Pesti Hírlap, 1921. június (43. évfolyam, 117-141. szám)

1921-06-01 / 117. szám

HÍRLAP Mdmrok az összeomlási pál. Sándor Pál támadja Windischgraetzet és Andrássyt. — Andrássy visszautasítja a vádakat. — Németország mellett. A nemzetgyűlés keddi ülésének szónoka Griger Miklós különösen a krilita^Tljiszterium­ kér­désével.'foglalkozott. MajdV^rt^fal István szólalt fel. Utána majdnem negyedhétkora hosszat Sándor Pál beszélt, hogy njegcffrolja azokat a vádakat, mintha az összeoeffita zsidóság okozta volna. Gróf Andrássy Gyulát Sándor Pál kijelentései személyes kérdésben való felszólalásra bírták. Az ülés végén Bleyek­ Jakab beszélt a nemzetiségi kérdésről és a német orientáció mellett argumentált. A tanácskozást Rakovszky és Bottlik vezették. A ta­nácskozás nehezen indult, mert a képviselők kevesen vol­tak jelen. A Ház folytatta a bu­dget-viát. Giiger Miklós kéri a külügyminisztert­, hogy külföldi képviseletünket nemzeti, demokratikus és praktikus szel­énben építse fel. Bánffy a ballplatzi magyar diplomaták védelmére kijelentette, hogy sokszor szívük sanyargatásá­val dolgoztak. Elismeri, hogy ilyenek is akadtak, de ugyan­akkor kijelenti, hogy ha magyar nevűek vol­tak is köztük, igaz magyar lelkű kevés akadt. Az összmonarchiát képvi­selték és Magyarországról tudni sem akartak. Ezeket az urakat successive fel kell menteni, mert régi mentalitásuk­tól szinte képtelenek kivetkőzni. Külföldi képviseletünket demokratikussá, kell termi. A külföld felvilágosítását illető­leg a sajtó terén nem reprezentánsokra, hanem ügyes agitá­torokra van szükségünk. A 'külföldi magyar 'kolóniákat is be kell vonni a munkába, s ezek hirdessék mindenütt, hogy a középkorban a magyarság mentette meg a kereszténységet. Felidézza, hogy Japán Konstantinápolyban követséget állí­­­tott fel. Tette ezt azért, mert­­bízi­k a turáni faj jövőjében. elszakadt részeket nemcsak p. forradalmaik játszották át ellenségeink­­kezére, hanem az akkori­­külpolitika hibái is, amely in­k­onzekvens volt, amikor pl. román kormánybiztost nevezett ki, a tótokat pedig mellőzte. Az örökös járvány-és széniiség kulturvádteáigra vezet. Most azok a nemzetek nyerik el a pálmát, amelyek a nevelés terén a legnagyobb eredményt tudják elérni. Az iskolakerülést nem kényszer­rendszabály­okkal, hanem a szociális helyzet javításával kerülhetjük el. Nyolcosztályú elemi oktatást sürget, vala­mint a pazarlás megszüntetését az állami színházaknál. A magánszínházakba a nemzeti­ művészet és irodalom csak vendégségbe jár; ezek inkább lebujok, ahol idegen­ kufárok nemzetrontó, erkölcsbénító, művészietlen darabokat adnak. A népjólétről szólva, azt mondja, az nem áll, hogy a szo­ciáldemokráciának nincs a parlamentben képviselete,­ mert itt vannak ők, a keresztényszociálisok. A polgári társada­lom fél a szociáldemokráciától, amely elvesztette ahhoz való jogát, hogy mint a konszolidációért küzdő fél lépjen fel. Becsületes szociális politikát kell folytatnunk, szabá­lyozni kell a gyermekmunkát, a népbiztosí­lást ki kell épí­teni, a tőkeerős vállalatokat a munkanélküliség­­megszünte­tése szolgálatába kell állítani. A munkásságnak tényleg köze van a Munkásbiztosítóhoz, de ne tessék­ a Conti-utcát összetéveszteni a munkássággal. Az amnesztiarendelettel úgy jártak, mint a mesebeli arannyal, amely rézgarassá lett, mire a koldus kezébe került. A pénzügyi tanács a kü­lönböző adókon kívül eszelje ki­­azt is, hogyan lehet az adó­alanyokat fizetésképessé tenni. A pénzügyminiszter teremt­sen rendet a tőzsdén, mert­­az árzuhanásokat a nagybankok csinálják. A földbirtoki reform bizottságba kár volt kisgazda­ellenes embert is kinevezni. (Ki az?