a körösöket? Bizonyosan kifoszják. Még tán örülnek is, hogy csak ketten osztozkodnak? Hónaptól kezdve gazdag mind a kettő. Csak én maradok föci szegénye, mindeni szerencsének messzirül nézője. A fiamból nem tesz pap, csak kérgeskezü paraszt, mint én vagyok. A gólyanyakú tajtékpipát is más veszi meg. Talán épp a kocsis. A tábori tarackoknál. — A Pesti Hirlap haditudósítójától. — A vezérkar jóváhagyásával. Keleti német főhadiszállás, dec. 21. Lassan halad előre karavánunk a harcvonal felé. Elöl egy hadnagy lovagol, akit a vezérkar rendelt ki a mi kalauzolásunkra. Utunk elvezet az egyik hadosztály elesettjeinek temetője mellett, amely még fájdalmasabb látvány, mint az a sok csöndes sirhalom odakünn a csatamezőn. Szemközt van azzal a két házikóval, amelyek a hadosztály fekötözőhelyéül szolgálnak. Az enyhe hajlású domboldalon hatalmas szál fenyőfák övezik és azonkívül egy feketére festett sövény vonul el körülötte. A sírhalmok szabályosan domborodnak. Valamennyi előtt fekete fakereszt emelkedik, amelyeknek tábláiról tisztán le lehet olvasni azoknak a harcosoknak a neveit, akik hősi halált haltak a császárért és a hazáért. Örök búcsúztatójukat még most is zengi az ágyúdörej. Átmegyünk egy sűrü fenyőerdőn. Itt már közvetlen közelről hallatszik az ágyúzás és jól észrevehetjük, hogy csak a mi részünkön tüzelnek, míg odaát, az oroszoknál, csend van. Mesterséges barlangok bejáratai bukkannak fel. Egy árok tátong előttünk, amely két méternyi hosszúság után embertestnyi mélységre süpped alá. Ott aztán egy nyilás van, amelyen át mély meghal.