Pesti Hírlap, 1915. szeptember (37. évfolyam, 243-272. szám)

1915-09-01 / 243. szám

1915. szeptember 1., szerda. PESTI HÍRLAP Franciska egy napon aztán előállott valamivel. — Édes Hami, — mondta Jánosnak fensőbbséges, vékonyka hangján, — te erős, fiatal férfi vagy, ez nem élet így, János, asz­szony kellene melléd. Én már néztem neked egy jó partrét, tisztességes, derék lány, az apjának hentesüzlete van ebben az utcában, biztosan tudom, hogy a lány tudna szeretni téged. János megadólag hallgatott. Egyszerű lelke mélyén egész bizonyossággal érezte, hogy akármi jöjjön is, ő többé semminek se fog tudni ellentállni. Franciska azt mondja, hogy meg kell nősülnie. Hát jó. Franciskának bizonyosan igaza van. Neki meg kell nősülnie. — Be fogod­ adni a válópert, János, — mondta tovább Franciska, — ez hamarosan fog menni és tavaszra itt lesz az új asszony. A kiszemelt hölgyet Juliskának hív­ták, füzetes detektívregényeket szeretett ol­vasni apja üzletében, amikor a vevők nem háborgatták; kicsit kövér volt; a kezei halvány vörösek voltak; nagyokat nevetett, sokszor minden ok nélkül; és vizes kék sze­meivel majd fölfalta a János komoly arcát, amikor néha együtt sétáltak este az elha­gyott utcán és Franciska kemény kis cipel­lői szigorúan kopogtak a hátuk mögött és János, mikor séta után hazament, ágya szé­lére ülve, elővette a hűtlen, rossz asszony itt maradt fotográfiáját és a szeme telisteli lett szótlan könyekkel. — Már úgy látom, János, te Semmit sem csinálsz, — haragudott Franciska egy napon. — Hiszen már kint zöldek a fák és te még­ semmit sem tettél a válás ügyében. Majd én fogom a kezembe venni a dolgot. És Franciska egyszer csakugyan ma­gára vette a csipkés kis öreg fejkötőjét, a fekete kis gallér ünnepélyesen körülfogta vékony vállait, Franciska megkopogtatta hatalmas esernyőjével a cukrászda padlóját és azt mondta Jánosnak: — Megyek fiam és keresek neked egy jó ügyvédet. Olcsó legyen és becsületes és hamarosan intézze el ezt a históriát azzal a gonosz asszonynyal. János erre is csak bólintott és Fran­ciska elment ügyvédet keresni és János egyedül maradt és tavasz volt már és az al­konyatban, a kerek asztal mellett, a cuk­rászda túlsó végén a pesti szerény gavallér megszorította a fiatal kisasszonynak a ke­zét, fiatalok voltak és a szájuk piros és hal­kan, halkan nevetgéltek és mindenütt csend volt és János szeretett volna leborulni a pultra, a sütemény tornyok közé és hango­san, jól, teli tüdővel, mint egy gyermek, belesírni bánatát a boldog és közömbös és forró és szívtelen, nagy, idegen, nevető vi­lágba . . . A gavallér fizetett, a szininövendék mosolyogva igazította meg kalapját a tükör előtt, kinyílt, nedves szájában fehé­­ fogak ragyogtak és János látta, ho£gy az ajtó előtt összedugták fejüket, mint két kis madár és boldogok voltak. János visszaült a helyére. Mereven bámulta a nyitott ajtót. Meg kellene talán gyújtani már a lámpákat, de nem, jobb így, sötétben, hiszen úgysem jön már senki. Az ajtó szembe nézett vele, mint egy nagy, nyi­tott szem, mely valamit rejteget, de János csak annyit látott, hogy ajtó, melyen mind elmennek az embertől azok, akik kedvesek. Komoly, fáradt szeme mereven nézett ki az utcára. És akkor valaki lassan, köny­nyű, egyforma lépésekkel megjelent az új- 3 Megállapítja ma a német nagy főhadi­szállás azt is, hogy az orosz seregköteléke­ket, amelyekre a gorlicei áttörés után a tu­lajdonképeni nyomás nehezedett, egymillió négyszázezer emberre lehet becsülni. Ilyen­formán