­) Csak a miniszternek mondom meg. A költségvetést elfogadja. (Helyeslés.) Haypál István a földreformra és a házhelyek és kis­bérletekről szóló javaslatra célozva, azt fejtegette, hogy nem elég törvényeket hozni, azokat végre is kell hajtani. Pa­naszolja, hogy a miniszteri megbízatásokkal és­­a jótétony­célú gyűjtésekkel falun visszaélnek. A közigazgatás részé­ről elkövetett atrocitásokat sorol fel és kéri a belügymi­nisztert, teremtsen már rendet. A javaslatot elfogadja­­He-A forradalom és az összeomlás okai. Sándor Pál az ellen az unos-untalan felhangzó vád ellen száll síkra, hogy az összeomlásnak és a forradalom­nak a zsidóság volt az oka. Nem akarja védeni a zsidóságot s épen ezért eltér legutóbbi bizonyítási módjától. A helyett történelmi kutatások alapján akarja kimutatni állításai he­lyességét. A háborút elvesztettük, mert impotens generáli­saink voltak, mert az osztrák diplomácia elárulta Magyar­országot, el akarta adni, mert Magyarországot fel akarta darabolni, sőt német szövetségeseink is elárulták, ők, 67-es politikusok, becsületesen belementek a háborúba, bárha ebben nem volt semmi keresnivalónk, mi nem akartunk te­rületet szerezni,­­ becsületes eljárásunk jutalmaként a né­metek elárulták érdekeinket, az osztrákok pedig egyenesen ellenünk dolgoztak. Végignézte a posztócsalád aktáit s mondhatja,­­hogy az elitélt kereskedők 96 százaléka ártat­lan volt. Olyan dzsungelt látott ezekben, amit képtelen­ségnek tartott volna. Az újságokat hazugságok­kal töltötték meg, s mi voltunk olyan naivak, hogy mindenit elhittünk. Néhányan jobban voltak informálva, de ez­ekben nem volt annyi hazafiság, hogy a helyzetet nyíltan feltárják a Ház előtt. Mi nem tudtunk semmit és egy­­millió és millió em­berélet veszett el hiába. A háborút már 1914-ben elvesztet­tük, 1916-ban pedig mérvadó német és osztrák faktorok teljes bizonyossággal megállapították a háború elvesztését. Fal­kenstein 1914-ben kijelentette Erzberger előtt, hogy a háborút a marnei csatával elvesztettük. Bülow mondását idézi 1914 szept. 14-éről. Mentegetődzik a sok felolvasásért. Somogyi: A zsidókat úgy sem tudja fehérre mosni! Sándor Pál: Azokat, ha szerecsenek, ép ugy nem le­het fe­hérre mosni, mint a képviselő urat. Windischg Metz 1916-ban egyik beszédében zárt ülésen azt mondta, nem szabad megírni veszteségeinket, s azt sem, hogy a lapok cenzúra alatt állanak. Aztán felsorolja, hogy a komarowi ütközetben 200 ezer ember esett el, 1915-ben szintén 200 ezer a lacki és limanovai ütközetben. És figyelmezteti a Házat, hogy a háborúból visszajövő tömegek nem fognak különbséget tenni és el fogják seperni őket. Tehát már 1916-ban kétségbeejtő volt a szituáció. Ekkor kelt Románia és az entente között a szerződés is Nagyrománia határaira nézve, de ezt a hírt Tisza még 1918 okt. 18-án is kétkedés­sel fogadta. Ennyire nem voltunk tájékozódva. Hindenburg is rámutatott 1916-ban, hogy megkezdődött a borol­ás. Okt. 16-án Buriáni Bethmann-Holweggel való tárgyalásakor rá­mutatott, hogy a háború katonai eldöntésére szá­mítani nem lehet. Rámutat a történt piszkos árulásokra is. Krausz tá­bornok azt írja, hogy Károly király tehát békét akar, ha kell, a monarchia fel­ének árán. Krausz 1917-ben hadijelen­tést tesz, mely Clemenceau kezébe kerül. Természetes, hogy többé békéről nem lehet szó. A külföldtől teljesen el voltunk zárva. Az ententonál egyrészt a nemzetiségek izgattak el­lenünk, másrészt a bécsi diplomácia adott el, mi pedig be­csületesen szállítottuk a muníciót és élelmet, jóhiszemű­ Gsernyas: