Pesti Hírlap, 1916. január (38. évfolyam, 1-31. szám)
1916-01-26 / 26. szám
2 bokrétájától sem leszünk tájékozottabbak. Fő az, hogy a montenegróiadjárat katonai eredménye szempontjából semmi jelentősége sincs annak, hogy Nikita cserben hagyta országát és hogy a vezérkar ezidőszerint azt sem tudja, kinek a kezében van a montenegrói kormányzat. Ennek a felkutatása különben is a külügyminisztérium dolga, majd ha Bécsben megtudják, hogy mi történt politikailag Montenegróban, akkor a vezérkar is és mi is tudni fogjuk. Fő az, hogy Nikita megugrott, de mielőtt megugrott, békét kért tőlünk és meghajolt a követelésünk előtt, hogy minden béketárgyalás fő feltétele a teljes lefegyverzés. A lefegyverzés folyik tovább, a béketárgyalás megkezdését pedig Nikita kérheti majd, ha akarja. Ha nem kéri, akkor a népe ebből csak azt következtetheti majd, hogy cserbenhagyta a családja kedvéért, elsősorban talán az olasz királyné kedvéért, aki a maga királyi párjának a koronáját látta inogni a felzúdulás miatt, amely apja „árulása" nyomán támadt Olaszországban. A montenegróiak akkor legfeljebb arra az eredményre juthatnak, hogy Nikita jobban szerette ezt a szűkebb családját, mint a tágabbat, népét és hazáját. És akkor rövidesen a vezérkar sem lesz többé zavarban, ha az után kutat, hogy tulajdonképen kinek a kezében van a tényleges kormányzat Montenegróban. A mi kezünkben lesz ez is és Nikita egyszerűen elveszti a fejedelemségét, ami azonban nem zárja ki, hogy mint börzespekuláns és az entente magánügynöke még ezen az üzleten is nyerjen. Más kérdés, hogy aztán, ha az entente majd számot vet azzal, hogy ért-e neki Nikita lyoni útja annyit, mint amennyibe került, arra az eredményre fog jutni, hogy rossz üzletet csinált. Az európai békekonferencián ki fog derülni, hogy melyik a súlyosabb kézizálog: Montenegro-e vagy Nikita ex-őfelsége, akár az egész családi pereputytjával együtt. * „Ha a román államférfiak azt hiszik, hogy halogatni lehet azt az akciót, amelyet most is és azelőtt is az ország érdekében valónak tartottam, könnyen megtörténhetik, hogy lekésnek vele." Többek között ezeket mondotta egy nyilatkozatában Carp Péter volt román miniszterelnök, aki szombaton Bécsbe érkezett. Nyilatkozatának elöljárójában különös hangsúlyozással emelte ki, hogy ez idő szerint semmiféle megbizatása nincs. Carp Péter tudvalevően a háború kitörése óta azt hirdette, hogy Romániának a központi hatalmak oldalára kell állania. A háború tizennyolc hónapja alatt Románia állandóan habozott, de ennek a habozásnak korántsem az volt az oka, hogy hozzánk csatlakozzék-e, vagy az ententehez. Románia többé-kevesbbé burkoltan az entente-tal rokonszenvezett ég azok az intézkedések, a amelyeket a háború során tett, többnyire az entente iránt való jóindulatot tükrözték vissza. Mikor a Dardanellák ostroma megkezdődött, a román politikusok abban reménykedtek, hogy Törökország a munícióhiány miatt kénytelen lesz letenni a fegyvert és a román kormány megtiltotta a Törökországnak szóló muníció átszállítását, arra való hivatkozással, hogy Románia semleges. Amikor orosz hajók a Dunán hadiszert szállítottak Szerbiának. Románia, amely az Alduna semlegességén volt hivatva őrködni, ez ellen nem tiltakozott. Mikor Anglia a központi hatalmak kiéheztetésére irányuló hadjáratát megkezdte, Románia betiltotta az árukivitelt. Attól fogva azután, hogy a mi gőzhengerünk indult el Oroszország felé, amikor a Balkánon is megjelentünk, Románia is kénytelen volt változtatni a politikáján. Tárgyalni kezdett Bulgáriával a transito-forgalom megindítása céljából és megengedte a gabonája kivitelét. Románia jóindulatú Semlegességet tanúsított ugyan az entente iránt, de nem volt bátorsága az entente oldalán való beavatkozásra. Ezt