Pesti Hírlap, 1918. augusztus (40. évfolyam, 177-203. szám)

1918-08-08 / 183. szám

10 PESTI HÍRLAP 1918. augusztus 8., csütörtök. — - - • 1 1 - - I - •"' .J!f ' / - !!r A Molitor-ház. Regény. 5 Írta: BÍRÓ LAJOS. Indulni akart, de Czáránné ekkor még megszólalt: — Most csak nem tetszik elköltözködni? — mondta bizalmas alázattal. Most minden jóra fordul. Géza csodá­lkozva nézett rá. Ez az asszony nyíltan azt várja tőle, hogy nyíltan örüljön az öreg Molitor Árpád halálának." Czáránné aláza­tos és hűséges tekintettel nézett a szemébe. Igen, azt várja tőle, ő a Géza helyén nagyon örülne. Még így is örül. Az új gazda csak jobb lehet a réginél. Géza szótlanul megfordult és elindult a Zoltán szobája felé. Végigment a folyosón és be­kopogtatott a könyvtárba. Amikor belépett, nagy csend támadt. Zoltánon kívü­l még ketten voltak bent: az öreg Molitor Györgyné, az Ágnes anyja és Noszlopy kapitány. Az öreg Molitorné fárad­tan és ijedten ült egy karosszékben, Noszlopy kapitány nekitámaszkodott a kandallónak és egész lénye valami felhevült és kihívó hősiesség­ben lobogott. Az arcbőre m­indig fedőtlenül, mint­egy gőgös megfes­tettségben húzódott rá a ki­álló pofacsontjaira; most gőgös pofacsontjai, dölyfös szája és hideg, kis szeme vöröslő tűzben égett. Szikár derekára is úgy feküdt rá a ruha, mint egy szoros páncél. Géza úgy érezte, meg kell állnia és védő állásba kell zökkennie vele szemben. Zoltán azonban kimentette őt ebből az egy másodpercnyi megzavarodásból. Elébe lé­pett, kezet nyújtott neki, helylyel kínálta meg és nyugodtan beszólni kezdett. — Azért kérettelek, kedves Géza, mert ez a váratlan és nagyon sajnálatos haláleset már most is szükségessé tesz bizonyos intézkedéseket. Helyes, ha ezek az intézkedések a család vala­mennyi nagykorú tagjának a hozzájárulásával történnek meg. Könnyed kézmozdulattal jelezte, hogy Nosz­lopy kapitányt is a családhoz számítja, Géza megigézetten nézett fel rá. Milyen csodálatos a nyugalma, a feleöbbsége, az eleganciája. Milyen nagyszerű okosság van abban, hogy semmiféle hazug­ gyásznak a pózát nem veszi fel, hanem tartózkodó hangon egy váratlan és sajnálatos halálesetről­ beszél. — És milyen szép. Ha én raj­tam egyszer, — gondolta Géza kétszer-háromszor villámgyorsam egymásután, — ha én rajtam egy­szer így állna egy zsakett. Ha én rajtam egyszer .. . ha én rajtam egyszer . . . — Te rád vártunk még. — Ágnes itthon van, de gyengélkedik és a szobájában maradt. A ki­csik reggel elmentek az iskolába, ők még nem is tudnak semmit, különben ezek az ügyek nem is tartoznak­ rájuk. "— Tehát. Azt gondolom, a te­metést tűzzük ki holnapután délelőttre. Ha a vég­rendeletben nincs más intézkedés, akkor úgyis az idevaló családi sírboltba temetjük el. — Kuno­vic­s urat már értesítettem, ő értesíti a vállalato­kat az esetről és gondoskodik róla, hogy minden vállalat képviselve legyen a temetésen. Általában­ rendezi a temetést. — Ha eh­ez hozzájárultok, hátra van még, kedves Géza, hogy apádat érte­sítsük. Ezt talán szíves leszel te vállalni. Igen? Köszönöm. — Ha apád időt szakíthat magának arra, hogy a temetésre eljöjjön, akkor a végren­delet hivatalos kihirdetésénél mindenesetre je­len lehet. Azt hiszem azonban, hogy semmi aka­dálya nincs annak, hogy Baranyay ma este ve­lünk vacsorázzék és egyelőre bizalmasan közölje velünk a végrendelet tartalmát, amelynek külön­ben egyik végrehajtója. Az imént telefonoztam neki. ő egyrészt szükségét érzi annak, ho­gy öreg barátja közelében, öreg barátja családjának kö­rében töltsön pár órát, másrészt helyesnek látja, hogy a végrendelet