A zsidók használták ezt ki! Sándor Pál: Nem felelek, én gyakorlom azt az erény­t, amit önnek, papnak kellene, a türeknességet. Ludendorf 1918 aug. 8-án azt mondja, a háború nem nyerhető meg. Dömötör: És mégsem kötöttek békét! Sándor Pál: Okt. 8-tól nov. 4-ig mennyi magyar vér folyt el hiába. Windischgraetz naplójából megállapítható, hogy ő is tudta már akkor,­ hogy elvesztettük a háborút. Kérdi, hogy milyen arccal meri most m­égis azt mondani, hogy a hadsereget felizgatták, avogy az összeomlás izgatók munkája. Azonban itt prügellinábe kellett, s erre volt jó a zsidóság. 1918 okt. 2-án Károly király megígérte Weker­lének, hogy a magyar csapatokat hazahozzák az ország ha­tárának megvédésére. De nem tették meg. Kramatzék akkor már mindent megtesznek a cseh-szlovák állam kiépü­lésére. Wekerle, Andrássy folyton a németekhez való hűséget hangoztatják, ezzel szemben. 1917 máj. 31-én egy svájci lap közli a cseh-szlovák függetlenségi nyilatkozatot. 1918 okt. 12-én Németo­rszág közli az entente-al, hogy elfogadja Wilson 14 pontját. Ezzel a cseh-szlovák köztársaságot elis­merte. De mi még mindig hívek vagyunk. Andrássy csak okt. 26-áin ajánlja fel a mi külön békénket. 12­46- 26-ig pedig misnket kényszerítenek, hogy védjük a Piavánál az osztrák határt. 1918 okt. 27-én a császár beleegyezésével Ausztriában nemzeti tanácsok működnek, de ezt előttünk eltitkolják, an­jjfeffrej|'jei­schgraetz is segít. Aztán jön­­ hadparancs, íJ.rj jHfcí­átelenné teszi hadseregünket, nem kell annak rn*Mwtó*iiL- Megkezdődik a csapatok haza­özönlése. Windischgraetz 1920 jan. 8-án megírta, hogy 3 okt. 26-án azt tanácsolta, hogy mindkét fővárosba entente­csapatokat kérjenek, de ezt Andrássy megalkadáylozta, jól­­lehet tájékozva volt a helyzetről, mert hiszen a családjában volt az, aki a forradalmat csinálta. Andrássy állásfoglalása annál különösebb, mert 2 óra múlva az osztrák Reichsrath­ban már republikánusok tanácskoztak. Ugyanakkor jelent meg Andrássy, mint külügyminiszter. Az olyan férfiúnak, mint Andrássy, ilyen esetben nagy kötelességei lettek vo­­­na. Ő azonban a közte és Tisza között folyó évtizedes har­cot nem szüntette meg a háború alatt sem. Kerekes: Családi politika! Gróf Andrássy: Kikérem magamnak ezt a gyanúsítást!­ Soha családi politikát nem folytattam! Sándor Pál: Ezekre a dolgokra azért tértem ki •• . j Gróf Andrássy: . . . mert beléptem a k­eresztény­i pártba! I Sándor Pál: Nekem jogom van önnek, mint az anti­­szemita­ párt elnökének, az eljárását bírálom. Egyébként pál­fordulása dacára sem becsüli kevésbbé, mint azelőtt. Kérik a Házat, hogy beszédét délután folytathassa. Elnök az ülést d. u. 4-ig felfüggeszti. A Séhitünt mt­. Sándor Pál folytatta beszédét. Czernin intritkáiróll Windischgraetznek tudnia kellett, tudta is, és ha tudta, mint magyar embernek kötelessége lett volna erről ben­­­nüilket értesíteni. 1917 óta erre többször lett volna alkal­­ma és nemcsak most kellett volna vele előjönnie. Ez 4 Czernin volt a mi külügyminiszterünk, tőlünk fizetést hú­zott, amit elkövetett, az a legnagyobb fo­kú hazaárulás, s ebben a tekintetben ő a mi szemünkben nem lehet más, mint Vogelrei. Károlyi, amikor a revoluciót csinálta, mint forradalmár, becsületesen cselekedett. Hiszen Kossuth La­jos is szította a forradalmat, igaz, hogy­­az ország határain kívülről. S akkoriban öt, még akik nem is voltak vele egy, nézeten, politikai üldözöttnek tartották. Ismerteti az októ­ber 23-án a kupolacsarnokban tartott ellenzéki tanácskoz­­ást és megegyezést a kormányzás átvételére, s végül And-­­rássy közös külügyminiszterré való