a vállalkozást kockázatosnak tartotta még akkor is, amikor Oroszország a Dukla-szorosban állott és egész Bukovinát meghódította. Carp most azt mondja, hogy Romániának a központi hatalmak ellen való beavatkozása az oroszok veresége után teljesen ki van zárva és hogy Románia helyzete kedvezőtlen lesz a háború után, ha nem áll jókor a központi hatalmak mellé. Ez a nyilatkozat tisztán és világosan tükrözi vissza Marghitoman volt román miniszterelnök és külügyminiszter szavainak az igazságát: „Romániának nyugtalan a lelkiismerete, mert nem tudta magát a beavatkozásra elhatározni." Malii bég, a török külügyminiszter, amikor a Pesti Hírlap Konstantinápolyba kiküldött tudósítójának Marghiloman szavait elmondta, jóízűen nevetett. Mennyi kritika, mennyi fensőbbség, mennyi szánalom csengett ki ebből a tiszta, üde kacajból, amely úgy hangozhaleányát és gyűlölte a fiatal embereket, akik azért jönnek a világra, hogy a leányok szívében szerelmet ébresszenek. Ezért minden erejével ellenezte a házasságot, Berta annál inkább ragaszkodott hozzá és a vége az lett, hogy az apa megtört és Berta férjhez ment. Ő husz esztendős volt, a Kálmán nevezetű fiatal ember huszonhat és imádták egymást. Mind a ketten szépek, egészségesek, gazdagok és okosak voltak s esküvő után, mikor egyedül maradtak, a boldogságtól sírva ölelkeztek össze. — Mindig fogsz szeretni ? — kérdezte Berta mámorosan és belenézett a fiatal ura szemébe. Mielőtt az válaszolhatott volna, Bertának a papagálya, melynek összes szókincse ennyi volt: igen — nem, — hirtelen belekiáltott a kérdésbe : Nem ! — A fiatalok jókedvűen kacagtak, kifigurázták a madarat és a legszilárdabb hittel indultak el ama országútján az életnek, amelyre Ádámnak és Évának kellett volna először reá lépni, de egy mese szerint, az ördög lépett először reá. Ezt az országutat hívják: a szerelemnek, Berta és Kálmán evőkanállal ették a mézet. Egy esztendeig egy pillanatban sem mozdultak el egymás mellől. Se látogatást nem tettek, se vendéget nem fogadtak és Berta azt írta az apjának, hogy már élve bekerült a menyországba, amelynek ajtaját, hite szerint, maga a jó isten csukta be utánuk és ezért egész bizonyos benne, hogy azt nem is fogja soha az életben semmiféle földi hatalom kinyithatni. — Milyen ostobák a nők! — gondolta az öreg úr és kedvetlenül tette le a levelet. — Nem tett, mint az egész megújhodott, fölfrissült Törökország két millió katonájának jókedvű nevetése. Romániának nem nyugodt és nem is lehet nyugodt a lelkiismerete. Azt talán fölismerte, hogy azok, akik állandóan megkörnyékezték, a romlásba akarták vinni, de nem mert ellenük semmit sem tenni: úgy tett, mintha szivetné az udvarlókat. Carp szavain keresztül a román közvélemény egy részének a lelkiismeretfurdalása nyilatkozik meg. A számunkra, a központi hatalmak számára egészen közömbös lehet, mit határoz Románia és hogy egyáltalában fog-e határozni. A Balkán-problémák javarészének elintéződése, Törökország fölszabadulása, Bulgária hatalmas megnövekedése, — mindez csupa olyan eredmény, amelylyel Romániának számolnia kell, annyival is inkább, mert mindez bizonyos román óhajok ellenére következett be. A Kelettel való összeköttetés megnyílása pedig egyenesen életbevágó kérdés Romániára nézve, amit Carp úgy formulázott meg a nyilatkozatában, hogy a jövő feladata, lesz a szövetséges országok olyan blokkját megteremteni, amely Stockholmtól Bagdadig terjed. Óhajtanám — mondta Carp — hogy ez az út Románián is átvonuljon, ne csak Bulgárián keresztül. Az idők jeleit Romániában is élénk figyelemmel kell, hogy kisérjék. Észre kell venniük, hogy az entente szirénhangjai most már megint Besszarábiával kezdik kecsegtetni Bukarestet és hogy a besszarábiai offenzíva, amelyet