tartalmát már ma közölje ve­.Hunkr Mi van még­? Kunovsics úr egyelőre termé­szetesen változatlanul teljes joggal vezeti tovább az ügyeket; az ő­llein pouvoirján akkor se lenne helyes változtatni, ha a rendelkezésre bármelyi­künknek joga volna. — Azt hiszem, így mindent el is intéztünk. Köszönöm szépen, hogy szíves voltál idefáradni. Géza felállott. Zoltán a kezét nyújtotta neki. Mi ez? Az audienciának vége? Miért ült , és miért hallgatott ő itt úgy, mint egy kihall­gatásra rendelt alattvaló az uralkodója előtt? Miért bocsáttatja el most magát, és miért hajlik meg — kissé mereven — az öreg Molitorné és Noszlopy kapitány felé? Miért megy kínosan felszegzett fejjel ki és miért húzza be maga mö­gött ijedt szegényemberként az ajtót? Egy egész csomó dolgot akart kérdezni. Mindenekelőtt: engedelmet akart rá kérni, — de nem engedel­met, hát ki ez a Zoltán, hogy itten máris intéz­kedik? — egyszerűen be akarta jelenteni, hogy meg akarja nézni, közelről meg akarja nézni, néma beszélgetésben sok mindenről ki akarja kérdezni a halottat. Egyedül akar maradni a ha­lottal, mondani akar neki valamit. .. Visszafor­dult, hogy rátegye a kezét a könyvtárszoba ki­lincsére, de mozdulat közben megállott. Bent újra megindult a beszélgetés. Az ajtón át azon­ban egy hangot lehetett csak tisztán hallani, a Noszlopy kapitány előkelő, rekedt, de most iz­gatottan rikácsoló orrhangját,­­Géza dobogó szivel hallgatta. — Nézd meg az arcot, — rikácsolta bent Noszlopy kapitány. Én ránézek egy arcra és tudom, mi lakik az ember szivében. Mi nyomta rá erre az arcra a bélyegét? A bűntudat. A lé­lekbúvárnak elég ránézni erre az arcra. Fér­fiak, úriemberek, nemes emberek pedig ítélhet­nek, ha elmondom nekik: tegnap vakmerően bejelentette, hogy a hetvenéveseket ki kell ir­tani, s ma a legnemesebb rokon halva találta­tik ágyában. Hol konstatálható bűnösség, ha ez nem az? De jó, én a család hírnevét tisztelem. Én az álarcot most még le nem rántom róla. De megfogadom, hogy résen leszek. És jobban, mint tegnap voltam. Ti tegnap se tudtátok, hogy veszély fenyeget, de én már tegnap tudtam. Én ott álltam szerencsétlen barátom ajtaja előtt az éj sötétjében, mint elszánt testőr fegyverrel a kezében, készen éltemet odaadni . . . Tizenegy óra husz perc volt, amikor a gonosz szándékú rokon feljött a lépcsőn. Ne higyjétek, hogy egye­nesen tovább ment a második emelet felé. Itt az első emeleten megállt! Hosszan hallgatózott. Vizsgálódott jobbra és balra. Már-már­­ meg akart indulni a szoba felé, ahol a nemes öreg szunnyadozott, amikor zajt hallott és sietve el­menekült. Bement a szobájába. Hallottam, hogy lefekszik. És én elámíttattam magam. Lefeküdt­­em én is. Az álnokság virrasztott és a hűség együgyüen behunyta a szemét. De nem fogsz győzni álnok gonoszság. A hetvenéves öreg ba­rát boszut áll. Ezt megfogadom — a drága ha­lott emlékére! — nemesi szavamra! — katona­becsilletemra. Géza fehér arccal hallgatózott. A regé­lyes szónoklat eddig kimondhatatlanul kínozta, de a­mikor Noszlopy kapitány nemesi szavát és ka­tomabecsületét kötötte le a boszú mellett, akkor elmosolyodott, összeszorított foggal, kínosan elhúzott ajkakkal, hangtalanul nevetett be ma­gába. Bent megszólalt az öreg Molitorné, azután Zoltán. Az öreg Molitorné szavait nem értette, csak mindig amúgy is siróan panaszos hangját hallotta. A Zoltán nyugodt beszédéből azonban kihallatszott néhány szó: — Hidd el . . . Az ajtó be volt zárva . . . A halottkém . . . Nem szabad puszta gyanúra ... Géza összerezzent. A lépcsőn egy inas jött fel és bement az ebédlőbe. Látta ez, hogy ő itt