Pesti Hírlap, 1918. november (40. évfolyam, 256-281. szám)

1918-11-08 / 262. szám

• tMaw&l főlSL ELŐFIZETÉSI ÁRAK f 88 í£ —f FiUvn 41 M Negyedéire 82 „ — „ Ugy hóra 7 „ 80 „ Egyes szám ára helyben és vidéken 33 fillér, pályaudvarokon: 40 fillér. ttkrtetée én a»16 hirdttés dVasabi* szerint i XL évfolyam, 262. tms nov. a . szám. J7VETIJ Péntek, november­ 8. SZERKESZTŐSÉGI £8 KIADÓHIVATAL : Iket, V.,Vilm­os és az Ar­ út "8. TELEFON: 132~91 122—02 122—83 •­. 122-94 122— (Éjjel 122—91 122—92 hívandó.) FIDX KIADÓHIVATAL : Budapest, Erzsébet­ körüt 1. Telefon­­ József 52—86. A francia tábornok repülőgépen Belgrádba érkezett. Dörmándy vezérkari alezredes nyilatkozata a Pesti Hírlapnak. Elmondja tárgyalása§- as antenna balkáni maghatalm­azottaival. Cseh csapatok betörése Magyarországba. Megszállták Szakolcét és Modort. A németországi forradalom. Aggodal­mas, Tcorrior­­jelentések, egyre vésztjeslőbb tik­ok érkeznek az o­rszág több vidékéről. Úgy tetézhetik, hogy az ötödfél­éves szerencsétlen háborúnak mérhetetlen szenvedései után a helyreállított béke trt és talán még kegyetlenebb megpróbáltatásokat tuditokat szegény országunkra. Mint min­denütt a világon, minálunk is akad itt­amott tudatlan , brutális, csőemelékfajta, amely békés időkben meghúzódva lappang a társadalmi szervezettség és hatósági fel­ügyelet rekeszei alatt, de most, az oly tragi­kusan összeroppant háború bomlottságai és fegyelmetlenségei között egyszerre széles réseket lát és hiszi, szabad folyást enged­het a rablás és gyilkolás ősi ösztöneinek. Amit a vágmenti vidékekről, Felső-Ma­gyarország keleti vármegyéiről, a Szerbiá­val és Romániával határos területekről hoz­zánk jutó jelentések tudatnak, habár az első rémület sok túlzását is kell bennük föl­tételeznünk, sajnos, azt a sivár benyomást keltik, hogy a társadalom veszedelmesebb elemei tömegekbe verődve törtek elő sötét mélységeikből. De a híreknek ez a része, még csak a közbiztonság nagyobbfokú megzava­rását jelentené, amely ellenében a munkás­népnek, a dolgos polgárságnak csak meg­felelő védelmi szervezetbe, polgárőrségbe kell tömörülnie, hogy egyszeriben leteperje a gonosztevők külön forradalmát. Fájdalom, történnek olyan dolgok is, amelyek országunk újabb megtámadtatásá­nak véres kísértetét idézik föl láthatárunkra. Mintha csak belül és kívül pokoli hatalmak arra esküdtek volna össze, hogy az annyira kimerült magyar népet az anarchia minden csapásával halmozzák el, azután, ha lehet, leterített és fölosztott zsákmányként helyez­zék az európai béketanácskozás asztalára. Trencsén és Nyitra határszéli falvait — úgy jelentik — Csehországból betört fegyveres bandák szállották meg. Rabolnak és gyilkol­nak persze ők is, de nyilván az a politikai cél is vezérli őket, hogy az igényelt tizen­három magyar vármegyét már a béketár­gyalások előtt birtokukba vegyék. "Úgy lát­szik, a csehek bizonyos része még tart arra a2 ősi hagyományra, amely nemcsak a hu­szita hitvallók, hanem a martalóc zsebrá­kok hírnevét szerezte meg nekik. Még ennél is megdöbbentőbb jelenség, hogy az olasz harctérről felkendező sóvárgással hazatérő katonáinkat az új jugoszláv állam vasúti állomásain, határ­helyein föltartóztatják és kirabolják, nemcsak fegyvereiket veszik el, hanem élelmi