kinevezésének történe­tét, amit Windischgraetz machinációjának tartottak. Andrássynak nem lett volna szabad akkor beülni a külügy- miniszteri székbe, hanem itthon kellett volna politikát csi­nálnia, mint mások, akik az életükkel játszottak. Gróf Andrássy: Én is jászottam az­ életeimmel­ jobban, mint a képviselő úr. Sándor Pál: Ha a gróf úr itthon marad, akkor sok minden nem következett volna be- 23 ika és 31-ike között alakultak meg a nemzeti tanácsok, s mondták ki az elsza­kadást, illetve csatlakozást. . ..szerbekhez, csehekhez, stb. Mi pedig itt ültünk tudatlanul és tehetetlenül; a fejünk felett intézték a dolgokat egyrészt az osztrák diplomácia, másrészt felelőtlen elemek. Tehát itt kellett valamit kez­deni az ország érdekében. Miután az akkori munkapárti államférfiak és képviselők kijelentették, hogy ők itt többé a kormányt át nem vállalhatják, meg kellett alakítani egy, olyan testületet, amely bevonva a parlamenten kívüli ele­meket is, ezekkel együtt próbálja lecsitítani a rettentő helyzetet. Egy lépéssel tovább. A király kinevezte Károlyit. Hogy milyen volt akkor itt a helyzet, csak az tudja, aki akkor itt élt. Milliókat adtak össze magánosok, hogy a­ frontról visszajövő katonákat valahogy lefegyverezhessék. Kellett tehát valakinek átvenni a kormányt, s így alakult az meg az összes ellenzéki pártokból. Ha úgy ismerte volna a helyzetet, mint ma, ő is azok közt lett volna,­­akik­ részt kértek a Károlyi-forradalomból. Mert máskép nézik a dolgokat, ha agitáció céljaira akarják felhasználni, mint ellenesetben, ő ismer a bolsevista­ rezsimben részt vett­ olyan embereket, akik ma bujdosnak, de akik olyan szol­gálatokat tettek a polgárságnak, amiket elfelejteni nem sza­bad és akik nagyobb ellenforradalmárok voltak, mint akik ma tele szájjal hirdetik a hazafiságot. Ha valaki tett a bol­sevista őrület letörésére valamit, akkor első­sorban a szo­cialisták egy része volt az. Azonban most csak a forradal­­omról beszél, mert a bolsevizmus rugói előtte még ismeret­­lein­k­et képeznek. Arra nézve, hogy kik csinálták a forra­dalmat, olyan újságot és pártot citál, amelyet nem lehet defetizmussal vádolni. Haller István, Túri Béla Szmrecsányi beddig borzongásnak emléke, mely ma tizenkét éve elfugott erre a gondolatra ... És milyen szép volt , mikor mellettem állt az oltár lépcsőjén . . . mint egy iaju király. Új férjem - ó, jó ember és nagyon gyerek - úgy idegeskedett az anyakönyvvezetőnél, mintha telefonkapcsolásra várt volna. Mikor lejöt­tünk a poros, rosszszagu hivatali lépcsőn, azt sóhaj­totta: No, hát ezen is túlestünk! És én? Hát én is ugyanazt sóhajtottam. . . . Nyugodtan írok, Gábor egy csöppet sem türelmetlen. A vonatunk csak órák múlva megy még. Még egyszer sem kopogott be a szobámba, nem úgy, mint hajdanában Gyurka, aki valóságos tombolást vitt véphez ugyanezen szoba előtt, melyben anyám remegő­ kézzel, sirva öltöztetett az útra. Az anyám ... ó fia, hát esküvő az, amelyen nem az anyja öltöz­teti az embert? Különben neki jobb, hogy nem érte meg mindannak a szépnek és egyetlennek ösz­szeomlását, amelyet a mi egyesülésünk jelentett. Nem sirok. Szeretem új férjemet és boldog akarok lenni. Igenis­, megmutatom, hogy boldog leszek! És mégis . . . ha a nászutunkra gondolok ... a zöldvirágos bársonyú félkupéra, amely Olaszország felé vitt kettőnket . . . Gyurka megvesztegette a kalauzt, akinek minden állomáson viharos jelenetei voltak miattunk, de végre mégis csak betolakodott egy monoklis gavallér, akivel Gyurka majdnem összeverekedett, mert folyton engem bámult. Mi­lyen fiatalok voltunk, milyen