Pesti Hírlap, 1915. július (37. évfolyam, 181-211. szám)

1915-07-01 / 181. szám

csönd; most végre Kovnótól Besszarábiáig nincs olyan orosz határkormányzóság, amely ellen már ne folytatnánk offenzívát, vagy amelyben az oroszoknak nem kellene attól tartaniuk, hogy rövidesen sor kerül az offenzívánkra. Új, diadalmas háborúunk má­jusban kezdődött, júniusban folytatódott s ki tudja, hogy Oroszországgal szemben jú­liusban nem fog-e be is végződni. Más régi emlékek is ébredeznek a mai Hofer-jelentés nyomán. A szerb harctéren történt határincidensekről számol be ez a jelentés. A szerbek Sabác mellett támadtak s erre a mi repülőrajaink válaszul igen jó eredménynyel bombázták a belgrádi hajógyárat és az Obrenovácscól dél­nyugatra levő orasaci csapattábort. Ez az esemény egyben válasz azokra az entente­sajtóbeli regényes és képtelen leleplezések­re is, amelyek a monarchia és Szerbia közt holmi hallgatólagos egyezséget akarnak sejt­tetni. Igaz ugyan, hogy maga a hivatalos jelentés stílusa is arra enged következtetni, hogy mi csak akkor folytatunk valamit, ha a szerbek kezdik, de ez csak azt bizonyítja, hogy Szerbia elleni offenzívánk ideje még nem érkezett el, sokkal fontosabb dolgaink vannak most ennél. Igen, valahányszor a szerbek meggyőződést akarnak maguknak szerezni afelől, hogy elintézetlen ellensé­günknek tekintjük-e még, a csattanós élet­jel el nem marad. De egyelőre csak ennyi Egyelőre mi csak válaszolgatunk, ha Szer­bia kérdez. El fog jönni az idő, mikor kér­dezés nélkül is életjelt fogunk adni ma­gunkról. Addig Szerbiát Oroszországon ke­resztül verjük. És mikor visszafoglaltuk Lemberget, lehetetlen, hogy ne gondolt vol­na önmagára s elkerülhetetlen sorsára Bel­grád is. * Több­­napos szünet után az olaszok is­mét offenzívát kezdtek az Isonzo-szakaszon. Támadásaik Plava és a Monfalcone— Sagrado-vonal ellen irányultak. Offenzívá­jukat kisebb előretörésekkel készítették elő, m majd általános támadásba mentek át, erő­feszítésük azonban ezúttal is vérbe fuladt, mindenütt visszavertük őket. Az olasz offenzíva a legkezdetlegesebb eredményeket sem tudja fölmutatni, annak ellenére, hogy négy-ötszörös túlerőben van­nak. Tirolban is, az Isonzo mentén is, olyan e­rősek védelmi állásaink, hogy aránytala­nul csekély veszteségeink mellett verhetik vissza harcedzett, találékony katonáink az ellenség rohamait, amelyek mindeddig nem eredményeztek egyebet, mint azt, hogy az olaszok aránytalanul nagy veszteségeket szenvedtek. A túlerő mit sem ér, egyrészt azért, mert a terep nem alkalmas a nagyobb tömegek fölfejlődésére, másrészt azért, mert minden alkalommal fölmorzsolja védel­mi állásaink erőssége, tüzérségünk fölénye, katonáink harcedzettsége. Olaszország rosszul választotta meg a beavatkozás idejét, elkésett. És tévedett a katonai lehetőségek mérlegelésénél is. Nem volt előkészülve arra, hogy védelmi mű­veink olyan hatalmasak, mint amilyenek a valóságban. Nyilván a mozgósítási ter­vek körül is elszámította magát; a keresztül­vitelt gyorsan vélte megvalósíthatónak, holott a valóságban csigalassúsággal haladt előre az olasz mozgósítás. Tévedett az olasz hadvezetőség abban is, hogy segítőcsapato­kat küldhet majd a francia harctérre és a Dardanellákhoz; rá kellett eszmélnie, hogy ezekre a csapatokra a saját harcterén van szükség. Diplomáciailag is elszámította magát Olaszország: nyilvánvalóan az volt a föltevése, hogy beavatkozásának a hatása alatt a Balkán-államok is megmozdulnak és ezzel