készleteikből, ruházatukból is kifosztják őket. Nem is csodálkozunk ez­után, ha Bécs városában ugyanez történik meg velük, mert ez az összevágó eljárás Ta­lamely magasabb kéz intézésére vall. De lehet-e valami jellemzetesebb az osztrák­magyar kvótás közösségre, amelyet félszáza­dig annyi önmegtagadás ápoltunk és még inkább az annyi magyar vérrel szentelt annyi magyar nélkülözés árás, föntartott háborús szolidaritás mélységére, hogy ők, éppen a mi drága szövetségeseink, első bé­kelépésünk után nyomban a háborús hiénák becstelen szerepére vállalkoznak ellenünk, hogy mi ebben a helyzet­ben a mai magyar kormány feladata és kötelessége, az elég élesen domborodik ki, hogy ne kelljen tüzetesen magyarázni. Nem is tételezzük föl pillanatig sem, hogy a kormány nem volna itt a legsürgetőbb követelményekkel tisztá­ban és nem érezné át teljes mértékben fe­lelősségének óriási súlyát. „Szabadság és rend" — ez volt mindenkor a békés idők jelszava, viszont azonban éppen a forradal­mi idők követelik azt maguktól a forradal­mároktól és pedig annál inkább, mentől na­gyobb átalakulások vajúdnak az idők mé­hében,­­ hogy­ a közrend biztosítását tegyék legfőbb, ha kell, egyetlen jelszavukká. Hi­szen gyönyörű programmokat hallunk tő­lük, kívánatosnál kívánatosabb reformok sorozatát. Éppen azért, bízvást hisz­znk, hogy el vannak készülve a rend föntartása céljából a legerélyesebb rendszabályokra is, hiszen enélkül el sem juthatnak a legesé­lyesebb reformkezdéshez sem. A belső rend­biztosítás, a közbiztonságellenes garázdasá­gok megfékezése tekintetében első közvet­len intézkedésül a teljes statárium rögtönös kihirdetését követeli a vidék egyértel­műen. Igen szép dolog a forradalmi jó­hiszeműség és bizalom a tömegek irá­nyában, de ily páratlanul nehéz, halá­los veszedelmekkel terhes napokban nem szabad bármi nemes frázisok fátyolá­val a valóságot elburkoltatni. Bizonyos, hogy a nép óriási többsége hazafias érzésű, törvénytisztelő és békés indulatú, de mit ér százezer ember, aki törvénytiszteletével sa­ját háza békéjébe vonul vissza, száz o­lyan ellen, aki fegyveres erőszakkal a rendbon­tásra törekszik? Itt a kérlelhetetlen szükség parancsol, amelyről vitázni nem lehet. Viszont a ránk törő külső ellenségek ellenében akárkik legyenek és akárha száz­szor fogadjuk is meg a békét, fegyveres erőnket rögtön a határok védelmére kell ki­küldeni. A cseh-tót brigádérosokat — vagy nem tudjuk, brigantikat-e? —­ az entento ha­talmai elismerhették hadviselő félnek, de akkor annál inkább kötelességük, hogy a megkötött­ fegyverszünetet respektálják. A mi lajthántúli drága partnereink utólagos alávalóságai ellenében pedig igen egyszerű védekezés kínálkozik a kormánynak. Van­nak még számosan a mi területünkön újmó­di jugoszlávok is, régimódi osztrák-néme­tek is. Gondoljuk, megtenné a kellő hatást már az egyszerű fenyegetés is, hogy a mi katonáink bántalmazásáért és kifosztásáért majd az ő hoz­zátartozóik fogják kitapasz­talni a magyar­ retorzió módjait. „Ne bántsd a magyart" ennek a régi szónak itt be kell válnia. Annak a m­agyar jóakaratnak és tü­relemnek, amelyről a nálunk lakó idegenek éppen a háború­ folyamán meggyőződhettek, annak is van végső esetben határa. A Pesti HírOp mai száma 12 oldal.

Next