viharos, milyen új, milyen szép volt mindent Milyen édesen kacagtunk a végén a márványpadlós kis, csúf olasz hotelszobá­ban Most Berlinbe megyünk, nászutunkat össze­kötjük az uram üzleti útjával. Egész nap el lesz fog­lalva , én örülök ennek, mert kedves ismerőseim vannak odakint. Akkor is el voltunk foglalva, de egymással ... s ha ismerőst látttunk messziről, ijedten bújtunk előle, egy ingó-bingó rozoga olasz bérkocsiba, amelynek kocsija megértően és bizal­masan mosolygott ránk. Aztán hazajöttünk, az uj fészekbe. Milyen uj, különös szaga volt a lakknak és a politúrának, mi­lyen friss volt a függönyök fehérsége s a paplanok ragyogó-kék selyme. Napokon át nem tettem egye­bet, csak járkáltam a lakásban és élveztem azt a tu­datot, hogy itt minden az enyém. És hozzá enyém a férjem, a legszebb és legjobb az egész világon, aki mindennap friss virágcsokorral a kezében tér haza és olyan viszontlátási jelenetet rendez, mintha leg­alább is fél esztendő óta nem láttuk volna egymást. Egyetlen cselédünk részt vett a ház minden örömé­ben és minden bánatában. Lusta, neveletlen és pisz­kos volt, az igaz, de szeretett bennünket és őrködött felettünk. Most a férjem garzonlakásába fogok beköltöz­ni. Fényes lakás, de egy kicsit . . . hogy is mond­jam .. . túlságosan illatozik az emlékektől. Jól tu­dom, a negyvenötéves férfi nem mehet olyan érin­tetlen szívvel a házasságba, mint a huszonnégyéves egykor. Azonban mégis rosszul esik, hogy az inas olyan ellenséges szemmel méreget, mintha azzal az operetművésznővel hasonlítana hátrányomra össze, amiről olyan sokat beszéltek az urammal kapcsolatban . . . Erre még talán büszkének is illenék lennem, de nem tehetek róla, mindig a fü­lemben cseng a réginek zokogó, tördelt vallomása az első, szent órákban: „Soha, soha senkit . . . csak téged, te drága! Hiába hessegetem az emlékeket. Itt vannak s itt mara­dnak. Kék irisz van az Íróasztalomon . . . ó, micsoda nyaláb kék Íriszt hoztunk magunkkal most tiz éve, az utolsó nagy sétánkról, amelyet or­­vosi rendeletre kellett tennem naponta s amelyen Gyurka hűségesen velem tartott minden nap.­­ szobánknak sárga selyemfüggönye volt s amig élek, a szemem előtt lesz, hogyan változtatta a reggeli napfény arannyá a hitványka függönyt s biborrá az irisz áttetsző, sötét leveleit, mikor a fájdalmak hosszú éjszakája után ujjongó hajnal jött és én ka­romon tartottam újszülött kis­fiamat ... A szen­vedéseket elfelejtettem, fia, de ha arra a boldogságra gondolok, hát görcs szorít­ja össze a torkomat . . . A fiacskám? Hát természetesen az apjánál maradt. Gondolhatod, második férjem nem nagyon törte magát érte, hogy hozzánk kerüljön. Ilyen ifjú házasságba nem föltétlenül szükséges egy nagyocska gyermek. Igaza van neki s én vagyok a hálátlan, ha meghasad a szivem belé, hogy a kis Gyuri előbb­utóbb idegenné lesz hozzám. Pedig hát ez a dolgok rendje, ugy­e. Ha? A gyere­ekek hamar felejtenek. Nekik jó. . . . Most törvénybe idézem a vádoló emléke­ket is. Ne csak a védői jelentkezzenek. Elhanyagolt, rosszul bánt velem, megcsalt, durva volt. Még — ha ezt senki sem tudja kivüled, Ila — még meg is ütött. Jogom volt hozzá, hogy elhagyjam és keressem a boldogságomat . . . De mégis csak ő volt az első, aki a karjaiba szorított, ő volt apja első gyermekem­nek, ő volt nekem az ifjúság, a reménység, a szere­lem. Most már nem vagyok fiatal, nincsenek vak­merő reményeim és szerelmes sem vagyok. Nem, Iia, semmit sem kezdhetünk újra, ha egyszer elron­tottuk. Az első férfi az asszony sorsa s ezen a világon nincs asszonyi élet, amelyet kétszer lehetne végigélni.

Next