siettetik a háború befejezését. Szer­bia és Montenegró Albániában operál­nak, Olaszország Nisben és Cetinjében tiltakozni kénytelen Albániának szerb és montenegrói megszáll­áa ellen. Hírek szól­tak arról, hogy Görögország Berat ellen ké­szül vonulni, ami Valenta veszélyezteti. És Olaszországnak nincsenek nélkülözhető csa­patai, amelyeket az albániai harctérre vet­hetne . . . Salandra a Balkán-bonyodalmak miatt a főhadiszállásra siet. Líbiában újra a tengerpartra űzték az olasz csapatokat. — Olaszországnak igazán minden oka meg­van hozzá, hogy föleszméljen. Az elkesere­dés első nyomai máris mutatkoznak: egy­előre a pápa ellen demonstrál a tömeg, s azt ordítja, hogy a pápa a lutheránus német császár eszköze és a pápát Berlinből meg­vesztegették. A sajtó pedig azt írja róla, hogy XV. Benedek áruló módjára beszél. Nekünk nem meglepetés, hogy mindez így következett be. Olaszország katonailag és diplomá­ciailag egyaránt elszámította magát. Ilyen nagy késéseket nem lehet behozni, nem csoda hát, hogy az entente egész menetrend­je fölborult. * Bobulin, a fekete cár. Irta: MÉRAY-HORVÁTH KÁROLY. II. Bobulint Dit­wanger professzor aján­lotta a cári udvarnak. Először a carinanál kellett jelentkeznie. A cárné maga is súlyosan idegbeteg asszony volt. Azonban azon a sajátságos változáson ment keresztül, hogy amennyire súlyosodott a cár állapota, annyival köny­nyebbé lett az övé. Ditwangernek ama bizo­nyos „Zeitschrift für Psychiatrie"-ben ta­nulmánya szerint a kettő egyenes összefüg­gésben volt. A francia spiritiszta ch­arlatánnak majdnem erőszakos eltávolítása egész kabi­netforradalommal járt. Szoboszjev minisz­terelnök feltette a kérdést, hogy, vagy az egész kormány lemond, vagy a spiritisztát kell elküldeni." Ezután a c­árné is, a cár is, Bobulint eleinte látni se akarták. Egy dél­után a cárné épen annak a kellemetlenség­nek adott­ kifejezést, hogy új alak jön a környezetükbe. A cárné igen­g ritkán ment a cár szobájába, inkább a cár ment át a gyermekekhez, azonban, amióta Bobulin volt szóban, most többször egyszerre csak ott állt a cár mellett. A cár az úgynevezett dol­gozó­ kabinet nagy ablaka előtt állott. Már egy fél óra óta alít­ott és kinézett a parkba. Nem is a kertbe, hanem a levegőbe. A carina a cárnak különös viselkedését már nem is vette figyelembe. Leült a szólva köze­pén levő kerekasztalhoz egy bőrszékbe. Az­tán halkan kezdte. — Nem fogom kiállani. — Később megint: — Nem fogom kiállani. — Egy idő múlva megint újra: — Nem fogom kiállani! — A cár nem mozdult. A carinának az aj­kai időközökben újra mozogtak, mintha ma­gában még mindig ugyanazt ismételné. A cár visszafordult, mintha szólni akarna va­lamit. Mégis újra csak az ablak felé tekin­tett. A cárné azonban most látta a cár kí­nos arckifejezését. Megfogta a posztóterítő rojtját, rán­gatta, aztán húzta. Ő is megijedt s az álla reszketni kezdett. Sirni akart volna. Azért is jött, hogy sirni fog. A szeme arra rebbent, amerre a cár háttal állt, így is látta még azt az iménti kínos kifejezést. A cárné állá­nak a reszketése azonban megszűnt, sőt egyszerre egy kis mosoly kezdett a száj­szegletén játszadozni. Hátravetette fejét és szája a mosolytól szét is nyilt. Nem, ő nem fog mégse sírni ! — mondta magának egy kis diadalérzettel. — „A cár jobban szen­ved!" — és igy egy rövid, halk felnevetés röppent ki ajkáról. A cár egy pillanatra oda nézett. __— Először én akarom látni, — szólt a cárné hirtelen, szinte bátran. — Majd én