Oroszország Románia felé kacsintva olyan nagy reménykedéssel indított meg, csaknem százezer orosz katona vérébe fulladt. Ha az entente megint Besszarábiát kezdi ígérgetni, jelenthet-e ez mást, mint hogy újra érzi, hogy milyen rosszul áll. A besszarábia orosz vereség pedig újra és újra demonstrálhatja Románia előtt, hogy Oroszország teljesen elerőtlenödött. Lehet, hogy Románia szükségét látja annak, hogy számot vessen a lelkiismeretével. Ez Románia magánügye. Az pedig, hogy mi Halíl béggel együtt mosolygunk, a mi magánügyünk. • Hova lett a szerelem? Írta: LUX TERRA. — Hallgats reám, — mondta az apa a leányának és busán fogta ennek puha állát a maga csontos ujjai közé. — Ha egy szép érzést, mond-Ják a szerelmet, meg akarod a pusztulástól óvni, ha engedd, hogy megszülessen. Az apát Vincédynek hívták, a leányát Bertának és Berta kacagva nézett apja szemébe. Az apa öreg ember volt és kétszer nősült. Első feleségétől elvált, a második meghalt. Vincédy különös ember hírében állt , a leánya is annak tartotta. A szülői katonai iskolát végeztettek vele, de a hadnagyi rangjáról leköszönt és jogi tanulmányokhoz fogott. A birói pályára készült, hol öt esztendeig működött, azután, elégedetlen természeténél fogva, ezt is otthagyta. Az igazságszolgáltatárt rendje és módja sehogy se tetszett neki. Elégedetlen volt minden néven nevezendő rendszerrel, formákkal s a társadalommal, amit a rendszertelenségek zsibvásárjának nevezett. Azután politikával kezdett foglalkozni, ezt is megutálta, később iz vallástudományok iránt érdeklődött, de egy idő múltán minden sajnálkozás nélkül hűtlenné lett ehhez is. Már kezdett egyéb nem maradni a számára, mint a föld. Vásárolt egy birtokot és elment gazdálkodni. Itt megmaradt. A föld nem csalta meg, ha ő nem csalta meg a földet, és a leányát, együtt egy vén kisasszony rokonával, felnevelte. Berta egy fiatal emberbe volt szerelmes, az apja azonban lenézte a szerelmet, féltette tőle a Az angolok Mezopotámiában nagy vereséget szenvedtek. A török főhadiszállás ma érkezett jelentése közli, hogy az angolok a Kut el Amarától 35 kilométernyire keletre levő török hadállásokat a Ti,er is tudják, hogy az Istennek mindenütt jelen kell lenni és ép ezért mindenüvé későn érkezik. Bertára a második esztendőben anyai örömök vártak. — Új boldogság ! — ujjongott a fiatal pár és az élet, melyből eddig csak a szerelmet ismerték, kezdett előttük mélyülni, terjedni, komolyabbá válni. A szerelmi vágyak mintha szégyenkezve elültek volna szíveikben, egy fenségesebb, nyugodtabb boldogság varázsa alatt álltak, melynek hatása egy telesen új és ismeretlen szenzáció volt számukra. A fiatal férj előtt a nő, Berta, új titkott jelentett, a termékenység titkát, kinek egyenesen az istenséggel van titkos kapcsolódása. 12. Berta tényleg valami kapcsolódást érzett az Örök mindenséghez, aki az életnek elvetője és megteremtője. Különös szabású bőrongyolákat varratott magának, melyek minden szándékosság nélkül, hasonlítottak a bibliai nők ruháihoz és a szűzanya köntöséhez, melyben a régi festők menybemenetelekor festették. Berta álmodozó lett, halkan, lassan járt, kezének, ujjainak sajátságos gesztusai lettek, arca meghalványult és szemének mélységén nyugodt tűz égett, mint szélcsendben a távoli puszták mélyén. Már nem ült az ura ölébe, az erősen érzéki enyelgések nagy távolságban álltak tőle és az ura már csak a homlokát és a haját merte megcsókolni. Sétálni alkonyatkor mentek, kév kézben, hallgatva s ha leültek egymás mellé, Berta ura vállára hajtotta fejét és hallgattak. Mindig hallgattak, mint akik között mély titok van. A születendő gyerekről nem is beszéltek, nem mertek, de Berta már lázasan dolgozott a babra- FESTI HÍRLAP 1916. január 26., szerda.