tehát azok az ellenséges hadseregek, amelyek a gorlicei áttörés idején eredetileg velünk szemben állottak és amelyekkel offenzívánk során megütköztünk, végered­ményben teljesen megsemmisültek. Természetes, hogy a veszteségeket az orosz hadvezetőség annyira­ amennyire pó­tolni igyekezett. De természetes az is, hogy az a tömeg, amelyeket a rettentő űrök helyé­be küldött, egyre rosszabb minőségű katona­anyag volt. Ahogyan az orosz hadvezető­ség a pótlásokról gondoskodott, már önma­gában véve is elegendőképen jellemzi azt a kapkodást és fejetlenséget, amelyet a had­történelemben példátlan energiájú offenzí­vánk ellenségeink sorában keltett. Ez a tény minden kommentárnál beszédesebb: frappánsan illusztrálja a pánikot, energi­kusan megcáfolja azt, amit az entente olyan ideges autoszuggesztióval szeret hangoztat­ni, hogy az orosz hadsereg nagy stratégiai koncepcióval fölépített, öntudatos vissza­vonulási tervet hajt végre. Négy hónap alatt egy millió négyszáz­ezer emberrel csappant meg Miklós nagy­herceg grande arméeja. De nem is ez a leg­fontosabb és nem is az, hogy a német nagy főhadiszállás csak háromszázezer emberre becsüli az oroszoknak halottakban és sebe­sültekben való veszteségét. Ez végre is ért­hető, hiszen nagyjában üldöző harcokról volt szó, amelyekben a zöm, a fősereg csak futott, futott és aránytalanul csekélyebb létszámú fedező hátvédeket hagyott hátra. A legfontosabb momentum az, hogy négy hónap alatt hatalmas lendülettel lerombol­tuk az orosz várrendszert, a külső és belső védelmi vonalat. Ami a belső vonalból még áll: Grodno és a volh­yniai várháromszög (Luck, Dubno, Rovno) — már a belső, egyúttal utolsó vonal tépett foszlánya. A lóban, kicsit megállt, azután lehajtotta a fe­jét és föllépett az egyetlen lépcsőn. A kalapja ... a ruhája ... az alakja ... a járása­­. . . János felállott. Egyszerre feltömlött a szíve egy nagyon nagy, nagyon jó forrósággal, a kezét reszketve kulcsolta össze és azt gondolta: istenem, néha ébren is milyen furcsákat, milyen boldogokat ál­modik az ember . . . — Jóestét , János, — mondta a ven­dég és a hangja olyan halkan csengett, mint az imádság a lélek meleg mélyében. János megfogózott a pultban. A nő lassan felhajtotta arcáról a könnyű fátyolt. És a cukrász előtt ott állott régi felesége, Malvin . . . János lassan kinyújtotta kezét a­ vil­lanygomb felé. Egy pillanat és a lámpák éles, sárga fénynyel szórták tele a helyi­séget. — Malvin — mondta János lehelet­halkan. — Malvin — mondta mégegyszer és végigsimította a homlokát. Az asszony fehér kis keze előtte volt a pulton. Két fájdalmas, gyönyörű szem nézett szembe vele és egy halk hang sut­togta: — Kezet sem ad, János! János rátette kezét a nő kezére. — János, — zengte halkan a fájdal­mas női hang, — meg fog-e bocsátani ne­kem valaha? A fáradt férfiszemek fátyolosan néztek előre. — Én nagyon szerencsétlen vagyok, János, — mondta az asszony és a keze resz­ketett a jó, súlyos, igaz férfikéz alatt. , 4 nagy álló­óra halkan beszélgetett 3 'Vm'or/rd fOiDoot GRQDNC! íairowi>\ hv.Dwor tjaWola-Kamen/ta <UZnÍ03 Janow \ <3 Hfémowiec, Mura Soíiolk; «9S tfemrka Odelsk Knyczyn Os/ron. Kremtam Krynki .WíSilkOW, *>e/j-reae [Coroifí 'wístoci JabtuúQWQ /refemcte \ '"tytemm,íven JsiowUa larew. \'/eciki o Sielsk oiuc/tojinl fruiani Mielgczyce K Siercuono WierrJtowicit Hdfeci $ iemjary.cz c-Kimieniet LitowskJ WysvkoUrows, líittmuy 6r~\Nlelaik Mernem yjtmijcy \ oyj_ —5 Janow BREST-UTŐWSK( rerespo! lOCltnMJ frszczac rtoosrenrynóa o

Next