megmondom, milyen? — Odament a cárhoz, a cár halkan, monoton vontatva felelt. — Az ujját kell megnézni, hogy nem sárga-e! — és jelentősen intett a szemeivel. — Ha sárga, az ekrazit. A cárné intett a fejével hogy igen, igen, aztán kissé megölelte és megsimogat­ta kezeit. Majd egészen a cár előtt, köny­nyedén vállat vont. — Eh, az egész csak annyi, hogy egy kellemetlen emberrel több lesz — s megint mosolyogva nézte a cárt. Aztán a cár kar­jába fűzte a karját és átmentek a gyerekek­hez. Útközben mindig a nyelvin volt ez a szó, hogy „kellemetlen" s hogy ezt ismételje. De amint a cárra nézett, mosolyognia kel­lett. „Oh, a cár jobban szenved!" Egy könnyed, vidám mozdulattal nyakán elsimí­totta a blúzt. Megállt, hallgatódzott, de csak azért, hogy gyönyörködjék a cárnak e miatt Katonai szempontból az oroszországi harctér eseményeivel teljesen egyenértékűek azok a sikerek, amelyeket a német csapa­tok a nyugati harctéren érnek el, annak el­lenére is, hogy a két harctér eseményeinek külsőségei jelentékenyen eltérnek egymás­tól. Odaát keleten páratlan lendülettel, szin­te megállás nélkül hullanak a csapások az orosz haderőn, de hogy ez megtörténhessék, annak a bázisát, szilárd talapzatát azok a páratlan haditettek adják meg, amelyeket a német haderők a nyugati fronton produkál­nak. Emlékezetes, hogy a gorlicei áttörés után franciák és angolok nagy erőkkel, nagy offenzívát kezdtek május 6­ikán a Lille-Arras fronton. A kitűzött cél az volt, hogy könnyítsenek az oroszok helyzetén, hogy a németeket arra kényszerítsék, hogy, csapatokat vonjanak el az orosz harctérről. Joffre a német front áttörésére törekedett De hosszú hetek kíméletlen harcaiban a vi­téz franciák minden erőfeszítése kudarcot támadt ijedelmén. Aztán magában nevetett ezen, mint egy gyerek. Bobulin megkapta az értesítést, hogy először a cárné fogja fogadni. Az új, kényes helyzetével járó feszültség néha elfogta. Tisztában volt ugyan vele, hogy a cárné hisztériája egy paranoia precox formájú, de a bekövetkezendő, ránézve első fontos pilla­nat felől sehogy sem tudott tájékozódni. En­nek nyomása alatt várt Carszkoje Szeloban a cárné által lakott szárny előtermében. Az udvari tiszten, a lakájon látta, mintha úgy tudnák, hogy őt innen hamarosan ki fog­ják tenni. Amint a szárnyajtót kinyitották előtte és belépett, a cárné egy ideig nem nézett oda. Bobulin csupa éberség volt. A cárné merev odasenézéséről röviden megállapítot­ta: „a nagyzási mánia tünete." A cárné még váratta. Végre ültében lassan odafordult. Bobulin egy erős ijedelem kifejezését látta. Egy pillanatig figyelt: „az ijedelem nem vált-e ki belőle valami cselekvést? Nem. Te­hát az ijedelem nem a mánia körébe tartozik. Az ijedelem a nőé. A szexuális lényé." A cárné kinos nézése csüpött Bobu­linon. Bobulin agyán átvillant: „Kinos neki, hogy lát. Az, hogy férfit? Nem. Az, hogy ilyen férfit. Milyet? Mi a legélesebben ható szexuális ellentét egy beteg nőre? Az egész­séges férfi." Bobulin olyan mozdulatot tett, mintha meginogna. A cárné észrevette. Bobulin ar­cán egy igen szenvedő vonás suhant el. A cárné lassan intett, hogy lépjen közefebb­. Mielőtt azonban kezét kissé emelte volna, Bobulin látta, hogy tenyerét az asztalon, kissé erőszakosan odaszorítja. „A kezdet ak­tív, cselekvő, az a mániából ered ... —• ál­lapította meg. — „ Az, hogy közelebb enged, passzív: tehát, a szexuális nő intett." Bobulin, mint valami nehezen szen- PESTI HÍRLAP 1915 Julius I., Csütörtök".

Next