hallgatózik? Elindult a lépcső felé. A lépcsőnél megállt. Habozott, hová menjen. Az ebédlő ajta­jában ekkor újra meglátta az inast. Ott áll és néz rá. Mit néz ez olyan különös szemmel ? Nem ez az, amelyik tegnap este éppen akkor ment végig a hab­on, amikor ő azt mondta az öreg Molitor Árpádnak, hogy ki kell irtani a hetven­éveseket? Azt nézi-e most rajta, hogy az arca mutat-e bűntudatot? Nem akart visszanézni az inasra. Merev nyakkal, lassan elindult a máso­dik emeletre és bement a szobájába. Péter, a legénye éppen befejezte a takarítást. — Százados úr, parancsol valamit? — kér­dezte Péter. Géza szórakozottan nézett rá. A fezemet gyöngyöző káprázás vakította. A fejéhez nyúlt és a kezébe szorította a homlokát. — Hm . . . igen, — mondotta — hozzál, fiam, jeget. Nagyon megfájdult a fejem. És igen, mondd meg a konyhában, hogy itt ebédelek a szobámban. Péter kiment. Géza lefeküdt a diványra. Kegyetlen fejfájás kínozta. Péter végre hozta a jeget, gyorsan besötétítette a szobát és oda­adta az első jeges borogatást Gézának. Géza egész homlokával és egész arcával elbújt a jég­hideg vászoncsomó mögé. Péter még állott előtte. — Százados úr, — mondta halkan — alá­zattal bocsánatot kérek ... de éppen mára hí­vott ki a testvérem Erzsébetfalvára. Ha szabad­ságot tetszenék adni. — Eredj fiam — mondta Géza. — Estére legyél itthon. — Igenis, — mondta Péter hálásan. —­ Majd Czáránnénak megmondom, legyen gondja a százados úrra. Géza intett. Péter kiment és Géza halk, belső nyögéssel húzódott meg jeges borogatásai mögött. Fájdalmas eltompultságban töltött el egy másfél órát, akkor kinyílt az ajtó és nesz­telen léptekkel bejött a szobába Czáránné. Ha­r­kan megterített, azután behozta az ebédet. — Én hoztam, — szólalt meg halkan, —­ mert ma mindenki a­­szobájában ebédel. — De­ mostan tessék fölkelni. Jó lesz enni egy kicsit. Nem is reggelizett a nagyságos úr. Géza nem akart fölkelni, de Czáránné gyöngéden erőltette; erre felkelt és étvágytala­nul enni kezdett. Azután izleni kezdett neki az étel és úgy érezte, a fejfájása is elmúlóban van. Felderülten nézett rá Czáránnéra, aki halk, tar­­­tózkodó, anyás jóindulattal várakozott. — No, mi újság, Czáránné? — mondta. — Mi volna, nagyságos úr? Semmi. Zavarodottan húzogatta a ruhája szélét. — Mit tetszik gondolni, — kérdezte végre — megmaradhatok én itt azért, mert a méltósá­gos úr meghalt? — Hogyne, Czáránné. Akárkié lesz is a ház, kell valaki, aki rendben tartsa — Kié lesz vajon? — kérdezte Czáránné visszafojtott lélegzettel. Géza vállat vont. — Bár a nagyságos uré lenne, — mondta Czáránné sóhajtó vágyakozással. Géza jóindulatú csodálkozással nézett rá. Miért mondja ezt olyan sóhajtó vágyakozással? Czáránné összerezzent és dadogva magyaráz­kodott: — A nagyságos ur visszafogadná az ura­mat is sffőrnek... rá is parancsolna, tudom, ne legyen olyan kemény ember... nagyon kemény ember az én uram... ki tudja, mivé lesznek még ezek, szegények, előbb a háborúban, aztán ott a hosszú fogságban ... Negyedféléve nem láttam. Félévig voltam csak a felesége. Irgalmazz nekem, uram Isten, ha hazajön. Elfehéredett arccal kiáltotta fel a feje fölé az utolsó szavait, kinyújtotta a két karját, mintha védekeznék, megüvegesedő szemmel meredt maga elé, azután felsikoltott, az arcára csapta a két tenyerét és kirohant. Géza meglepetve bámult utána, azután csengetett neki, de ekkor már egy inas jött be és kihordta a terítékeket. Géza az inassal hivatta Czáránnét, de az asszony nem jött vissza. (Folyt, köv.) ) Kiadótulajdonosok: LÉGRÁDY TESTVÉREK. Főszerkesztő: DR. LÉG­RÁD­Y IMRE.

Next