Pesti Hírlap, 1915. szeptember (37. évfolyam, 243-272. szám)
1915-09-01 / 243. szám
1915. szeptember 1., szerda. PESTI HÍRLAP Franciska egy napon aztán előállott valamivel. — Édes Hami, — mondta Jánosnak fensőbbséges, vékonyka hangján, — te erős, fiatal férfi vagy, ez nem élet így, János, aszszony kellene melléd. Én már néztem neked egy jó partrét, tisztességes, derék lány, az apjának hentesüzlete van ebben az utcában, biztosan tudom, hogy a lány tudna szeretni téged. János megadólag hallgatott. Egyszerű lelke mélyén egész bizonyossággal érezte, hogy akármi jöjjön is, ő többé semminek se fog tudni ellentállni. Franciska azt mondja, hogy meg kell nősülnie. Hát jó. Franciskának bizonyosan igaza van. Neki meg kell nősülnie. — Be fogod adni a válópert, János, — mondta tovább Franciska, — ez hamarosan fog menni és tavaszra itt lesz az új asszony. A kiszemelt hölgyet Juliskának hívták, füzetes detektívregényeket szeretett olvasni apja üzletében, amikor a vevők nem háborgatták; kicsit kövér volt; a kezei halvány vörösek voltak; nagyokat nevetett, sokszor minden ok nélkül; és vizes kék szemeivel majd fölfalta a János komoly arcát, amikor néha együtt sétáltak este az elhagyott utcán és Franciska kemény kis cipellői szigorúan kopogtak a hátuk mögött és János, mikor séta után hazament, ágya szélére ülve, elővette a hűtlen, rossz asszony itt maradt fotográfiáját és a szeme telisteli lett szótlan könyekkel. — Már úgy látom, János, te Semmit sem csinálsz, — haragudott Franciska egy napon. — Hiszen már kint zöldek a fák és te még semmit sem tettél a válás ügyében. Majd én fogom a kezembe venni a dolgot. És Franciska egyszer csakugyan magára vette a csipkés kis öreg fejkötőjét, a fekete kis gallér ünnepélyesen körülfogta vékony vállait, Franciska megkopogtatta hatalmas esernyőjével a cukrászda padlóját és azt mondta Jánosnak: — Megyek fiam és keresek neked egy jó ügyvédet. Olcsó legyen és becsületes és hamarosan intézze el ezt a históriát azzal a gonosz asszonynyal. János erre is csak bólintott és Franciska elment ügyvédet keresni és János egyedül maradt és tavasz volt már és az alkonyatban, a kerek asztal mellett, a cukrászda túlsó végén a pesti szerény gavallér megszorította a fiatal kisasszonynak a kezét, fiatalok voltak és a szájuk piros és halkan, halkan nevetgéltek és mindenütt csend volt és János szeretett volna leborulni a pultra, a sütemény tornyok közé és hangosan, jól, teli tüdővel, mint egy gyermek, belesírni bánatát a boldog és közömbös és forró és szívtelen, nagy, idegen, nevető világba . . . A gavallér fizetett, a szininövendék mosolyogva igazította meg kalapját a tükör előtt, kinyílt, nedves szájában fehé fogak ragyogtak és János látta, ho£gy az ajtó előtt összedugták fejüket, mint két kis madár és boldogok voltak. János visszaült a helyére. Mereven bámulta a nyitott ajtót. Meg kellene talán gyújtani már a lámpákat, de nem, jobb így, sötétben, hiszen úgysem jön már senki. Az ajtó szembe nézett vele, mint egy nagy, nyitott szem, mely valamit rejteget, de János csak annyit látott, hogy ajtó, melyen mind elmennek az embertől azok, akik kedvesek. Komoly, fáradt szeme mereven nézett ki az utcára. És akkor valaki lassan, könynyű, egyforma lépésekkel megjelent az új- 3 Megállapítja ma a német nagy főhadiszállás azt is, hogy az orosz seregkötelékeket, amelyekre a gorlicei áttörés után a tulajdonképeni nyomás nehezedett, egymillió négyszázezer emberre lehet becsülni. Ilyenformán tehát azok az ellenséges hadseregek, amelyek a gorlicei áttörés idején eredetileg velünk szemben állottak és amelyekkel offenzívánk során megütköztünk, végeredményben teljesen megsemmisültek. Természetes, hogy a veszteségeket az orosz hadvezetőség annyira amennyire pótolni igyekezett. De természetes az is, hogy az a tömeg, amelyeket a rettentő űrök helyébe küldött, egyre rosszabb minőségű katonaanyag volt. Ahogyan az orosz hadvezetőség a pótlásokról gondoskodott, már önmagában véve is elegendőképen jellemzi azt a kapkodást és fejetlenséget, amelyet a hadtörténelemben példátlan energiájú offenzívánk ellenségeink sorában keltett. Ez a tény minden kommentárnál beszédesebb: frappánsan illusztrálja a pánikot, energikusan megcáfolja azt, amit az entente olyan ideges autoszuggesztióval szeret hangoztatni, hogy az orosz hadsereg nagy stratégiai koncepcióval fölépített, öntudatos visszavonulási tervet hajt végre. Négy hónap alatt egy millió négyszázezer emberrel csappant meg Miklós nagyherceg grande arméeja. De nem is ez a legfontosabb és nem is az, hogy a német nagy főhadiszállás csak háromszázezer emberre becsüli az oroszoknak halottakban és sebesültekben való veszteségét. Ez végre is érthető, hiszen nagyjában üldöző harcokról volt szó, amelyekben a zöm, a fősereg csak futott, futott és aránytalanul csekélyebb létszámú fedező hátvédeket hagyott hátra. A legfontosabb momentum az, hogy négy hónap alatt hatalmas lendülettel leromboltuk az orosz várrendszert, a külső és belső védelmi vonalat. Ami a belső vonalból még áll: Grodno és a volhyniai várháromszög (Luck, Dubno, Rovno) — már a belső, egyúttal utolsó vonal tépett foszlánya. A lóban, kicsit megállt, azután lehajtotta a fejét és föllépett az egyetlen lépcsőn. A kalapja ... a ruhája ... az alakja ... a járása. . . János felállott. Egyszerre feltömlött a szíve egy nagyon nagy, nagyon jó forrósággal, a kezét reszketve kulcsolta össze és azt gondolta: istenem, néha ébren is milyen furcsákat, milyen boldogokat álmodik az ember . . . — Jóestét , János, — mondta a vendég és a hangja olyan halkan csengett, mint az imádság a lélek meleg mélyében. János megfogózott a pultban. A nő lassan felhajtotta arcáról a könnyű fátyolt. És a cukrász előtt ott állott régi felesége, Malvin . . . János lassan kinyújtotta kezét a villanygomb felé. Egy pillanat és a lámpák éles, sárga fénynyel szórták tele a helyiséget. — Malvin — mondta János lehelethalkan. — Malvin — mondta mégegyszer és végigsimította a homlokát. Az asszony fehér kis keze előtte volt a pulton. Két fájdalmas, gyönyörű szem nézett szembe vele és egy halk hang suttogta: — Kezet sem ad, János! János rátette kezét a nő kezére. — János, — zengte halkan a fájdalmas női hang, — meg fog-e bocsátani nekem valaha? A fáradt férfiszemek fátyolosan néztek előre. — Én nagyon szerencsétlen vagyok, János, — mondta az asszony és a keze reszketett a jó, súlyos, igaz férfikéz alatt. , 4 nagy állóóra halkan beszélgetett 3 'Vm'or/rd fOiDoot GRQDNC! íairowi>\ hv.Dwor tjaWola-Kamen/ta <UZnÍ03 Janow \ <3 Hfémowiec, Mura Soíiolk; «9S tfemrka Odelsk Knyczyn Os/ron. Kremtam Krynki .WíSilkOW, *>e/j-reae [Coroifí 'wístoci JabtuúQWQ /refemcte \ '"tytemm,íven JsiowUa larew. \'/eciki o Sielsk oiuc/tojinl fruiani Mielgczyce K Siercuono WierrJtowicit Hdfeci $ iemjary.cz c-Kimieniet LitowskJ WysvkoUrows, líittmuy 6r~\Nlelaik Mernem yjtmijcy \ oyj_ —5 Janow BREST-UTŐWSK( rerespo! lOCltnMJ frszczac rtoosrenrynóa o